Vasárnap, 2019. augusztus 18.
ILONA napja
Menü

Éjjeli őrjárat

Hétfő, 2014. augusztus 18. | Deák Zsombor

Fesztiválköztársaság, ahol a szabadság „ingyenes”


Hozzávetőlegesen csak az… Miután a fiatalabb korosztály (többségének még komoly kereseti forrása sincs) kipengette, a borsósra sikeredett jegyárat, a fesztivál területére lépve, a naptól megaszalódottan, kiszáradva, szomjasan találja szembe magát az árakkal. Mi lenne jobb egy jéghideg csapolt vagy éppen dobozos sörnél egy meleg nyári napon, Kelet-Európa egyik legrangosabb fesztiválján? Az aranysárga nedű azonban igencsak keserű, sokkal keserűbb, mint az itthoni – ami kétségkívül összefügg azzal, hogy csillagászati áron kínálják.

Ha azonban sikerül leküzdeni az anyagiak által táplált frusztrációt, a Hajógyári szigeten hamar elkapja az erdélyi fesztiválozót – aki eddig még csak egy félig szigeten járt – az a bizonyos szigetérzés, amiért annyi külföldi fiatal és örökifjú bolondul. Mintha a semmiből egy új, más világba csöppent volna… Egy pillanatra elcsendesednek a külvilág ijesztő zajai (ami nem csoda, hisz több száz decibellel dübörög a basszus), elfelejtődnek a kinti problémák (mivel itt újak születnek) és megváltozik a hangulat. Mindenki boldog, vagy legalábbis spicces és mosolyog, mindenki siet valahova, enni, inni, vagy éppen egy koncertre, kiélni szenvedélyeiket. Az idősebb generáció (ők is szép számban képviselték magukat) csodálkozik, nosztalgiázik, egyszerűbben, csendesebben, érzi jól magát, tudja hogy nem rajta van a reflektorok fénye, így inkább a háttérből békés szemlélőként figyeli a történéseket és talán egy pillanatra kicsit fiatalabbnak érzi magát.

A Sziget csak napnyugta után mutatja meg igazi, káprázatosan lebilincselő arcát. A lámpák felgyúlnak és a Hajógyári szigetet fényáradat önti el. A szürke, poros, olykor sáros világ egy kattintásra megváltozik: színessé, sokszínűvé, élettel telítetté válik. A fák felöltik legszebb LED-girlandos ruháikat, melyek flitteres estélyiként hatnak, félelmetes mégis lenyűgöző a látvány… Máshol színes ernyők kapnak fényt a magasban, ezzel színfoltossá téve a még pár órával előtte poros ösvényt. A színpadok mellett kreatívabbnál kreatívabb ülőhelyek várják a fesztiválozókat. Szerintem a sárkánytojás volt a legérdekesebb, melynek belsejében kényelmesen lehetett sziesztázni és rákészülni az esti koncertekre. Természetesen ha voltak tojások, a sárkány se hiányozhatott: nem messze az ülőhelyektől ott feküdt elkerítve egy óriási fém monstrum, amelyet kellő alkoholszinttel akár sárkánynak is lehetett nevezni, amúgy meg egy fémdarab volt szárnyakkal és aránytalan fejekkel. Természetesen nem maradhatott el a fesztiválok adrenalin kelléke sem a bungee jumping (mély ugrás), amely sok bátorságot és elszántságot igényel. Vagy kellő mennyiségű alkoholt.

És hol maradnak a koncertek? Szerettem volna a végére hagyni utolsó témámat, mivel ezek bennem is igen csak ellentétes érzéseket váltottak ki… Két kategóriába tudnám sorolni a koncerteket: az első amikor a szó szoros értelemben vett koncert zajlott. Ez az az érzés, amikor az ember hátán végigfut a hideg, érzi a többi embert és tudja, hogy mindenki egy és egy mindenki. A tömeg egy emberként skandál, ritmusra ugrál és mindenki a színpadon képzeli magát előadóként. Ez csodálatos érzés, talán a legmegfelelőbb szó erre: a tömegtudat, tömegérzet. Mindenki békés, mindenki boldog és örül, ilyenkor megszűnni látszik az a gondolat: ‘egyedül vagyok a világban’. A koncertek, DJ-mixek nagy része, ebbe az első kategóriába tartozik. Viszont volt egy igen csak rossz élményem a Skrillex koncerten, ami manapság igen csak nagy népszerűségnek örvend és személy szerint is rajongok a furcsa DJ-ért. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy kulturáltnak minősített országban ilyen mértékű „vadulás és durvulás” fog történni az első sorokban… Még mielőtt megkezdődött volna a zenének titulált gépi hangok ritmustalan egyvelege, az első sorokban olyan tömötten álltak a rajongók, hogy egy tűt nem lehetett volna elejteni közöttük.

Aztán megkezdődött, jött a hangulatfokozás és az első nagyobb basszusáradatnál elszabadult a pokol. A fiatalok levetkőzve gátlásaikat, átlépve saját korlátaikat elkezdtek ugrálni, lökdösődni, törni, zúzni. Egyszerűen nem tudtam élvezni a koncertet, mivel arra kellett a leginkább figyeljek, hogy mikor melyik oldalról fognak belém rohanni, eltiporni. Ennél már csak az volt durvább, hogy a tömegben lányok is voltak, akik védtelennek bizonyultak a megizzadt sátáni izomtömegek mellett… Számos esetben őket is megütötték, meglökték és eltiporták. A lányok csalódottan nézték párjukat vagy éppen kiszemelt áldozatukat, miként esik az alkohol és a zene vadító rabságába és miként semmisül meg szemükben (és válik rángatózó vadállattá). Annyira szörnyű volt bent a tömeg, hogy egy fél óránál tovább nem lehetett bírni. Az őrjöngő tömegtől való szabadulás, megint csak nagy kitartást igénylő kihívásnak bizonyult. A koncert végét már távolabbról a sörsátrak biztonságot adó távolságából figyeltem, és be kell vallanom ott sokkal élvezetesebb volt szabadon ugrálni az ismerősökkel, mint bent a tömegben vad idegenekkel lökdösődni…

Aztán eljött a holnap és bár ez nem látszott a fesztiválozókon: ők egyre inkább kezdtek az alkohol és egyéb drogok bódító hatása alá kerülni. Az üres helyek elfogytak, ‘fáradt’ emberek kerestek relaxációs, stabil pontot maguknak, ahol megpihenhetnek és ahol majd reggel valaki rájuk talál. Szépen lassan csendesedni kezdett a tömeg, míg reggelre már csak a légszívósabbak és az idő közben megpihent, igen csak megviselt arcú emberkék maradtak… A sötétség szétfoszlott, a felkelő nap narancssárga sugarai ragyogták be a fesztivált területét, majd hirtelen megint minden szürke lett és egy új nap kezdődött.