Hétfő, 2019. május 20.
BERNÁT, FELÍCIA napja
Menü

Köztér

Szerda, 2013. március 6. | Puskás Eszter

„Akkor írok, amikor jön az érintés”


A Gézagyerek című istendráma rendhagyó előadását láthatta a közönség a Nemzeti Színház kistermében. Az előadás azért volt rendhagyó, mert Háy János is ott ült a nézők között. A dráma szerzője először látta a Tompa Miklós Társulat által színre vitt darabját. Az előadás után közönségtalálkozóra került sor, ahol Potozky László volt Háy János beszélgetőpartnere.

A beszélgetésből kiderült, hogy a darabot Háy először úgy írta meg, mint egy hosszú verset, szereplők és szerzői utasítások nélkül, illetve az is, hogy az istendráma műfaji besorolás a királydráma mintájára lett kitalálva és a mű igazi élethelyzetből inspirálódott. (Háynak egyik keresztfiáról kiderült, hogy autista – szerk. megj.). A drámaíró az előadás után  nehezményezte, hogy a rendező és a színészek is belenyúltak a szövegbe, ugyanakkor pozitívumnak tekintette azt, hogy a díszlettervező nem teljesen realisztikus környezetet teremtett meg. A kevés díszlet, kellék segítette a színészi játék kibontakozását. Én hiszek a színészek testi valójában” – mondta. A közönségtalálkozó után a vasarhely.ro drámaírásról, a dráma színre viteléről, az istenkeresésről kérdezte Háy Jánost.

(Fotó: Rab Zoltán)

– Verset, prózát és drámát is ír. Ezek között milyen szerepet foglal el a dráma?

– Amikor én elkezdtem drámát írni, hirtelen megtaláltam egyfajta színpadi nyelvet, és ennek a nyelvnek az izgalma teljesen áthatott hosszú időkön keresztül, néhány éven át, és született belőle négy darab. Ugyanakkor ez a nyelvkérdés engem nagyon izgalomba hozott: mit tud ez a nyelv elárulni a világról? Hirtelen klasszikus filozófusok kezdtek el hozzám ezen a nyelven szólni és ez nagyon izgalmas volt. Az, hogy a Kant szavait a Herda Pityu natúr, földszagú mondataiban hallottam, az nagyon érdekes volt. Nagyon értettem azt, hogy tényleg eleven létproblémákat vetettek fel. Ugyanakkor a nyelv meg olyan dolog, hogy a negyedik dráma végére, már mindent tudtam róla. Ha leültettél volna, hogy ez a téma és írjál, akkor lehet, hogy két óra múlva egy kész szöveggel álltam volna elő, annyira ismertem a struktúráját, hogy mi a jó benne, mi az érdekes benne, mi a feltűnő benne, hol lesz vicces, hol lesz fájdalmas. Ezután egyszerűen azt éreztem, hogy ha én még egyszer írok ezen a nyelven, akkor az hazugság lesz, nem lesz egy igaz dolog, az egy hamis játék lesz. Akkor azt mondtam, hogy nem írok drámát. Akkor egy időre tényleg abbahagytam és vártam, hogy majd valahogyan másképp látom a dolgokat. Három-négy éve kezdtem el újra a drámaírást, immár nem ebben a közegben, hanem egy teljesen más, polgári közegben. Olyan darabokat, amiket sosem gondoltam volna, hogy írni fogok, mert nem szerettem ezt a tematikát: párkapcsolati, házassági problémákat felvető darabokat. Ezek most körbeértek, úgyhogy most egy ideig ebben fogok írni. Helyesebben egy darabot szeretnék most megírni, ami a második világháborúban játszódik. Azután pedig szándékom szerint ismét  abbahagyom a drámaírást, egész addig , amíg nem jön valami új érintés.

– Honnan jön ez az érintés?

– Azt gondolom, hogy az ember világra való figyelme folyamatosan változik. Másképp nézed a világot harminc évesen, huszonöt évesen, negyven évesen. Az én írásom nagyon követi ezt a látásmódot. Attól, hogy nem írok drámát, az nem azt jelenti, hogy nem írok. Írok prózát, és a nyelvezet, ahogy a világot megragadom, az folyamatosan változik. Egyszer eljutottam oda, hogy hoppá, itt megint van egy olyan tematika, ami más, ebben lehet megint drámát írni. Most is abban bízom, hogy változik majd az én szemléleti horizontom és változik az, ahogy én a világról írok és akkor megint lesz egy új nyelvezet. Ha nem lesz, akkor sem történik nagy baj, ezzel is számolni kell, hogy nem biztos, hogy mindig minden megy az embernek. Valójában ajándéknak kell tekintenem azt, hogy ennyi műfajban képes voltam megszólalni éveken keresztül. Nem tudom, hogy mikor ürül ki az akkumulátor, és erre is számítanom kell.

Háy János (Fotó: Gáspárik Attila)

– Említette a közönségtalálkozón, hogy minden drámájának egy novella az alapja. Hogyan nő ki a novellából a dráma?

– Mindig előbb van a novella. Én a novella műfaját nagyon szeretem. A novella az a mű, amiben nem lehet locsogni, ilyen szempontból olyan, mint egy vers. Ugyanakkor mégiscsak próza. A vershez tényleg csak nagyon speciális lelkiállapotban tudsz hozzáfogni. A novellához hozzá tudsz fogni máskor is, de mégis azért a vershez nagyon közel áll. Ha egy fél sorod, fél mondatod rosszul van odatéve, akkor omlik az egész novella. A drámának a lehetősége az megmutatkozik a novellában. Amikor olvasom a novellát és látom, hogy van benne még egy kapu, ha azt kinyitom, akkor el tudok mondani arról az emberről még valamit. Kicsit kottának használom a novellát, vázlatnak. Nem írok vázlatot egyébként sohasem, mert nem nagyon tudok kézzel írni, mert átszoktatott balkezes vagyok, nagyon rossz a kézírásom, és nem tudok kézzel írni. Ezért a vázlatokat kerülöm, vagy csak nagyon rövidet írok. A novella a vázlat. Van, amikor elolvasom a novellát drámaírás előtt, van, amikor csak rágondolok a tematikára. Semmiképp sem szoktam úgy csinálni, mintha dramatizálnék egy novellát. A novellában van egy probléma, amit művészileg megfogtam, és megpróbálom ezt a magot szétrobbantani és egy dialógus formájában felépíteni. Az, hogy a novellából mi marad meg és mi veszik el, az engem nem érdekel.

– Egy darabnak a színrevitelekor sok minden rosszul sülhet el. Van-e félelme akkor, amikor valamelyik drámáját viszik színre, tart-e attól, hogy hogy valami nem úgy sikerül, ahogyan eredetileg szerette volna?

– Ilyen szempontból türelmes szerző vagyok. Persze minden előadásról tudom, hogy ez nálam körülbelül hol áll az értékskálán. Attól félek, hogy a darabban nehogy rosszindulatú emberábrázolás jelenjen meg, hogy a karaktereimet rosszindulatúan, lekezelően, megalázóan ábrázolja, nagyképűséggel rakja oda a figuráimat a rendező. Ez az egy dolog, amitől igazán tartok. A belső értelmezésbeli eltérések mindenféle szempontból lehetségesek, de én hiszek abban, hogy a lényeg átjön és hiszek abban, hogy azt a lényeget valamilyen szinten mindannyian meg tudjuk érteni, el tud hozzánk jutni. Hogyha egy műben van mély emberi tartalom, annak a tartalomnak valahol elő kell kerülnie. Lehet, hogy azt mondod rá te mint néző, hogy ez vagy az nem volt olyan jó, de valamit fogsz belőle.

(Fotó: Rab Zoltán)

– A Gézagyerekben van egy folyamatos istenkeresés, istenértelmezés. Honnan jön ez?

– Szerintem nagyon fontos az emberi életben az, hogy van a világnak egy olyan része, amit látunk, és egy olyan része, amit csak érzékelünk, tehát nem tudatosul a ráció számára. Valójában a művészet célja az, hogy a látott és a nem látott világ egyszerre megjelenítődjön előtted. Számomra fontos az, hogy közel jussak ahhoz a világhoz, amit a ráció nem tud felfogni. Mint művésznek, az egyik legfontosabb dolog, hogy a transzcendencia racionalitáson túli ereje is ott legyen a műben. Erről az istenkérdésről nagyon nehéz beszélni, mert rögtön ilyen vallásos dolog jut eszünkbe. Egyszer voltam Indiában és megkérdeztem egy ottani költőt, hogy neki mi a véleménye a transzcendenciáról, meg az egész istenügyről, akkor láttam, hogy a fordító egyszerűen megretten ettől a kérdéstől. Gyűlöli a vallást, tudniillik, nála a vallásügy megjelenése gondolatilag az egyet jelent az indiai kasztrendszer fenntartásával. Holott ő is mint költő ugyanarra hajaz, mint én, hogy a transzcendenciát beemelje a világérzékelésbe. Ezért mondom, hogy nehéz erről beszélni. Azt mondanám, hogy az istenügy az őspszichoanalízis, amikor is a régi gondolkodók felajánlottak egy pozíciót, ez az istenpozíció, ahonnan ráláthatsz önmagadra. Az Istent mint helyet, pozíciót úgy értelmezem, hogy annak a képessége, hogy reflektíven tudjál önmagadról gondolkozni.