Csütörtök, 2020. július 9.
LUKRÉCIA napja
Menü

Köztér

Csütörtök, 2013. május 23. | Kozsik Ildikó

„A bábszakma sem alávaló színészet”


Kovács Levente, rendező, az erdélyi színházművészet egyik kiemelkedő képviselője. Közel kétszáz előadást rendezett és szinte ötven évet szentelt az életéből a magyar színészképzésnek. Május 21-én este rendezőként Killár Kovács Katalin dramaturggal és Sárossy Endre zeneszerzővel közösen Karinthy Frigyes művét Az emberke tragédiáját vitte színre a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház magyar tagozatának színészeivel.

Miért az Ariel Bábszínház társulatában gondolkodott a tanár úr, amikor ezt az előadást javasolta?

–  Elsősorban azért, mert a bábszínház igazgatója, Gavril Cadariu felkért engem művészeti tanácsadónak. Főleg az a szándék vezérelte, hogy a színház a profilját olyan előadásokkal gazdagítsa, melyek a bábszínházi gyerekközönséget továbbvezetik a kamaszkorban, a tinédzserkorban a színház felé, tehát tervezzük meg egy olyan köztes terület kialakítását, amely beavatja a gyermekkorból kinövő közönséget a felnőtt-színházi előadásokba. Az emberke tragédiája szerintem erre ad lehetőséget, mivel nagyon sok színészi eszköz felvonultatására, a paraván eltüntetésére, a valóságosan megjelenő színészek játékára alapoz. Az intenzív, nagy energiákat megmozdító kollektív játékra lehetőséget adó szöveggel többször is foglalkoztam, színpadra vittem már különböző helyeken, egyetemi és középiskolai csoportokkal és színészosztályokkal is. Úgy találtam továbbá, hogy ez a mű egy nagyon jó közösségépítő, közösségformáló eszközt jelenthet, tehát a bábszínészek számára is nagyon jó gyakorlat lenne a nagy-színházi formátumú játék megtapasztalásához. Ugyanakkor szerintem arra is nagyon alkalmas ez az előadás és ez a szöveg, hogy bevezesse a fiatalokat a madáchi alapműnek, Az ember tragédiájának a világába.

Igen, különösen azért, mert a bábjáték és a paródia nagyon szerencsésen találkozik.

–  Úgy van. Megpróbáltuk azért mindenképpen egy-egy referenciaponttal az eredeti szöveghez is viszonyítani azt, ami a színpadon történik. Mindenképpen erősen afelé is hajaz a mi szándékunk, hogy ezzel az előadással segítsünk megismerni és megszeretni Madáchot. Nagyon kevés nemzedék részesül abban, hogy a Tragédiát színpadon láthassa. A színházak ritkán tudnak erre vállalkozni, a szöveg pedig olvasmánynak meglehetősen nehéz. Egy ilyen játékos megközelítésben, amely azért elemeiben tartalmazza az egész műnek a keresztmetszetét, kivonatát, eszmeiségét, helyszíneiben, a történet felépítésében is kapcsolódik az eredeti műhöz, van erre lehetőség. Szóval ez egy jó bevezetése, egy kicsit szórakoztató szinopszisa a nagy műnek. Személyes kötődéseim is motiválták a szöveg kiválasztását. Az én életemben nagy szerepet játszott, hogy amikor én még tinédzser koromban többször hosszabb ideig betegeskedtem, az Így írtok ti-t nagyon korán elolvastam. Annak hatására megkerestem és elolvastam egy csomó olyan művet, amit nyilván azelőtt nem ismerhettem meg. Ez a mű vezetett be engem a magyar irodalom és a világirodalom jó részébe. És gondolom, hogy nem árt, ha ezt az utat másoknak is felkínáljuk. Úgy vélem továbbá, hogy ez a vállalkozás is azt jelzi, hogy az Ariel Gyermek és Ifjúsági Színház komolyan veszi azt, ami az elnevezésében is benne van, vagyis hogy nem csupán bábszínház. Érezhető, hogy az Ariel egy sajátos kultúrcentrumként kíván jelen lenni a művelődési életben. Az előadás kapcsán gondoltunk arra, hogy happeningeket szervezünk, közönségtalálkozókat, melyeken az előadást közösen megtekintő diákokkal és a tanárokkal együtt mélyebben betekintünk a Madách-mű világába. Nem titkolt óhajom az sem, hogy ezen keresztül talán a bábszak, az animációs művészet iránti érdeklődés is fokozható a fiatalokban, mert láthatják, hogy ez nem szűkül kizárólag a paraván mögötti szűk kis dobozban mozgatott bábokkal létrehozott előadásokra.

A tanár úr nagyon sokat tett azért, hogy a bábos szakma bekerüljön az akadémiai rendszerbe. Lassan tíz éve működik magyar nyelven a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem keretén belül ez a szak. Miért támogatta a szak elindulását, illetve hogyan emlékszik vissza, milyen nehézségekbe ütközött a szak elindítása?

–  Ennek több oka is volt. Egyrészt az az elvi oka, hogyha van egy bábszínház hálózat, egy bábművészet, amely nagyon sok olyan elemet foglal magába, amit színészileg is tudni kell, és ennek ne legyen felsőfokú oktatása, az valahol hozzájárul ennek a műfajnak a degradálásához, ill. annak lenézéséhez. Én azt tapasztaltam, hogy ez a művészet semmivel sem alábbvaló, mint a színészet. Amikor láttam cseh és lengyel bábelőadásokat, animációs előadásokat, akkor rájöttem, hogy ez egy nagyon erős önálló művészet, amelyet támogatni kell. Ismertem nagyon sok bábszínészt, közülük sok ismerősöm, barátom volt. Az első feleségem fél évig tagja volt a vásárhelyi társulatnak és láttam, hogy ott rendkívül erőteljes és hihetetlenül igénybevevő munka folyt. Tudom, hogy a régi, „átkos” rendszerben a bábszínészek 45 évesen mentek nyugdíjba, mert a nehéz testi munkákkal egy kategóriába volt besorolva a bábszínjátszás is.

Ugyanakkor azt is láttam, hogy egyetemi diploma híján ennek a szakmának alacsonyabb a javadalmazása, ill. a nyugdíj fele haladó fokozati besorolás is szenved attól a ténytől, hogy nincs egyetemi rangja a szakmának. Ezt én igazságtalan helyzetnek éreztem. Láttam, hogy Pesten is próbálkoztak azzal, hogy megteremtsék a felsőfokú báboktatást. Ott az első próbálkozások nem igazán sikerültek, mert mindenki, aki odament, az tulajdonképpen a nagyszínpadra vágyott és az első bábos osztályból tudtommal senki sem, vagy talán egy ember maradt a bábművészet világában, de csak sikerült kiépíteni a képzést. De a jó az, hogy most már itt nálunk is elindult a képzés, és jó, hogy a három „klasszikus” bábszínház (a vásárhelyi, kolozsvári és a váradi) mellett alakulgatnak kis társulatok a színházak tagozataként. Például ott van a szatmári Brighella, aztán a sepsiszentgyörgyi Cimborák, a Temesváron beindult bábtagozat. Tudtommal Udvarhelyen is lenne rá igény és biztosan Csíkszereda is otthont adna egy kis bábszínháznak. Várad például nagyon szépen dolgozik. Van egy nagyon jó bábszínházuk, és az a tény, hogy többen a színészeik közül nálunk végeztek, emeli a társulat színvonalát. Az Arielből is többen szereztek diplomát az elmúlt tíz évben. Az is volt a célunk, hogy az első bábszínész évfolyamon azok diplomázhassanak, akik itt keményen dolgoztak évtizedeken át. Igy végzett nálunk Szöllösi Szilárd, Gönczi Katalin és Bartha Gyöngyvér (aki sajnos már nyugdíjba vonult), azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a későbbiekben taníthassanak nálunk. Csak hát ugye, közbejött a doktorátusi kötelezettség és nem mindenki vállalkozik erre. Holott én úgy gondolom, hogy Gönczi Kati és Szöllösi Szilárd is nagyon jó tanár lehetne, az utóbbi különösen a bábtechnika oktatása terén végzett—sajnos rövid ideig-- nagyon hasznos oktatói munkát. De hát, sajnos, vannak ilyen adminisztratív gátak. Mindezt egybevetve úgy láttam, elkerülhetetlené vált egy bábtagozat beindítása. Nagyon örülök, hogy a vezetőségbeli kollegákkal együtt ezt kiharcolhattuk. Mivel Bukarestnek is ez volt az érdeke és Pepinoék ebben partnerek voltak, sikerült a Minisztériumban elérni, hogy akkreditálási folyamat alá vessék a nálunk beindított képzést, és mára már rendszeresen, alapszinten és magiszteri fokozaton működik a szak. Most már csak az a kérdés, hogy jól népszerűsítjük–e, jó hírverést tudunk-e csinálni, és vonzó produkciókkal szólítsuk meg a fiatalokat. Fontos hangsúlyozni azt a lehetőséget, hogy tulajdonképpen a bábszakot választani azt jelenti, hogy valaki két szakmát tanulhat meg: a bábszínészet mellett a színészmesterséget is  megtanulja, míg az, aki színész szakon tanul, csak a színészmesterséggel marad. Én annak idején nagyon harcoltam azért, hogy színész szakon is tanuljanak bábozást, mert ezt nagyon fontosnak tartom. Tehát evidens volt számomra, hogy érdemes a bábos képzésért harcolni. Mivel akkor én vezető pozícióban voltam, tagozatvezetőként és tanszékvezetőként, amit tudtam megtettem.

Egy hosszú és eredményes próbafolyamat végén hogyan értékeli a munkafolyamatot, milyen volt az Ariel társulatával dolgozni?

–  Nagyon jó volt, mert a színészek is érezték, hogy ez a munka őket egy kicsit továbblendíti. Sárossy Endrével ketten tulajdonképpen egy kicsit, amolyan továbbképző, divatos kifejezéssel élve „felnőtt-képző” munkát is végeztünk a próbafolyamat során. Hiszen ekkora térben és ilyen intenzitású munkával ritkán van alkalma a paraván mögött élő bábszínészek javának találkozni. Nagyon lelkesen és annak tudatában, hogy nekik igazából szükségük van erre és őket segíti, teljesen akadálymentesen dolgoztunk. Idős bábszínészek leküzdve a derék, térd és egyéb fájdalmaikat álltak be a nehéz feladatok maradéktalan végrehajtásába. Az volt a lényeg, hogy az előadást erőteljesen játékossá tegyük. Nem hiszem, hogy a közönség a végeredményt látva érezni fogja, hogy a sok játék mögött mennyi kín és izzadtság van. Ha nem érezzük munkának a játékot, akkor jön a színház, és a színház tulajdonképpen játék (idézzük a Brook-i gondolatot). Én nagyon meg vagyok velük elégedve. A társulat tagjai kiemelkedő színészi képességekről tettek bizonyságot. Ének tudásuk, ritmusérzékük, színpadi jelenlétük, megfigyelőképességük, kisugárzásuk, jó beszédtechnikájuk figyelemre méltó. A munka folyamán egyre ritkábban jutott eszembe, hogy „csak” bábszínészekkel dolgozom. A játék maga egy kicsit a harmadik műfaj kategóriájába tartozik, a hús-vér színészet és az animáció köztes területére sorolható. Sok előadást rendeztem egyetemi és diákszínpadon, az előadásaim közül kb. negyven, negyvenöt ezen a területen született. És ez is egy kicsit más, mint a tulajdonképpeni profi színház Ez is azt a tapasztalatot gazdagította számomra, ahogy egy picit más eszközökkel is lehet színházat csinálni. A kollektív jelenlét, a csapat játékából összeálló képek, játékok, energiák, reflexszövegek, annak idején újdonságként hatottak. A hetvenhármasLuzitán szörny és az azt követő Tiszta földet! előadást látva Harag meghívta az egész csapatot aTragédiába statisztálni. Felismerte, hogy ezek a fiatalok olyasmikre képesek, mellyel kiegészíthető az általa tervezett, tömegjelentekre alapozó előadás színpadi eszköztára. Hiszen a színészek arra vannak ráállva, hogy nekik egy-egy alakot, egy-egy szerepet, karaktert kell megformálni, és így mikor egy csoportban mindenki nagyon erősen ugyanazt a dolgot kell szolgálja, ez időnként a színészek számára „méltatlannak” tűnik. Holott vannak nagyszínházi kísérletek (pl. Grotowski, Barba, Beck, Valdes stb.), amelyek nagyon erős színházi csoportjátékot tudtak létrehozni és azt hiszem, hogy az ilyesmi nagyon jó iskola volna időnként egy–egy nagyszínházi színészcsapat számára is. Érdekes, hogy ezelőtt három évvel szó került arról, hogy az egyik osztállyal lehetne egy olyan produkciót csinálni, amit tv-játék formájában is lehetne hasznosítani. Akkor Killár Kovács Katalin  osztályának javasoltuk ezt a lehetőséget. Az első két nap nagyon lelkesen ráálltak a munkára, de utána valamilyen furcsa hatásra „lebeszélődtek” erről a dologról és azt mondták, hogy inkább ne csináljuk, mert ez a játék nem elég méltóságteljes és végzősként valaki „hogyan álljon, például Bocsárdi elé”, egy ilyen munkával. A nyilvánvaló lázítást látva egyet értettünk, hogy nincs semmi értelme a munkát folytatni. Én most nagyon hálás vagyok ezért az ellenállásért, mert ha akkor megszületik a tervezett produkció, akkor most ezt az előadást nem csináljuk meg. Tulajdonképpen, ahogy szokás a szponzorokról mondani „az előadás nem jöhetett volna létre, ha…”, szóval ez az előadás nem jött volna létre, ha akkor azt az előadást megcsináljuk.

Az egyetemi diákszínpadon ugyancsak Killár Kovács Katalinnal 1972-ben létrehozott előadással elmentünk Temesváron rendezett országos fesztiválra, és ott a román szakma élvonalát képviselő zsűri nekünk ítélte a legjobb férfi, legjobb női alakítás, illetve a legjobb előadás díját. Annak a játéknak és annak a csoportszínháznak a különös hangulatát is szeretnénk kissé felidézni ezzel a munkával, mely szerény tisztelgés kíván lenni Madách műve, Karinthy paródiája és Harag marosvásárhelyi előadása  előtt is.