Szerda, 2017. november 22.
CECÍLIA napja
Menü

Köztér

Szerda, 2014. július 9. | Szakács Géza

Az idő nem vár Marosvásárhelyen sem


(Gondolatok Vajda György  Múltba kapaszkodó gáncsoló sárdobálás című cikke nyomán )

„Elegem van ebből az állandó múltba kapaszkodó sárdobálásból, ami földhöz ragaszt! Nézzünk már előre!” – fejezi be július 4-én beküldött írását, egykori történelem-filológiás középiskolai,  jelenlegi focis csapattársam.

Teljes mértékben igazat adok neki és teljes mértékben egyetértek mindazzal, amit ír, amiből elege van.

Engem is sokszor hatalmába kerít egy olyan érzés, kiábrándulás és fejfájás, hogy „Nem bírom már!” – látni,  érezni, átélni  mindazt, ami 1990 fekete márciusa óta történik szeretett, áldott-elátkozott városunkban.

(A fényképek Szentes Zágon munkái)

Azzal is teljes mértékben egyetértek, hogy 25 éve Marosvásárhely frontváros, a szó legmélyebb és öntudatra ébresztő értelmében. Ha újra élhetővé, érezhetővé, szerethetővé és vonzóvá akarjuk tenni egykori székely fővárosunkat, akkor ki kell másszunk a lövészárkok mélyéből, ki kell vonulnunk a szekértáborainkból, félre kell tenni sértődöttségünket, megaláztatásainkat, korábbi gőgünket, felsőbbrendűségi érzésünket és – vélt vagy valós – szellemi fölényünket. Kezet kell nyújtanunk és találkoznunk kell az „eszme-barrikádokon”. Meg kell álmodnunk és fel kell építenünk  közösen a tősgyökeres és később – 1990 márciusa után – beköltözött városlakókkal együtt, egy olyan fejlődőképes  megújuló - helyi és európai értékeken alapuló várost, egy olyan Új Vásárhelyt, amely vonzó és megbízható gazdasági-turisztikai  célpont, biztonságos üzleti központ és vállalkozóbarát környezet kell legyen a helyi, országos és külföldi gazdasági szereplőknek, befektető társaságoknak, multinacionális csoportoknak , turisztikai- idegenforgalmi utazásszervező vállalatoknak. Hogy legyen mire minőségi egészségügyet, színvonalas oktatást, kultúrát, jó közérzetet építeni.

Ne a múltat hibáztassuk, ne állandóan a sebeinket nyalogassuk és kishitűen vagy hitetlenül a még cselekvőképes embereket is lebeszéljük terveikről, álmaikról, alkotó szándékaikról. Hogy itt már semmit sem lehet, itt már nem érdemes...Vége mindennek.

Semmi kétség  afelől, hogy 1990 fekete márciusa elijesztette, elrettentette a városunkat figyelő és az ide igyekvő külföldi tőkét és befektetni szándékozó vállalat-tulajdonosokat. A hazai és külföldi pénztőke és szakmai - szellemi tudás  ( a csúcstechnológia és know-how ) csak oda áramlik, ahol tulajdonosa- birtokosa biztonságban érzi  és szaporítani-gyarapítani  tudja. Ahol nagyobb nyereséggel kecsegtetik a döntéshozók és döntéstámogató rendszereik.

Nálunk ki kit vagy mit támogat egyáltalán? Az 1989-es decemberi sosrsfordító események (szándékosan nevezem így) csupán néhány napig váltották be legmerészebb álmainkat, vágyainkat. Még fel sem ocsúdtunk a szabadság mámorából, amikor a kommunista diktatúra véreskezű és szolgalelkű pribékjei és kivételezettjei városunkra szabadították a rettenetet, a manipulált idegen tömegeket.

Aztán következett- az országos szinten vezető helyen nyilvántartott - városi iparvállalataink lezüllesztése és a privatizáció leple alatt történő feldarabolása, szétlopkodása, legyalulása, a legértékesebb telkek idegen ingatlanbefektetők kezére játszása. Városunkban és sok más romániai városban a privatizáció nem „tisztítótűz” volt, hanem „pusztító tűz”. Felégetett, eltüntetett, a nyerészkedés martalékává tett országos és nemzetközi hírnévnek örvendő helyi gazdasági értékeket, ipari kultúrákat, szakmai fellegvárakat, többgenerációs családokat.

És mindezt tétlenül, magatehetelenül, passzívan nézték, szemlélték, azok a tisztségviselőink, akiket 25 év alatt megelőlegeztünk és kitüntettünk bizalmunkkal, reményeinnkel, szavazatainkkal.

Hogy elözönlötték városunkat a hipermarket láncok és hálózatok? A pénzünkért jöttek, a fizetőképes keresletért. Ezek nem termelő és jelentős munkahelyteremtő, fejlesztő beruházások, hanem kereskedő láncok. Nem ipart és kutatóbázist, nem innovációt telepítenek, nem helyi diplomás tehetségeket karolnak fel és gondoznak.

Országos és helyi költségvetésekből óriási pénzösszegeket költöttek számítógépes felszerelésekre, szoftverekre, hálózat fejlesztésekre, digitális és kommunikációs technológiákra. És bosszantó módon semmi sem működik. Korábban meghirdették a digitális város hangzatos szlogent. Az elmúlt napokban hivatalosan bejelentették, hogy nem működik. Senki sem tette fel a kérdést, hogy miért? Senki sem kérdezte meg nyilvánosan, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy az egymást nem látó, nem felismerő rendszereket összekössék online-módon és ezek valódi hálózatként kezdjenek működni.

Hogy „lássák egymást” és az ügyfelek adatait. El kellene végre jutni ebben a digitális és kommunikációs dzsungelben oda, hogy ne az embereket küldözgessék papírokért és igazolásokért napokig egyik intézménytől a másikig, hanem az adatokat a hálózatok és intézmények között. Mikor alakítják végre ki az „egyablakos rendszereket” a fölösleges és idegölő küldözgetések és sétáltatások helyett? Hogy az adatokat és ne a személyeket küldözgessék ebben a megbolydult digitális korszakban?

Kiszámította egyáltalán valaki, hogy mennyit veszít a gazdaság, mennyivel romlanak a makrogazdasági mutatók, mennyivel csökkennek a költségvetési bevételek a napokig tartó ügyintézések és termelés kiesések miatt? Mennyivel lesz kevesebb a GDP évente amiatt, hogy az emberek, a munkavállalók és munkaadók nem termelnek, nem az üzleti forgalom növelésével és szaporításával foglalkoznak, hanem intézmények között sétálnak naphosszat? Mibe, mennyibe kerül a bürokrácia az államháztartásnak?  Mert mi tudjuk, hogy nekünk mennyibe kerül.

Nem igaz, hogy nincs pénz. Nem igaz, hogy nincsenek helyi és hazai, európai pénzügyi források befektetésekre, hazai fejlesztésekre.

Nincs ész, nincs szervezés, nincs gazdasági szemlélet, nincs racionális tervezés, ésszerű és korszerű gazdasági mentalitás és gondolkodás. Az érdek tarol és uralkodik mindenhol. Rengeteg befektetésre váró pénzösszeg van európai bankokban, befektetői alapokban, mert tulajdonosaik jobban bíznak ezek nyereségében, mint a hazai döntézhozók ígéreteiben és hitegetéseiben.

Meddig várjunk még? Itt minden változásra, minden lépésre 20 évet kell várni? Eliramlik az életünk és a jelenlegi központi kormányzat kijelentése szerint 20 év múlva összeomlik a nyugdíjrendszer. Magyarul ez azt jelenti, hogy a jelenleg dolgozó és alkalmazásban lévő munkavállalóknak nem lesz miből nyugdíjat fizetni, mert a jelenlegi elavult, maradi oktatási rendszerünk diplomás munkanélkülieket képez ki az állami költségvetés terhére, a munkaadók és munkavállalók megnyomorítására. Az egészségbiztosítási rendszer, a szociális ellátás is romokban hever.

Mit akarunk kezdeni városunkkal, városainkkal, ezzel az országgal, amely Európa Tündérkertje, földi paradicsoma lehetne? Ha megtanulnánk gondolkozni, összefogni, szervezni, mentalitást és szemléletet váltani. Ha valójában sértődöttség nélkül egymásnak kezet nyújtanánk és megbocsájtanánk a múlt bűneit és tetteit. És elkezdenénk dolgozni szívosan, kitartóan, bizakodva.

 Ha mától egy új város és ország- arculaton kezdenénk gondolkozni, erről szőnénk álmainkat. Ha ezt kezdenénk tervezni és jövőt építeni önmagunk és gyerekeink, unokáink számára. Már akinek itthon maradnak a gyerekei. Mert egyelőre nincs amiért hitegessük és szédítgessük gyerekeinket az itthonmaradás mézesmadzagával. Mire maradjanak itthon? Mit tudunk nekik nyújtani? Mit kínál a hazai gazdaság és társadalom számukra? Munkanélküli segéllyel és minimálbérrel nem lehet jövőt építeni, otthont teremteni, családot alapítani.

Hogy miért írtam mindezt le? Amolyan József Attilás NAGYON FÁJ-érzés miatt. Mert a volt feleségem, akit a Cementlapoknál ismertem meg 26 évvel ezelőtt, okosabb és jövőbelátóbb volt, mint én, mindenféle hazai és külföldi közgazdasági tanulmányommal és tudásommal együtt.

Azt mondta 12 évvel ezelőtt egy nyári napon, idézem: „Hiába maradsz itthon, hiába kínlódsz, mert a román társadalmat úgysem tudod megváltoztatni. Én nem fogom tönkretenni itthon az életemet és a gyermekem jövőjét”. És kiskorú fiammal együtt kiköltözött végleg Ausztriába. Asszisztensnőként ma négyszer többet keres, mint én 25 éves közgazdász régiséggel és munkával a hátam mögött.

Megérte nekem itthon maradni Marosvásárhelyen? Hogy egyedül éljek?

Továbbra is hiszem és vallom, hogy a Jóistennel és Önökkel együtt, közös és bizakodó összefogással meg tudjuk változtani városunkat, szülőhazánkat, a román gazdaságot és társadalmat.

Tudunk a „semmiből egy új, más világot teremteni”. Amolyan bolyais szellemmel és töretlen hittel.

Ez az én „mániám” és időnkénti „melankóliám”. RO-mánia.

Dr. Kozma Béla egykori magyartanárom, 30 évvel ezelőtt ballagásunk küszöbén a következőket írta az emlékfüzetembe:

Én bízom benned....Annyit ér az én munkám, az általam beléd plántált sok gondolat-mag, hogy milyen választ adsz az utolsó órán, – 1984. június 10-én – életjelzőként  megfogalmazott Veres Péter-i kérdésre?”

Mit kezdesz ezzel az egy életeddel, mire teszed fel ?”

Ma már tudom, hogy a helytállásra, talpon- és itthon-maradásra tettem fel az életemet.

Megérte?

A bizalomnál nincs nagyobb ajándék és időtállóbb érték. Még a pénz-piac-profit és bankok világában és korában sem.

Tombol a nyár és élvezem a Maros hűs vizének simogató ölelését. És várom haza a Fiamat, hogy együtt ugorjunk a Cementlapoknál XIII. Kongresszust. Amit 1988 nyarán a szép emlékű, örök vidám, korán megboldogult Oláh István barátom tanított meg nekem.

Mert Szilágyi János rádióriportert parafrazálva, Romániában ma is kommunizmus van, csak engedélyezték a kapitalizmust.

Van munka bőven, csak ember legyen a Gáton. 

„AZ IDŐ NEM VÁR”!!!! - énekli szívbemarkolóan egyik marosvásárhelyi barátom.