A brassói Fekete templom 18. századi kőfaragványai. Gótizáló tendenciák Brassóban

1689. április 21-én nagy tűzvész pusztított Brassóban, melynek jelentőségét az Erdély történetében is fordulópont értékű dátummal való egybeesése, illetve az új kezdethez önkéntelenül is fehér lapot biztosító, mindent pusztító súlyossága növeli. Egy évszázadon keresztül épül ezután újjá a város plébániatemploma, népszerű – szintén a tűzvésszel összefüggésben levő – nevén, a Fekete templom. A templom tűzvész utáni képében meghatározóak a mellékhajókban emelt nagyméretű karzatépítmények és az új barokk boltozat, illetve a számos a 18. századi Brassó szellemében készült berendezési tárgy. A karzatépítmények főhajó felé nyitott félköríves árkádjait gazdagon faragott szamárhátívek díszítik, melyeket félig a mellvédbe süllyesztett fiatornyok határolnak és keresztrózsák koronáznak.      

Máig megoldatlan kérdés miért fordultak a kétségtelenül a 18. században is tehetős és korszerű brassói polgárok gótikus formákhoz templomuk újjáépítésekor, illetve hogy milyen Brassó környéki kisugárzása lehet a karzatfaragványokat készítő késő-reneszánsz ihletésű barokk kőfaragóműhelynek. Ezekre próbál az előadás választ találni, a történelmi kontextus, a forrásokból kiszűrhető információk és a társadalomtörténeti aspektusok figyelembevételével.

A nagykárolyi Kalazanci Szent József piarista templom barokk berendezése

A nagykárolyi Kalazanci Szent József piarista templom a partiumi késő barokk egyházi építészet egyik legjelentősebb emléke. A templom építéstörténetével már korábban foglalkoztam, jelen előadásomban főként a templom berendezéséhez tartozó, jelentősebb művészi értékkel bíró tárgyakat szeretném bemutatni.    

Az, hogy a berendezéshez ilyen kiváló kvalitású tárgyi emlékek tartoznak, főleg a Károlyi család mecenatúrájának, igényes művészetpártolásának köszönhető. A Károlyi család a piaristák építkezésének anyagi támogatása mellett különös gondot fordított arra, hogy a számukra felépített templom a szükséges kellékekkel megfelelően el legyen látva. Mivel a család anyagi helyzete lehetővé tette, hogy a kor kiemelkedő művészeit, mestereit foglalkoztassák, ezek a tárgyak nemcsak a liturgiai, hanem az esztétikai, művészi követelményeknek is messzemenően megfelelnek.    A legfontosabb témakörök, melyeket előadásom során érinteni szeretnék: barokk oltárépítmények, oltárképek (ikonográfia, festő), votív jellegű képek, az itt dolgozó mesterek (kőfaragók, asztalosok, aranyozó-, stukkókészítő mesterek) feladatai, kiléte, munkájuk bemutatása és értékelése, a megbízó szerepe.

A Marosvásárhelyi Egyházművészeti Múzeum magánáhítatra serkentő szentképei

A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János plébániatemplom északi karzatán működő múzeumot 2002-ben a kallódó egyházi értékek begyűjtésének és megőrzésének gondolata hívta életre. A múzeum megalapításával egyidőben az egykori jezsuita templom oratóriumában könyvtár/levéltár befogadására alkalmas teret alakítottak ki.    

Az egyházközségek levéltári anyagának, régi könyveinek és muzeális tárgyainak egységes begyűjtése 2006–2008 között valósult meg. A gyűjtőkör két kerületet ölelt fel: a marosi és a küküllői főesperesi kerületeket.    A begyűjtési munka, valamint a helyi anyag felleltározása során előkerült néhány magánáhítatot szolgáló szentkép (szentképmetszet, csipkézett szentkép, apácamunka miniatűr festménnyel stb.) is. Ezeket levéltári források és Szilárdfy Zoltán szentkép-katalógusai segítségével vizsgáltuk.

Egy sajátos későbarokk építészeti emlékcsoport az Alföldön és a Partiumban
    
Az Alföld építészetében külön csoportot alkotnak azok a kisebb, 1800 körül épült templomok, melyek oldalhomlokzatuknak szokatlanul gondos tagolásával tűnnek ki, s ez a tagolás mindegyiknél ugyanazon az alapelven nyugszik. Hosszhajós templomok oldalfalait erősen kiugró falpillé¬rek között íves lezárású falfülkék tagolják, bennük ablakok; s a pilléreken általában pilaszterek futnak fel a főpárkányig, a fülkék záróívei pedig vállpárkányon nyugszanak. Ez a korabeli átlagos falusi templomokhoz képest gazdag, egységes és főleg igaz archi¬tektúra: a falpillérek első látásra bevallják a boltozatot hordó hevedereket, az épület egész szerkezetét. S ezt a benyomást – még borús időben is – megkapó fény-árnyék hatások gazdagítják.    

E forma újdonsága csak az, hogy ekkor és itt a templomok külsején is megjelenik. Egyébként pedig nem más, mint XVIII. századi falusi katolikus templomaink oldalfalainak megszo¬kott belső tagolása – kifordítva. Érdekesebbé válik azonban a kérdés akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy a főleg az Alföld dél¬keleti részén és a Partiumban – ma három országban, de területileg összefüggően – csoportosuló emlékek kö¬zött mindegyik felekezet temploma megtalálható, egyedül csak római katolikus nem. A felekezeti szempontból nagyon tarka egykori délvidéken pedig, úgy tűnik, közöttük a görög keleti egyház templomai vannak relatív többségben.    Az előadás ennek az emlékcsoportnak a jellegzetességeit kívánja bemutatni néhány választott példán, s az eddig felvetődött kérdéseket és válaszokat összefoglalni, abban a reményben, hogy a hallgatóság mind az ide tartozó emlékek, mind velük összefüggő  problémák és megoldások számát bővíteni tudja.

Kakas István és felesége portréi: adalék a XVI–XVII. századi portrémecenatúra történetéhez

Az előadás Zalánkeményi Kakas István és felesége 2008-ban, Milánóban felbukkant, s azóta a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe jutott portréi köré épül. Az 1601-re datált, s feltehetően a Römer család leszármazottainak tulajdonában fennmaradt képek létezéséről korábban forrásból sem tudtunk.    

A kolozsvári Wolphard-Kakas-ház egykori tulajdonosaként is ismert Kakas István, a 16. század végi Erdély legképzettebb, fontos tisztségeket viselő udvari embere, Báthory Kristóf és Báthory András diplomatája, 1597-ben vette feleségül Mária Krisztierna fejedelemné udvarhölgyét, a tiroli származású Susanna Römert. A házaspár Kolozsvárt elhagyva 1600-ban a Römer család tiroli birtokán, a Bolzano környéki Maretsch-kastélyban telepedett le; a két portré ezt követően készült. Ezt igazolja a férfiarcképre írt dátumon túl a festmények Tirolban akkoriban használatos, de mára csak kevés emlékből ismert, különleges alapozási technikája, ami (egyebek mellett) arra mutat, hogy udvari portré megoldásait, formanyelvét alkalmazó festő talán az innsbrucki udvar környékén működött. A kép Kakas személyére nézve is nyújt új információt: mindeddig egyetlen, hiteles portréja feliratából megtudhatjuk korábban ismeretlen, 1565-ös születési dátumát is.      

A képeket készítésük idejét tekintve – mai tudásunk szerint – egyedül Báthory Zsigmond fejedelem 1596/97-ben, Prágában festett miniatűr képmása előzi meg. Jóllehet a Kakas-házaspár portréi sem Erdélyben készült alkotások, mégis fontos dokumentumai annak, hogy a nyugat-európai udvarok világában való tájékozottság, a reprezentáció lehetőségeinek ismerete adott esetben milyen fokú igényességhez juttatott el egy olyan széles látókörű, fogékony megrendelőt, mint amilyen a kolozsvári Kakas István is volt.

"Szerencsétlen Rivetty Péter" – új adatok Pietro Rivetti életéhez és szamosújvári rabságának történetéhez

Pietro Rivetti (1767-1827) Veronában született Bartolomeo Rivetti és Apollonia Filosi első gyermekeként, ahol díszletfestőnek tanult. Szülővárosát elhagyva 1789 körül utazott a Velencei Köztársaságba, onnan hamarosan Grácba, majd északra vándorlásának következő állomásaként Bécsben telepedett le. Itt ismerkedett meg Esterházy Jánossal, aki Csákvárra hívta ottani kastélyszínházához. Művei közül egyedül a csákvári kert építéményeit ábrázoló gouache-sorozata maradt fenn.    

A kalandor festő először 1801-ben került bíróság elé bankjegyhamisítási ügyben. Akkor még kivágta magát, 1807-ben azonban újra elfogták, és tízévi börtönre ítélték. Büntetését Munkácson töltötte, de 1814-ben innen – egy tisztviselő feleségével és több vagyontárgyával együtt – Egerbe, majd onnan Erdélybe távozott. Egy ideig Nagyszebenben, az anyja leánykori neve által ihletett Marco Paolo Filosi álnéven bújkált a személyleírása szerint különlegesen megnyerő külsejű Rivetti. Eredeti hivatását természetesen nem folytathatta, hiszen körözésében szerepelt festő volta, ezért újra bankjegyhamisításból próbált megélni. A 100 forintos váltócédulák utánzásához azonban túlzott művészi önbizalommal állt, amint azt sorsa is mutatja, 1817-ben ugyanis újra elfogták. A szamosújvári börtönben halt meg tíz évvel később, tifuszban. Festészetét csak itt, bár kényszerből gyakorolta újra, mivel börtönparancsnokának a közpénzek iránti gondossága miatt saját magát kellett eltartania művészetével.

Lázár István unitárius püspök egyházlátogatási jegyzőkönyveinek (1788-1803) művészettörténeti vonatkozásai

Ferenczy István nagyváradi szoborterve az újabb dokumentumok tükrében

Vörösmaty Mihály Kisfaludy Károly fölkérésére írt Cserhalom (1825) című eposza négy képzőművészeti alkotás, egy grafika, egy nyomában készült festmény, egy monumentális emlékmű és egy szobrokkal díszített emlékpark létrejöttét inspirálta. Közülük az első kettő megvalósult, az utóbbi kettő csupán terv maradt.    Föltehetően maga a költő sugalmazta 1834-ben Ferenczy Istvánnak egy közös nagyváradi látogatás során, hogy készítsen egy új monumentumot Márton és György kolozsvári szobrászok 1390-ben emelt, de 1660-ban, Várad dicstelen török kézre kerülése után méltatlanul elpusztult, lovas Szent László-szobrának helyére. A lovasszobor fölállítását Lajcsák Xaver Ferenc nagyváradi püspök (Selmecbánya, 1772. dec. 12. – Váradolaszi, 1848. máj. 5.) lelkesen támogatta, mert tökéletesen beleillett grandiózus elképzeléseibe. Nagy nevű elődjéhez, gróf Patachich Ádámhoz hasonlóan, ő is azon fáradozott, hogy a török megszállás, illetőleg a protestantizmus térhódítása után a város egykori fényét helyreállítsa.   

Szóbeli tárgyalásaik eredményeként Lajcsák megbízta Ferenczyt, hogy készítsen vázlatokat és mintát a szoborról, amit trébeléssel kívánt kivitelezni. Ferenczy, aki sem külhoni tanulmányai során, sem pedig már magyarországi munkássága alatt nem foglalkozott a trébelés technikájával, a monumentális ércszobrok kivitelezésének műszaki problémáival és nehézségeivel, és egyáltalán nem a nagyszabású emlékművek tervezésével, képtelen volt az óriási szobrászi feladattal megbirkózni.    

Ferenczynek azonban ez kudarc azonban nem szegte kedvét, s átmeneti alkotói válság után, 1839-ben ismét megpróbálkozott a „nemzeti géniusz” monumentumának megalkotásával. A Hunyadi Mátyás-emlékmű tervei körül kialakult viták és indulatok azonban ekkora már egyértelművé tették mindazokat a fogyatékosságokat és súlyos kvalitásbeli problémákat, amelyek már a nagyváradi szobortervben is benne lehettek.

A gyulafehérvári Batthyaneum csillagvizsgálója

Gróf Batthyány Ignác (1741–1798) püspök az erdélyi felvilágosodás egyik legjelentősebb kisérletét indította el Gyulafehérváron. Megálmodta, magánvagyonából létrehozta és végrendeletében püspökségére bizta a tudományművelés legjobban felszerelt erdélyi intézményeinek egyikét, s csak a körülményeket okolhatjuk, hogy ezt az intézményi keretet nem sikerült élettel kitölteni, nagyvonalú kezdeményezése pedig ellehetetlenült a következő évtizedekben. Az Institutum Batthyanianumnak sarkalatos eleme volt a csillagvizsgáló, amelynek berendezése és díszítése a Hell Miksa által vezetett bécsi csillagvizsgálóhoz és köréhez, a kolozsvári, nagyszombati, egri és budai csillagvizsgálókhoz kapcsolódik, de amely ma már lényegében egyetlen példája ennek a felvilágosult jezsuita tudományosságban gyökerező díszítőprogramnak. E program színvonalas metszetekkel illusztrált szöveges és nyomtatott változatát, illetve a Batthyaneumban 1798 előtt megvalósított s máig szinte változatlanul fennmaradt mását összehasonlítva körvonalazódik a barokk és klasszicizmus közötti erdélyi művészet egyik jelentős, mindeddig szinte megközelíthetetlen emlékegyüttesének a képe.

A bécsi trinitáriusok csodatevő feszületének erdélyi másolatai

A művészettörténeti irodalom az erdélyi későgótikus szobrászat kiemelkedő emlékeiként tartja számon a kolozsvári Kornis-keresztet és a nyárádremetei feszületet, és a bécsi trinitáriusok Nagyszebenből származó feszületével való formai egyezések alapján a XVI. század elején Nagyszebenben működő szobrászműhely alkotásaiként értékeli, Veit Stoss krakkói műhelyének hatását is hangsúlyozva. E stíluskritikai megfigyeléseken alapuló következtetések nem számoltak azonban a bécsi feszület történetének egyik meghatározó elemével: miután Elisabeth Dorothea Rabutin grófnő 1708-ban a bécsi trinitáriusoknak adományozta a keresztet, a következő évtizedekben jelentős kultusza alakult ki e csodatevő feszületnek, és a trinitárius rend közvetítésével több ausztriai, csehországi és magyarországi templomba készült másolat róla. Előadásunkban a bécsi feszület kultuszának jellemzői, valamint a két erdélyi emlék történetére vonatkozó írott források alapján próbáljuk meg a korábbi irodalom álláspontját cáfolni, és azon véleményünket indokolni, hogy mindkét erdélyi feszület a bécsi kegytárgy kultuszához kapcsolódva, annak másolataként jött létre.

A protestáns templomfestés emlékei Erdélyben és a történeti Magyarországon

A protestáns közösségek által használt templomok falai a közhiedelem szerint fehérre meszeltek. Az viszont mindenki számára természetes, hogy ezen szakrális terekben ornamentikával, néha figurális ábrázolással gazdagon díszített faberendezések, mennyezetek találhatók. Néhány jelentős XVII. századi falfestészeti emlék ― mint például a csarodai, ófehértói református templomban található ― hívta fel a figyelmet arra, hogy ebben az időszakban is jelentős dekorációk készülhettek a falakon. Így eddig kevés ismerettel rendelkeztünk a XVI-XVII. századi falfestészeti emlékek gazdagságáról, mivel ezeket a középkori freskóknál sokkal gyengébb készítéstechnikájú alkotásokat sokkal nehezebb megtalálni, feltárni és bemutatni. Huszka József írásaiban néhol „nagy lapikról, kopott feliratokról” tesz említést, melyek a freskókat fedték, de gyenge megtartásuk miatt, illetve, mert a középkori réteget sokkal értékesebbnek tartották többnyire dokumentálás nélkül távolították el. Az utóbbi évtized minden festett rétegre kiterjedő kutatásai és az Erdélyben végzett felmérő program eredményeként mára több tucat XVI-XVIII. századi kifestés vagy annak töredéke látott napvilágott. Sok szöveges emlék közül a zsoltár és bibliai idézetek mellet megtaláljuk a renovációs feliratokat is. Gyakoriak a mennyezet alatt futó frízek, melyekről, több esetben is beigazolódott, hogy ugyanazok a mesterek festették, akik a kazettákat. Sokszor találkozunk nyílásokat övező ornamentális keretezésekkel. Szász evangélikus közösségekben pedig megjelennek az újszövetségi történetek, és céhekre utaló jelvények is. De találkozhatunk metszetes előképek alapján készült ábrázolásokkal is, melyre a viski református templomban a XVIII. század végén készült falkép a legfontosabb példa.

Erdélyi művészet: középkori és kora újkori struktúrák

Erdélyi kastélyok, udvarházak és polgárházak famennyezeteiről

Kazettás mennyezet vagy festett famennyezet kapcsán valamennyi esetben szakrális terekre gondolunk. Noha az írott források és az épületek helyszíni kutatásai bő szerével igazolják, hogy világi rendeltetésű épületeink is bővelkedtek ilyenszerű műalkotásokban. Erdély napjainkra romos állapotba került kastélyai, udvarházai, hajdani cifra mennyezeteiről e konferencia névadó kutatója, B. Nagy Margit, úttörő kutatást, a mai napig meghatározó forrásanyagot tett közzé. Az erdélyi történeti városmagokban az utóbbi két évtizedben felgyorsult tulajdonjog változások - mert műemlék-helyreállításról aligha beszélhetünk -, olyan mennyiségű emlékanyagot villantottak föl, mely művelődéstörténetünkre nézve kiemelkedő jelentőséggel bír. Jelen előadás célja az utóbbi években előkerült, és már részben eltűnt, vagy szép lassan pusztuló emlékanyag felvillantása, rövid bemutatása.

Erdélyi famennyezetek ornamentikája

Az erzsébetvárosi örmény nagytemplom – térszervezés és struktúra

Az erzsébetvárosi örmény nagytemplom mind méretei alapján, mind kvalitását tekintve Erdély egyik kiemelkedő barokk egyházi emléke, ennek ellenére monografikus jellegű feldolgozásával a szakirodalom mindeddig adós maradt. Legalaposabban B. Nagy Margit foglalkozott vele, kutatásában elsősorban Hoffmayer Simon szobrászi tevékenységére fókuszált. Magáról az épületről szűkszavúan írt, ismételten kiemelve a homlokzat hasonlóságát a kalocsai székesegyházéhoz és foglalkoztatta a szalagfonatos díszítések helye a kolozsvári barokk építészet fejlődésében. A templom terének elemzésére azonban nem vállalkozik, pedig a kalocsaihoz oly hasonló homlokzat mögött egészen más jellegű templomtér található, mint az érseki székesegyházban.   

Előadásomban a templom kompozíciójában fellelhető ellentmondásosságokat szeretném elemezni. Ilyenek a korabarokk kánont követő főhomlokzat és a más méretrendű későbarokk csehsüvegboltozatos tér egymásmellettisége, a centrális jellegű térrészekből felépülő hosszházas templom, vagy a maga nemében igen különleges részletekkel kialakított dinamikusan hullámzó belső és a külső homlokzatok síkszerűségének ellentéte.   

Az erzsébetvárosi templomot elemezve a barokk formálásnak egy olyan tendenciájára bukkanhatunk rá, mely egyes emblematikus motívumok felmutatásának rendeli alá a számára kevésbé fontosnak ítélt, de valójában a kompozíció lényegéhez szervesebben kötődő részleteket, így akár egy épület lényegi struktúrájának elkendőzésére is vállalkozik.

A Királyi Tábla székházai és építkezései Marosvásárhelyen

Marosvásárhelyen az erdélyi Királyi Tábla 1754-es beköltözése a XVIII. század egyik legfontosabb eseménye: nemcsak az Erdélyi Nagyfejedelemség szabad királyi városainak rangsorában eléggé hátul kullogó település politikai súlyát növelte, de komoly hatást gyakorolt építészetére is – fő helyen ennek köszönhető a város világi építészetének barokk kori felvirágzása. Tanulmányunk azonban nem erről szól: eddig szinte teljesen ismeretlen volt a kutatás számára az, hogy a Királyi Tábla az 1827-ben megvásárolt Kendeffy-házon kívül ittlétének előző hetvenhárom esztendejében két korábbi székházat is használt a város főterén. A fennmaradt források megengedik ezek tulajdoni viszonyainak, építéstörténetének, valamint hajdani kinézetének viszonylagos rekonstruálását – mindez Marosvásárhely főterének barokk-kori topográfiája szempontjából tekinthető jelentősnek, de a forrásanyag révén rálátást nyerhetünk a korabeli marosvásárhelyi állapotok mellett az erdélyi középítkezések meglehetősen viszontagságos világára is.

Szatmár újkori várának lehetséges előképei

A magyarországi végvárrendszer északkeleti szakaszának egyik legjelentősebb erődítménye, Szatmár vára építéstörténetét és hadtörténeti jelentőségét több tanulmány tárgyalta. Előadásomban olyan összefüggésekre szeretnék rámutatni, amelyek az építkezés kezdeti időszakára vonatkozó ismereteinket árnyalják és gazdagítják. Újabb forrásokra alapozva kísérelem meg a vár alaprajzi előzményeinek és a centrális terv keletkezési körülményeinek azonosítását.    

A korábbi szakirodalom megállapításától eltérően – amely Torino 1564–1566 között épült szabályos ötszögű várát nevezte meg a szatmári vár előképeként –, a források azt látszanak igazolni, hogy Szatmár alaprajzát az 1550-es években Németalföldön emelt, ötszögű, szimmetrikus elrendezésű erődítmények inspirálhatták. A szabályos alaprajz választását továbbá bizonyára a korabeli építészeti traktátusok előírásai befolyásolták. 

Szatmáron így a Kárpát Medence első centrális alaprajzú, ötszögű, olaszbástyás vára valósult meg, amely utólag a térségben egy sor hasonló – szabályos ötszögű, illetve hatszögű – vár tervezését és építését vonta maga után. A németalföldi előzmények átszármaztatásában és a szabályos sokszögű elrendezésű erődítmények magyarországi elterjedésében Lazarus Freiherr von Schwendi, felső-magyarországi főkapitány kulcsfontosságú szerepe domborodik ki. Nem tartom kizártnak végül, hogy a szatmári földvár esetében az alaprajzzal együtt az építési technika is németalföldi hatásnak tudható be.

Egy brassói román oltárkészítő műhely a XIX. századi Székelyföldön

Előadásom témája egy olyan brassói román oltárkészítő család munkásságának felgöngyölítése, mely a XIX. század második negyedétől egészen a 60-as évek végéig meghatározó szerepet töltött be székelyföldi római katolikus templomok berendezésében. A műhely kezdetben az apa, Ioan Popp (Papp János), később a legnagyobb fiú, Nicolae Popp (Papp Miklós) irányításával működött, emellett két kisebb testvér, Constantin és Mişu Popp is részt vett a munkában. Az ortodox ikonfestő Ioan Popp és családja Alcsíkon, Udvarhelyszéken és Háromszéken is tetemes számú megrendelést kap, tucatszámra készítik a minőségileg alacsony színvonalat képviselő oltárokat, szószékeket. Kutatásaimból kitűnik, hogy a Popp család megítélésében nem a nemzetiségi és a felekezeti hovatartozás, hanem a mesterségbeli tudás volt az elsőrendű, annál inkább, mivel bizonyosan ők voltak a környék egyetlen „hozzáértő szakemberei”.    

A család legtehetségesebb tagja, Mişu Popp a bécsi akadémiáról visszatérve néhány évig apja műhelyében dolgozott, ennek eredményeként a román szakirodalom számára ismeretlen, magyar nyelven szignált művei találhatóak székelyföldi templomokban (pl. Szent Kereszt oltár – Csíkszentmárton, Zámbler János kanonok portréja – Alsócsernáton), melyek előadásom külön részét képezik. A művek és mesterek kapcsolatát néhány oltár- és szószékterv segítségével mutatnám be, emellett a mesterekre vonatkozó adatok értelmezésére, a műhely tagjainak elkülönítésére, kiterjedt munkásságuk összefoglalására is kísérletet tennék.Előadásommal a XIX. századi erdélyi festészet és oltárkészítés olyan érdekes aspektusaira világítanék rá, mely a román és a magyar művészettörténet-kutatás számára egyaránt fontosak.

Adatok Goró Lajos (1786–1843) itáliai régészeti kutatásaihoz és erdélyi hadmérnöki tevékenységéhez

Az erdélyi születésű Agyagfalvi Goró Lajos a bécsi hadmérnöki akadémián folytatott tanulmányai után az osztrák hadsereg tisztjeként Dalmáciában és Itáliában folytatott műkedvelő régészeti kutatásokat. 1825-ben megjelent, Wanderungen durch Pompeji című könyve Magyarországon és külföldön is sajtóvisszhangot keltett. Építészeti szakértelme Erdélyben is ismert volt: 1825-1826-ban a nagyenyedi református kollégium átépítése ügyében kérték ki a tanácsát. 1829-től az erdélyi katonai erődítési igazgatóság vezetőjeként Gyulafehérváron szolgált. Területi igazgatóként tagja volt a kolozsvári Szent György laktanya helyét kijelölő bizottságnak, s aktívan részt vett az épület tervezésében is. Könyvtárát és éremgyűjteményét az 1842-1843-as erdélyi országgyűlésen - csatlakozva Kemény Józsefnek és Kemény Sámuelnek az erdélyi múzeum létrehozására tett indítványához - a felállítandó új intézménynek adományozta. Hazai és külföldi újságokban, folyóiratokban publikált régészeti tárgyú cikkei, Pompeji-könyve, magyarországi, osztrák és itáliai régiségkutatókhoz fűződő kapcsolatai révén ahhoz a virtuális szellemi közösséghez tartozott, melynek képviselőit az antikvitás tisztelete kötötte össze. Típusértékű reprezentánsa volt ugyanakkor annak az európai katonatiszti rétegnek is, melynek tagjai hivatásszerűen vagy műkedvelőként foglalkoztak építészettel, képzőművészettel, régészettel, műgyűjtéssel.

"Icon Lacrymans": from the Icon of Nicula to the Vera Effigies B(eatae) V(irginis) Mariae Flentis Claudiopol(i)

The Icon lacrymans, the tear-dropping imge of the Virgin Mary has been an important image in the iconographic tradition of Eastern Europe, and especially of the Carpathian principalities. One of the most highly revered and seminal models has been the one of the Nicula, Transylvania, which has been part of a collective cult for many Christian denominations of the region (Greek Orthodox, Greek Catholic, Roman Catholic and Lutheran). The importance of the Hodighitria of Nicula has been increased by its transfer from its Greek Orthodox milieu into the mainstream Roman Catholic, chiefly by it being incorporated into the high altar of the former Jesuit church in Cluj, and thus venerated by large amounts of believers from the 17th through the 19th century.    

The icon was painted in 1681 by master Luca of Iclod, and was paid for the Ioan Cupşa of Nicula, a Romanian noble. The church in Nicula housed the painting. There it has allegedly shed tears on the 15th of February 1694. This triggered a series of events that brought the icon into the attention of Catholic Church, but also of the inhabitants of the region as of Transylvania in general, new also spreading as far as Vienna or the Danubian principalities. Through the action of the Jesuits in Cluj, the Catholic Church used the icon as a means of restoring the shattered Catholic faith among Hungarians and of converting Romanians and establishing the new Greek Catholic Church.    

Because eventually the icon was moved in the Jesuits’ church in Cluj, a copy was ordered in 1696 and placed in the original location of the painting in Nicula. The painting in Cluj was offered a silver-plating over the Virgin’s and Jesus’ garments as well as for the crowns on their heads. The two paintings, the Hodighitria of Nicula and the Maria Miraculosa of Cluj are alike but not identical. They both became worshiped images and brought over large numbers of pilgrims. Moreover both images have been copied in numerous imges in Transylvania, both in Catholic and Greek Catholic and Orthodox environments, in paintings on wood or glass, engraved copper plates, wood panels and on cast and hammered silver ex-votos. It has also been reproduced on stone relieves.

Adalékok a Bánság és a Partium klasszicista kastélyépítészetéhez

A Bánság hosszú török megszállás, majd katonai, illetve kamarai igazgatás után 1779-ben tagozódott vissza a magyar megyerendszerbe. Az itt található kincstári birtokokat 1781-72-ben árverezték el, melynek nyomán új uradalmak születtek. Tulajdonosaik az elkövetkező évtizedekben kastélyok sorát építtették, ugyanakkor a Partium Bánsággal határos, déli szegélyén is több új kastély jött létre. Kutatásukat megnehezíti, hogy a vonatkozó családi levéltárak nagyrészt elpusztultak, akárcsak az épületek egy része, továbbá hogy a mai útviszonyok mellett bejárásuk gyakran nehézségbe ütközik.    

Néhány kastély nem sokkal az új birtokrendszer kialakulása után felépült, így az alsóeleméri Kiss-kastély és a bánlaki Karácsonyi-kastély. A Karácsonyi család a Bánság egyik legjelentősebb birtokos famíliája lesz, akik a 19. század 40-es éveiben Beodrán felépítik a magyarországi klasszicizmus két igen jelentős, a hasonló dunántúli épületekkel vetélkedő kastélyukat. Melléjük sorakoznak fel a Marczibányiak; kastélyuk Csókán a klasszicizmus korában félbe maradt, de Tornyán elkészült, magyarországi viszonylatban igen ritka módon az architektúra archeológiai precizitásával. A felsorolt esetekben az adatok és a körülmények arra utalnak, hogy az építtetők Pest, illetve nagyobb építészeti központok felé orientálódtak. Más építtetők, mint Izdenczey János, Szápáry József és Forray Iván minden valószínűség szerint helybeli mesterek szolgálatait vették igénybe.

Görög katolikus püspöki központ Balázsfalván a XVIII. században

Balázsfalva 1736-tól kezdve fokozatosan vált az erdélyi román görög katolikusok egyházi központjává. A püspök, és a bazilita szerzetesek először az egykori Apafi-kastélyba költöztek, de bécsi építészek közreműködésével rövidesen megindult az új székesegyház, kolostor és iskola építése is. A munkálatok több évtizedig tartottak, először a templom készült el, amely pazar berendezést és festett díszítést kapott. Míg a székesegyház, és azt körülvevő épület külső megjelenésében nem sokban különbözik a korszak barokk épületeitől, addig a templombelső centrális kialakítása, valamint berendezése és festése, már a bizánci liturgia igényeivel magyarázható sajátosságokat mutatott, hiszen ez utóbbiak elkészítéséhez főképp a szomszédos Havasalföldről hívtak mestereket. Balázsfalván tulajdonképpen a korabeli Erdély és Magyarország mind méretben, mind művészi tekintetben legnagyobbszabású bizánci temploma épült meg, amelyben a korszak udvari barokk és bizánci hagyományokból táplálkozó, helyi művészetének izgalmas ötvözete jött létre. Az előadásban kísérlet történik az épületegyüttes építéstörténetének pontosítására, eddig még publikálatlan levéltári források segítségével, valamint az ikonosztáz művészettörténeti jelentőségének felvázolására, különös tekintettel a többi magyarországi görög katolikus püspöki központ művészetére.

"Architectura militaris tyrocinium": az első magyar nyelvterületen kiadott építészeti szakmunka

A XVIII. századi Erdély és Magyarország több közép- és felsőoktatási intézményében a reneszánsz óta kialakult gyakorlatnak megfelelően a matematika keretein belül építészetet is oktattak. Az építészeti műveltség terjedése egyrészt az iskolarendszernek, másrészt a társadalmi elit és az értelmiség köreiben terjedő külföldi építészeti traktátusoknak, szakkönyveknek volt köszönhető. A kolozsvári jezsuita akadémián a század harmincas éveiben építészeti oktatás is folyt, amit Ernst Vols Architecturae militaris tyrociniumja tanúsít, melyet 1738-ban Jánosi Miklós SJ, a teológia és felsőbb mennyiségtan tanára adott ki. A latin nyelvű könyv jelentősége, hogy az első magyar nyelvterületen kiadott építészeti tárgyú munka. A XVII. századi hagyományokat folytatva a katonai építészetet mutatja be. A hasonló jellegű szakmunkák a török korban túlsúlyba kerültek a polgári építészetet tárgyalókkal szemben. Az arány pont azokban az években billent át az utóbbi javára, amikor ezt a művet kiadták. Öt fejezet mutatja be az erődépítést a geometria alapelemeitől kezdve egészen a különféle ágyúkig. A hatodik fejezet lényegében egy vizsgatételsor, amelyet nyilván az akadémiákon szokásos egyik nyilvános vizsgán tettek fel a növendékeknek. A szöveg Adam Freytag, Matthias Dögen és Nicolaus Goldmann nevére utal, ami elárulja, hogy a mű főleg a XVII. századi német traktátusirodalomra támaszkodik, a katonai építészet XVI. század óta közkeletű fogásait tárgyalja. A könyv jelentőségét növeli, hogy az erődépítés terminus technicusait a latin mellett német és magyar nyelven is megadja, így a korabeli magyar erődítéstani kifejezéseket is megőrizte.

Az újtordai református templom XVIII–XIX. századi emlékei – néhány adat Kövecsi János és mások pályájához

A középkor évszázadaiban elkészült újtordai református templom és az épületet övező vár építéstörténete nemrég oldódott meg, a műemlék-együttes újkori periódusáról azonban vajmi kevés tudomásunk van. Az épület alaposabb szemrevételezése és a parókia levéltárában végzett kutatások egy sor olyan emléket és információt hoztak felszínre, amelyekről úgy véljük, hogy teljesebbé tehetik Erdély újkori, késő barokk és neoklasszicista művészetének történetéről alkotott képünket. E kutatások során derült fény a vár nagyarányú javításaira és több tornyának elbontására, illetve a várfalat belülről „béllelő” éléskamrák sorának a közösség életében betöltött jelentőségére. Az éléskamrák használatára vonatkozó szabályzatok tudtunkkal mindeddig unikátumok a vármegyei Erdélyt illetően. A templomhajó falkoronájának késő reneszánsz, valószínűleg a XVIII. század elején keletkezett festett fríze eddig ismeretlen emlék, akárcsak a vele egykorúnak tűnő festetlen kazettás mennyezet, melyet későbbi mennyezet takar el alulról. A XVIII-XIX. század fordulójának az építkezéseiről, javításiról hű képet adnak az egyházközségi jegyzőkönyvek, melyekből nemcsak a munkálatok menetét ismerhetjük meg, hanem azokat a mestereket is Tordáról, Kolozsvárról vagy a környékről, akiknek koruk építkezéseiben igen jelentős szerepük volt, és e települések képe máig magán hordja tevékenységük nyomát. Ezen építkezések emlékei a templomhajót borító faszerkezetű boltozat, a márványból készült szószék és a szentélyben álló monumentális orgona, Kövecsi János pallér, Schindler Mihály kőfaragó, Andreas Eitel orgonakészítő és Vitkay János piktor munkái.