Kedd, 2019. október 22.
ELŐD napja
Menü

Köztér

Csütörtök, 2013. június 20. | Farkas Katalin

30 évnyi szolgálat – interjú Oláh Dénes főesperessel


Ünnepélyes szentmisét tartottak szerda este az egyházkerület négy lelkipásztora pappá-szentelésének 30. évfordulóján. Az ünnepeltek között volt Oláh Dénes is. A főesperessel ebből az alkalomból az elmúlt 30 év szolgálatáról, a marosvásárhelyi tapasztalatokról, főesperességről, kihívásokról, nehézségekről beszélgettünk.

Néhány éves munkatapasztalattal a hátam mögött rengetegnek tűnik 30 évnyi szolgálat, egy teljes életútnak akár. Az ünnep alkalmával biztosan végigfutott egy-két emlék, gondolat az elmúlt időszakról. Hogyan tekint erre a három évtizedre, és hogyan készül az ünnepre?

Volt nekem egy nagyon kedves barátom a Zsil völgyi szolgálatom idején, Simonffy Andor bácsi, aki hat év börtönt és két év kényszerlakhelyt tudott magáénak. Meghívott engem az aranymiséjére, és a meghívón az állt: „Gyertek, segítsetek hálát adni” –valahogy én is ezzel a hálával tekintek vissza az elmúlt 30 évre. És ez a lényege a mai szentmisének is, ahol nemcsak az én felszentelésemnek a 30. évfordulóját ünnepeljük, hanem még 4 paptestvéremét is. Tehát ez nem csak az én ünnepem, ez egy közös ünnep.

Ha még egyszer választhatna, ugyancsak a papi hivatás mellett döntene?

15 éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy a papi hivatást választom, ez 1972-ben volt, amikor sugdosták egymásnak a papok, hogy kifogták Bokor Sándor, az utolsó vértanunk holttestét a Duna Chilia ágából. Tehát tudtam, hogy nem leányálom az, amit választok. Tehát egy 15 éves gyermek, akkor, amikor valakit megölnek hivatása miatt, ugyanazt a hivatást választja, az nagy bátorság volt. Az én szüleim pedig tiszteletben tartották a döntésemet. Teljesen rám bízták a döntést, és ma is így döntenék, sehogy másként, csak egy-két dologra jobban odafigyelnék pl. a nyelvtanulásra, amit a munkám nagy hiányosságának érzek. Habár szolgálatom nagy részét anyanyelvemen végeztem, egy hatéves időszakot leszámítva, amikor a Zsil völgyében voltam és román nyelven is pasztoráltam.

Hamár áttértünk a konkrét munkára, elmesélné a 30 év legnehezebb helyzetét, legnagyobb kihívását?

Voltak nehéz pillanatai az életemnek, szolgálatomnak. De mindig abban bíztam, hogy az Úr megadja hozzá a kegyelmet, persze a kihívások azért megvoltak.  Nagyon nehéz időszakként éltem meg, amikor 1990 augusztusában Alsócsernátonból, ahol nagyon-nagyon szerettem (7 faluban voltam szórványlelkész), behelyeztek a nyelvi szórványba a Zsil völgyébe. Nem volt könnyű feldolgozni, most utólag szégyellem is magam, hogy „nyafogtam” közbe-közbe, de utólag visszatekintve, látom, hogy az is pontosan egy jól beillő mozaikkockája az életemnek, sokkal szegényebb lennék anélkül. Annyi értékes embert, annyi különleges pillanatot megéltem ott, és annyi határhelyzettel találkoztam, meg egyáltalán meg kellett ismerkednem egy olyan mentalitással, ami az enyémtől hat mérföldnyi távolságra volt,. Talán ennek a feldolgozása volt a legnehezebb.  Pontosabban az, hogy valakinek nem mondd semmit sem az, hogy ő magyar. Én ezt az elején nem tudtam kezelni, aztán meg kellett szoknom, hogy azokat az embereket így kell elfogadni. Ettől az embert meg kell érteni és közösséget kell/lehet vele teremteni. Ő azért nem kaphat kevesebbet, mert neki nem épült be az értékrendjébe a magyarsága. És persze többnyire azért, mert olyan neveltetést kapott, olyan miliőben nőt fel. Próbáltam ez ügyben lépéseket tenni, de nem ez volt elsősorban az én hivatásom, nem azért küldtek oda.

Ez a folyton zavaró kétnyelvűség számomra egy nagyon nehéz helyzet volt.
Amikor eljöttem, az ezeknek a nehézségeknek is, de annak is betudható volt, hogy olyasmit kínáltak fel, ami a szívem csücske volt.

Mi volt az, hova helyezték át? De mielőtt erre válaszolna a teljes kép érdekében kérem, nagyon röviden, szinte felsorolás szerűen nézzük meg ennek a 30 évnek a helyszíneit.

1983 júniusában szenteltek pappá, és augusztusban már a kolozsvári Szent Mihály templomban voltam segédlelkész négy évi, akkor helyeztek át a már említett Alsócsernátonba, ahol 1990-ig szolgáltam, amit aztán a hat éves Zsil völgyi tartózkodás követett. Pontosan az első bányászjárás idejében költöztem le Petrozsényba. 1996-ban másodjára kerültem vissza Kolozsvárra, ez volt az a kedves hely számomra, amit az előbb említettem.  Kolozsváron a külvárosba a Hóstátnak nevezett Szent Péter plébániára kerültem plébánosnak. Ott szolgáltam 13 esztendőt. Ez alatt az idő alatt rádióműsor szerkesztő voltam a kolozsvári rádiónál, Ószövetséget tanítottam három évet, az akkor, 1996-ban indult Babes Bolyai Tudományegyetem római katolikus teológia karán. Jelen voltam a Vasárnapnál, sőt 2006-ban az érsek úr kinevezett a Keresztény Szó, Vasárnap főszerkesztőjévé, amiről 6 hét múlva lemondtam. Úgy éreztem, hogy nem ez az én dolgom. Én a plébániám lelkipásztora akarok maradni.
Aztán az érsek úr 2009-ben ide Marosvásárhelyre helyezett át, plébánosnak, aztán főesperesnek. A kinevezett három év után pedig tavaly választás volt és immár a kerület választott főesperese vagyok 5 éves mandátummal.

A Kolozsvárról mondottak egy teljes élet beszámolójának tűnik. Milyen volt onnan eljönni, és egy új helyen jelen esetben Marosvásárhelyen helyt állni?

Nagyon nehéz volt elválnom a kolozsvári közösségtől. Főként, mert éreztem a híveknek a ragaszkodását, mert én is otthon éreztem magam abban a közösségben. Egészen közel voltunk egymáshoz. Számomra nagyon nehéz volt az elszakadás.

Az első időkben, gondolom ezért is, idegennek éreztem magam Marosvásárhelyen. Ebben persze, sem Vásárhely sem én nem vagyok hibás. Ez így adódik, de már a második évtől kezdve nagyon jól érzem magam, ahogy most is. Sok- sok barátom van itt már, a templomba járó hívekkel is megtaláltuk a közös hangot. Semmilyen szinten nincs okom panaszra. Munka van, és én mindig is attól féltem, hogy nehogy olyan helyen legyek, ahol nincs mit tennem. Itt pedig munka bőven van.

Valójában egy háziasszonynak is annyi munkája van, amennyit keres magának, a papnak is pont annyi munkája van, amennyit fel tud vállalni, és ha a papi munka, a lelkiségi munka az élete, akkor van mit tennie. Én többnyire negyed hétkor szoktam kelni, télen nyáron, hétköznap, hétvégén. Fél hét körül már lent vagyok a templomba és attól kezdve az esti szentmise utánig, vacsoráig megállás nélkül van tennivalóm. Folyamatosan adódik valami.

Milyen jellegű munkákról van szó?

Van ennek a plébániának egy adminisztratív vonzata, vannak alkalmazottak. Ehhez a főesperességhez negyven akárhány pap tartozik, akiknek ügyes-bajos dolgai vannak. Majd minden nap akad legalább két-három kolléga, akivel találkozom, akivel egyeztetek. Ugyanakkor mi is plébánia vagyunk, a hívekkel találkozom, elmegyek egy temetésre vagy felkészítőt tartok.
Tehát előre nem látom, hogy egy-egy nap pontosan mi fog történni, de mindig megállás nélkül van tennivalóm. Ez egyrészt széppé is teszi a munkát, mert nem monoton, másrészt pedig nehéz is, mert kevés idő marad az önképzésre. Az önképzésre több időt kellene fordítanom.

 Arra viszont odafigyelek, hogy az imaéletem a tennivalók tengerében kiegyensúlyozott legyen és ráfordított időben se essen rajta csorba. Ezért is van az, hogy a reggeli korai órákban lemegyek a templomba, és legalább egy háromnegyed órát ott vagyok, imádkozom, misézek és este úgy szintén. Ez az idő kell a lelki élet ápolására. Ez nagyon fontos, mert anélkül az ember hivatalnokká degradálódik, és ez semmiképpen sem tenne jót, semmiféle munkának. Lelki háttér nélkül a pap munkája semmit nem ér, ez egészen biztos, és más hivatalnoknak sem sokat. Ahhoz, hogy valaki emberekkel tudjon dolgozni, embereket tudjon vezetni, embereknek tudjon tanácsot adni, vigasztalni, eligazítani, ahhoz folyamatosan kapcsolatban kell lenni azzal, aki az életünket irányítja, kézben tartja, vezeti. Lelki élet nélkül nem lehet lelkipásztori munkát végezni.

Melyik vagy milyen jellegű marosvásárhelyi munkájának örül a legjobban?

Nagyon örülök annak, hogy az általam minden plébánián tartott bibliaórákat át tudtam ide is telepíteni, hogy itt is érdeklődnek a hívek. Ez nagy kihívás volt, és örülök, hogy 50-60-an is vagyunk egy-egy ilyen foglalkozáson.

Aztán vannak persze adminisztratív, meg felújítási sikerek például házfelújítás, padcsere stb. is.

Ugyanakkor nagy megvalósításnak tartom, hogy négy év óta, minden munkanapot lelkiekkel kezdünk  a plébánia alkalmazottaival, és csak azután indul a nap. És ehhez foggal-körömmel ragaszkodunk, mert ez az alapja a mindennapi közös munkának a jó munkaviszonynak. Talán ennek is köszönhető az, hogy a négy év alatt nagyon operatívan tudtunk együtt dolgozni, konfliktusok nélkül.

Az itt töltött négy év során tapasztalt valami sajátosan marosvásárhelyit?  Más, mint, ahol eddig szolgált?

Nem látok különösebb különbséget a marosvásárhelyi közösség és Erdély más vidékei n élő közösség között. Itt még bejön az, hogy egyetemi város, egyetemi központ, ami további lehetőségeket, eszközöket és ugyanakkor kihívásokat ad a plébános kezébe. De alapvetően ugyanúgy, ahogy más városban is, itt is megállítanak az utcán, itt is bejönnek az emberek, tanácsot kérnek, segítséget kérnek. Elmosódnak ma már a különbségek az egyes települések között, hiszen ugyanazt a médiát fogyasztják, ugyanazt a Szentírást olvassák, ugyanazt a tanítást hallják, ugyanazt a kenyeret kell megvegyék, tehát ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe nap mint nap.

Melyek ezek a problémák, és konkrétabban fogalmazva mi legnagyobb probléma, amivel szembesülnek, ami a legnagyobb kihívás a marosvásárhelyi egyházközösség jövőjét illetően?

A magukra hagyott öregek, maga a közösség elöregedése. A családok szétbomlásának, a családtagok külföldre költözésének a következménye, hogy magukra maradnak az öregek. Ezeknek az embereknek segítségre van szükségük, és támogatásra. Magukra maradtak az öreg szülők. Ez egyre inkább nagyobb kihívás az egyházközség számára, mert hetente van több megkeresés is, hogy nem tudnánk-e valakit küldeni, bevásárolni vagy legalább meglátogatni. A belváros pedig, ahol mi is vagyunk, az elöregedés szempontjából leginkább érintett terület.  

Mi pedig egyelőre azon a szinten tartunk, hogy több helyre ebédet küldünk, amit a plébánia vállal fel. És ott is tartunk, hogy sajnos nem tudjuk tovább emelni a kiküldendő ebédek számát, van erre egy keret, amit már nem léphetünk túl. Sok embernek nyújtunk anyagi és más segítséget. De ezt hosszú távon át kell gondolni, embereket kell bevonni, akik segítenek.

És a hosszú távon megoldandó problémák mellett, mi az, ami a közeljövő prioritásai között szerepel?

Élettel tölteni meg a Deus Providebit Házat. Kezünkben van ez a nagyszerű épület, ami gyakorlatilag nem váltotta be a ház fűzött reményeket. Az, hogy hetente két-három rendezvény van itt, az nagyon kevés. Ehhez képest rengeteg potenciál van benne. Mindet megpróbáltam, amit tudtam, de egyelőre nem sikerült teljesen kihasználttá tenni az épületet. Nem sikerült annyi életet pumpálni bele, amennyit kellene. Mind lelkileg, mind szellemileg, mind pénzügyileg jobban kellene profitálnia ennek a helynek. Arra viszont odafigyelünk, hogy akármilyen eseménynek nem adunk otthon.

És személyesen Oláh Dénesnek mik a tervei?

Én nem sokat tervezek. Ha egészségileg meg tudok felelni annak a rengeteg kihívásnak, ami nap mind nap adódik az lelkileg is kitölti az életem, csak épp legyen erőm hozzá fizikálisan, meg lelki jelenlétem.

Jól érzi magát ebben  feladatban, ő főesperesi szerepben?

Nem mindig érzem jól maga, én életem során szívesebben vállaltam részletmunkát. Én megmondom őszintén engem nagyon fáraszt, és nem szeretem a protokolláris megjelenéseket, amikor ott kell lenni valahol, csak azért, mert ott kell legyen a főesperes.  Ez kín számomra. Ahol azért kell ott lennem, mert úgy hívnak, hogy Oláh Dénes, és én vagyok a főesperes. Ez személytelen. Én nem tudok azonosulni egy szereppel, ezzel a szereppel legalábbis. Én meg szeretnék maradni annak, aki vagyok.  A protokoll világa nem az én világom. Ez engem szabályosan fáraszt, nem érzem jól magam. Gondolom ez adottság kérdése is.

És az esperesség jó oldala?

Persze az is van. Például nagyon jó látni a 40 akárhány plébánia fejlődését. És annak örülök a legjobban, amikor a kis plébániák ünnepségére hívnak meg, amikor személyesen találkozok emberekkel, sorsokkal, amikor azokkal az emberekkel imádkozom együtt, amikor egy 25-30 fős közösségbe hívnak meg, ahol 15-20 hívő összegyűl. Ha ilyen helyekre hívnak meg a kollégák, akkor örömmel megyek. Ez más. Ezzel tudok azonosulni, de azzal, hogy álljak ki a polgármesterrel, mert kezdődnek a Vásárhelyi napok meg hasonló felkérések, azzal nem tudok azonosulni.