Beszélgetés Szász Attilával, az audiovizuális tanács volt tagjával

– Néhány nappal ezelőtt lemondtál az Országos Audiovizuális Tanácsnál betöltött tisztségedről és hazajöttél Marosvásárhelyre – jelenleg a Marosvásárhelyi Rádió ideiglenesen kinevezett főszerkesztő-helyettese vagy. Nehéz volt otthagyni a CNA-t?

Nehezen született meg a döntés – inkább így fogalmaznék. Sokat rágódtam a dolgon. Négy évet töltöttem a CNA-nál, ezalatt rengeteget tanultam a médiáról, ugyanis teljesen más optikából volt rálátásom az egész jelenségre, piacra. A legtöbb embernek nem adatik meg az, hogy ilyen átfogó képet kapjon egy rendszerről, éppen ezért szerencsésnek tartom magam. Persze korántsem állíthatom azt, négy év után sem, hogy megismertem ezt a komplex világot, de jobban megismerhettem, mint az újságírók, akik csak egy szeletét látják a médiának, hisz benne vannak az áradatban, és sokszor nincs idejük vagy egyáltalán lehetőségük kitekinteni. A CNA tagjaként mintegy felülről szemlélhettem az egész médiapiacot, nemcsak annak egy kis részét, hanem a nagy képet láttam. Ugyanakkor úgy érzem, hogy amit megtehettem a tanácsban, azt megtettem, tehát nem hagyom félbe az elkezdett munkát. Idén egyébként mindenképpen lejárt volna a mandátumom és úgy érzem, hogy az erdélyi magyar médiában jobban tudom kamatoztatni azt a tudást, amelyet az audiovizuális tanácsnál szereztem.

– Miből áll az audiovizuális tanács munkája?

A CNA igazából a médiapiac dinamikája után alkalmazkodva szabályoz – ez a szebb része. Emellett van az úgynevezett favágó munka, a monitorizálás, adott esetben pedig a szankcionálás. Nyilván ez a leglátványosabb azonban az egész CNA-ban: nyilvánosak az ülések, itt vannak a legnagyobb viták, amiket az egész média felkap, stb. De korántsem olyan fontos ez, mint a szabályozó munka, hisz utóbbival lehet a piacon érdemben változtatni.

– Néha az az érzésem, hogy a CNA munkájának van egy, hogy úgy mondjam olyan része, amelynek szinte nulla a hatásfoka…

Ha az egyes büntetésekre gondolsz, akkor ezek hatékonysági foka valóban alacsonyabb, mint kellene. Ennek több oka is van, a CNA ilyen szempontból valóban lehetne sokkal határozottabb. Most nem akarok nevesíteni, de ahol súlyos kihágásokat tapasztal a tanács, valóban el kellene menjen a nagyobb bírságokig: egymilliárd régi lej körül szokott lenni a legkeményebb bírság, bár a törvény lehetővé teszi a kétmilliárdot is. De ami a pénznél is jobban fáj a televízióknak az a műsoridő megszakítása, bár ahhoz képest, hogy milyen a piac jelenlegi helyzete, ritkán születtek ilyen döntések. A CNA legfontosabb munkája egyébként a korántsem látványos szabályozó munka, amikor az audiovizuális kódon dolgozik a tanács vagy amikor a törvényjavaslatait fogalmazza meg. Ezekkel tud egyébként a piacon érdemben változtatni.

– Szerinted mennyire felelős az audiovizuális tanács a médiafogyasztási trendekért – értem ezalatt azt, hogy a bulvártartalom sokkal jobban fogy, mint a komoly vagy esetleg kulturális műsorok.

Ez nehéz kérdés, amelyről hosszasan kellene beszélni, de úgy gondolom, hogy a CNA-nak ebben az egészben nagyon kis szerepe van.

– Akkor átfogalmazom: a CNA nem léphet fel drasztikusan az olyan műsorok beszüntetése mellett, mint például a Boc pucér fenekének mutogatásával vagy Daniela Crudu bugyilehúzásával nézettséget generáló Un show păcătos?

A CNA-nak nem az a dolga, hogy betiltson bármit is, én ezt kifejezetten ellenzem – a döntés a nézők kezében van. A CNA nem lehet szülő a szülők helyett, tanár a tanárok helyett. Az viszont, hogy az országban szinte egyáltalán nincs médiafogyasztási kultúra, az egy másik történet. De ugyanígy nincs gazdasági-, politikai, testnevelési kultúra sem. Ezért tart ott ez az ország, ahol. Ezeket a kommunizmus idejében nagyon élesen sikerült leválasztani a kultúráról, így most Romániában a köztudatban élő kultúra fogalmába kizárólag a magaskultúra, a színház, a zene, irodalom tartozik. A médiafogyasztási kultúra véleményem szerint éppúgy része kellene legyen a tananyagnak, mint az irodalom. Persze léteznek erre vonatkozó próbálkozások, fakultatív programok, de itt nem csak a gyerekeket kellene nevelni, hanem elsősorban a szülőket.

– Tehát a média önmagában nem rossz. Ez a verdikt?

Pontosan. Akkor van baj, amikor az ember leül a tévé elé és mossa az agyát. De ha szelektíven tudsz televíziót nézni, ha tudod, hogy sportműsort akarsz nézni, híradót vagy filmet, akkor nem rossz a tévé.
A hazai televíziós piac nagy problémája azonban, hogy látszólag nagy a választék, a piac látszólag telített, az alternatíva azonban, amit a több száz csatorna kínál, végtelenül kicsi. Ha elkezdesz pedálozni a távirányítóval, hamar rájössz, hogy szinte mindenhonnan ugyanaz a tartalom loccsan szembe veled. Van egy-két trendszetter, akik meghatározzák az irányt, csinálnak egy műsortípust, a többiek látják, hogy az megy, gyorsan ők is olyant gyártanak.

– De az a paradoxon, hogy akárhányan is csinálják meg ugyanazt a műsortípust, akad rá néző, a tévék túlélik.

Igen, ez is azt jelzi, hogy a rendszer valahol hibás. És itt jön be a must carry elv – azért mennek ezek a műsorok, mert a kábelszolgáltatóknak kötelező vinni azokat. Ezek ördögi körök, melyekhez előbb-utóbb hozzá kell nyúlni, csak bátorság és határozottság kell hozzá. És ezzel nem a szólásszabadságot korlátoznánk, hanem a piac működését. Itt csupán arról lenne szó, hogy a jelenlegi 36 csatornát, amit egy száz csatornával rendelkező kábelesnek kötelező vinni, csak ötöt vagy tízet kellene kötelezővé tenni, a többit pedig piaci alapon terjeszteni.

– A trendszetterekkel kapcsolatban: a napokban, amikor hivatalosan is elindult a Transilvania Media Group két csatornája Kolozsváron, Vasile Dâncu azt mondta, hogy szükség van egy sajátosan erdélyi csatornára, ellensúlyozandó a Bukarestből érkező fősodort. Valóban ennyire meghatározóak a központi tévék?

Mindenképp. A legnagyobb trendszetter például Dan Diaconescu. Az ő műsora mintájára rengeteg helyi csatorna készít műsort. Este kilenckor beül egy helyi figura a stúdióba és osztja az észt. A hang és stílus másik nagy meghatározója pedig a Pro TV. Az ő nagy konkurenciái is hozzá igazodnak.

– A magyarságnak van erdélyi identitással rendelkező tévéje, tehát ránk nem vonatkozik Dâncu állítása.

Valóban van nekünk egy Erdélyi Magyar Televíziónk, amelyik nem követi a romániai trendeket, viszont érződik rajta a magyarországi beütés. Tehát ő sem trendszetter. De ennek ellenére nagyon nagy lehetőségek vannak ebben a médiumban, hisz nincs napi 24 órában sugárzó magyar nyelvű, erdélyi híreket hozó tévé a romániai piacon. Ennek a tévének szerintem közszolgálati feladatai vannak, közösségi televízióként kell működjön – ilyen szempontból szükség van rá és én bízom abban, hogy egy sikeres projekt lesz. Az emberek sokkal érdekeltebbek a közvetlen környezetükben történő események, hírek iránt. Persze vigyázni kell arra, hogy ne tokosodjon be az intézmény, ne legyen provinciális jellege – ami egyébként a román médiára is jellemező. A nagy hírcsatornákon is például nagyon ritkán kapunk releváns külpolitikai információt.

– Beszéljünk egy kicsit földibb, emberibb dolgokról. Ki Szász Attila a szabadidejében?

Szász Attila szabadidejében egy magát fiatalnak tartó ember, aki nem szereti az időt kihasználatlanul hagyni. Amikor nem dolgozom, akkor sportolok vagy a családommal töltöm az időt.

– Sport. Éspedig?

Sporton belül is van kedvencem, persze. Gyerekkorom óta sízek például, de az úgynevezett free raid műfajt művelem, évek óta nem síztem pályán. Nagyon szeretem a túrasízést is, és egy ideje engem is megfertőzött a triatlon vírusa. Ezt nagyon komplex és nehéz sportnak tartom, de úgy érzem, hogy ebben a korban sokkal inkább szerencsés ilyen sportokat űzni, mint egy számból állót, ahol a fiatalok jönnek és lenyomnak. Itt sokat számít a tapasztalat, megfontoltság, pszichikai felkészültség – a fiatalok ugyanis bármilyen felkészültek és impulzívak is, a hosszútávú megterhelést agyilag nem biztos, hogy bírják.