Hogyan keszül a karikatúra?

 

Fölkeresett egy igen szelíd és udvarias fiatalember, bejelentette, hogy képzőművész, és karikatúrát akar készíteni rólam.         
– Ne vegye rossznéven, ha az első vázlatok nem sikerülnek. Ugyanis kezdő vagyok a műfajban – mondta szerényen, és igen ártatlan szemmel nézett rám.         
Megnyugtattam, hogy én is tökéletesen kezdő vagyok a műfajban. Sohase gúnyolódtak velem rajzban, a sors ezt az örömöt mindig megtagadta tőlem, és csak az élet más területein kaptam némi kárpótlást. Ezután leültem, és igyekeztem igen értelmes arcot vágni, hogy a művész láthassa egyéniségem lényegét. Ő rajztömböt vett elő, összeráncolta homlokát, és megcélzott, mint egy vadász az önmagába feledkezett siketfajdot.         
Sohase tudtam, mennyire fáradságos öt percig értelmet sugározni. Eddig lebecsültem a díszelnököket, a tiszteletbeli főnököket és a néma reprezentatív egyéniségeket, akik éveken át képesek ezt művelni arcizomsorvadás nélkül. Bennük valószínűleg valami radioaktív fluidum lehet, sokéves felezési idővel. Talán tíz év is eltelik, amíg egy-egy ilyen sugárzó személyiség látszólagos jelentősége annyira lecsökken, hogy már ostobának érezzük.         
– Az első vázlat elkészült, de még nem tartom tökéletesnek – mondta a művész, és elém csúsztatott egy vastag vonalakkal meghúzott rajzot, ami első látásra Ausztriai János herceget, a lepantói győzőt ábrázolta, amint a török hajóhad süllyedését szemléli.         
– Hasonlít – állapítottam meg örömmel –, a jellemző vonások benne vannak, de ugyanakkor hiányzik belőle a dolgok fölnagyítása. A túlzás az igazság érdekében...         
Itt arra gondoltam, hogy még bátrabban rajzolhat át spanyol admirálissá, esetleg sisakkal és mellvérttel – mert ezek a vonások csak mélyítik a karikatúrát, megnövelik jellemző erejét... A művész bólintott, reám vetette két ártatlan szemét, majd újabb rajzlapot vett elő.         
Én ismét előrenéztem, az értelemmel és hivatástudattal rendelkező férfiak és admirálisok merevségével, ami vitathatatlanul fárasztó. Nem tudom, egy-egy hadvezér vagy uralkodó miképpen tudta elviselni saját arckifejezését. Nekem rövidesen gyöngyözni kezdett a homlokom.        
– Íme – szólt a művész –, azt hiszem, ez már jobban sikerült...– És megmutatott egy meredt szemű, kínlódó alakot, aki egy tengerbe pottyant törökre emlékeztetett, s az is rá volt írva a képére, hogy nem tud úszni.        
– Ez – mondtam megrendülve – nem az igazi... A művész egyre ártatlanabb arccal ült előttem, és szelíden bólogatott. – Tudom – felelte –, az orr a rajzon nem elég nagy. Önnek ugyanis feltűnően nagy orra van – jelentette ki angyali szelídséggel.         
– Ezek szerint – kérdeztem a sértésbe beleremegve – az hiba, ha valakinek nagy orra van? Mátyás királynak is nagy orra volt. Cyrano de Bergeracnak is, Einsteinnek is. Ezek után nem tudom, mit akar az orrommal...        
De már a kezembe is adta az újabb képet, amelyben brutálisan érvényesítette az orrommal kapcsolatos elképzeléseit. És ráadásul fejletlennek rajzolta az államat, mintha biz' befolyásolható és az indulatok rabja lennék!         
– Ez már közeledik a karakterhez – mondta olyan ártatlanul, mintha nem ő művelte volna a gyalázatot.
– Nem tökéletes – mondtam rekedten. A művész bólintott. – A fülek miatt van – jelentette ki. udvariasan. – Elállóbb füleket kell rajzolnom..         
És hozzákezdett az újabb rajzlap befirkálásához, aminek eredménye egy még súlyosabb becsületsértés lett. Egy komikus, elálló fülű ormányos légy nézett reám a papír fehérségéből: önhitten, gúnyosan, telve emberi gyöngeséggel. Szeme sarkában és a szája szögletében ezernyi megalkuvás lapult, makacssággal és önzéssel keveredve, ettől az ábrázattól nem volt idegen sem a mások iránti közöny, sem a gonoszság.         
– Ez – hörögtem –, ez így mégis túlzás...         
– Így jó, túlzással – mondta a művész meghatottan, és az angyalok szelídségével nézett rám. Próbáltam uralkodni háborgásomon.         
Ha még egy gúnyképet készít, az nyilván még gúnyosabbra sikeredik.         
– Ennél kell megállnunk – jelentettem ki –, mert ez jobban sikerült, mint amilyen a következő lenne...         
De a művész újabb lapot vett elő, és mennyei szelídséggel újra rajzolni kezdett.         
Gondolkoztam egy darabig, törölgettem a verítéket. Majd amikor a művész a homlokomat vette élesen szemügyre, hirtelen ráborítottam az asztalt. Ő ártatlanul ült alatta, és tovább rajzolt.