Péntek, 2020. október 30.
ALFONZ napja
Menü

Köztér

Szerda, 2013. március 6. | Szabó Ádám

Becsomagolt élmények


Dr. Pongrácz Mária három alkalommal járt orvosi „bevetésen” Afrikában. Alig fizetett önkéntesként több hónapot töltött három országban (Kongó, Közép-Afrikai Köztársaság, Elefántcsontpart) a fekete kontinensen. Az itt szerzett élményeit tavaly ősszel bemutatott könyvében (Orvos voltam Afrikában) osztotta meg az itthoniakkal. Szerda este hat órától tart előadást minderről a Felsővárosi református templomban, ezúttal fényképeket is segítségül hívva a szemléltetéshez. Ez alkalomból beszélgettünk vele hosszabban, kiegészítve egy kis vizuális ízelítővel.

– A szeptemberi könyvbemutató alkalmával azt mondta, hogy mindenképpen készül még egy bevetésre. Ez meg fog történni?

– Valószínűleg igen. Én most pillanatnyilag azon a ponton vagyok, hogy várom a felkérést. Mert egészen másképp tudok velük egyezkedni, ha ők kérnek fel, tudniillik legtöbbször hosszabb időszakra sorolnak be valakit, mert az nekik jobb és egyszerűbb is. Maga a munkavégzés is egyszerűbb, ha hat-kilenc hónap, esetleg egy év, én viszont ennyit most már nem tudok vállalni. Ez egy „taktikai” hozzáállás, ha ők kérnek, akkor természetesen másképp tárgyalunk, akkor esetleg tudok egy három hónapos időszakot kérni tőlük. Én tudattam a szervezőkkel, hogy inkább az őszi időszak, felel meg. Most a válaszra várok. Ami eddig lejárt és megtörtént, azt becsomagoltam, eltettem, feldolgoztam, azon túl vagyok. Meg is lepett, hogy most jött a felkérés, hogy az egyházközösségnek egy bemutatót tartsak. Először egy picit tartózkodtam az egésztől, de aztán arra gondoltam, hogy valószínű még mindig vannak olyan személyek, akik kíváncsiak, és nem tudtam eddig hozzájuk eljutni, sem ők hozzám.

Vannak-e olyanok, akiknek ajánlaná ezt a fajta tapasztalatot?

Van olyan, akinek kifejezetten ajánlanám. Mind a két irányban van értelme, annak is, aki ad, és annak is, aki kap. Gondolok a fiatal végzősökre, orvosokra, ápolókra, beteggondozókra, sőt azokra is, akik szervezéssel, menedzsmenttel foglalkoznak, mert erre is szükség van, nem csak egészségügyi dolgozókra. Az első feltétel az, hogy legalább három év gyakorlata legyen az ide jelentkező személynek. Állítom, hogy ez egy hihetetlenül nagy lehetőséga a tudásnak, a szakmának a begyakorlására, óriási tapasztalat. Változatos, és nagy kihívás elé állítja az embert: bármilyen eset van, azt így vagy úgy, de meg kell oldani. Ehhez kell minden, hogy amit az ember addig megtanult, azt elővegye, valahonnan előássa, mert meg kell oldani a helyzetet. Szerintem senki nem tudná csak úgy letudni a helyzeteket, hogy „én itt nem tudok semmit csinálni, ezzel akkor nem foglalkozom”. Meg kell próbálni. És ez a fantasztikus, ez a helyzet, ami arra készteti az embert, hogy mindig készenléti állapotban legyen. Ugyanakkor a nagy haszna a fiatalok számára, hogy begyakorolhatják az azonnali döntéshozás képességét. Ez az orvosi tevékenységben nem könnyű dolog. Ehhez kell a tapasztalat, amit itt, ilyen körülmények között rövid időn belül meg lehet tanulni.

– Mennyire segít ez az orvosi szakosodásban? Például, mivel a páciensek nagy része gyermek, mondhatjuk-e azt, hogy inkább segíthet mondjuk egy ilyen bevetés egy gyermekorvosnak, vagy minden szakosodású orvosnak egyformán ajánlott?

Én úgy gondolom, hogy minden téren elindít. Egy ilyen tapasztalat alakítja a szemléletedet. A szenvedő emberhez való hozzáállást tanítja meg, az orvos-paciens közötti viszonyt, a szenvedő emberre való rátekintést formálja, finomítja. Szerintem egy olyasmit nyújt, amit mi az egyetemen nem tanulunk, nem tanítják. Megtanulunk sok elméletet, sok betegség tüneteit, de azt, hogy hogyan kell a betegséghez, a beteghez viszonyulni, hogy kell lereagálni, ezt nem tanítják meg. Ezzel ezen a terepen, ezek között a feltételek között, messzemenően szembesül az ember.

– Mennyire választható az, hogy hova helyezik ki az embert?

Az egész szervezetnek különböző irodái vannak, különböző székhelyek kisebb csoportokra felosztva. Én a berlini irodához fordultam a kérésemmel a legelső alkalommal.  Én ott vagyok számontartva, ők küldenek oda, ahova éppen szükség van rám. Én kérhetem más irodákba is a felvételemet, de akkor elölről kell kezdjek mindent. A berlini irodának is megvan a területe, ők főleg afrikai országokba küldenek. A legtöbb afrikai ország, amivel az Orvosok Határok Nélkül irodája dolgozik, francia nyelvterület. Az egyik feltétel, legalábbis ők kedvelik azt, aki beszél franciául. Aki első alkalommal jelentkezik náluk, és nem beszéli a francia nyelvet, azt elküldik tanulni egy intenzív képzésre, azután pedig ezt a tudást nyilván ők értékesítik. Szóval, ha ugyanezen az irodán keresztül megyek, akkor afrikai országba visz az utam. Azt, hogy pontosan hova, azt az adott helyzetek, történések határozzák meg, hogy hova készít éppen az OHN egy bevetést, segélynyújtást, hol van pillanatnyilag a legnagyobb szükség erre. Forrong az egész, Mali, Szudán, Kongó, Közép-Afrika, ezek mind olyan helyek, ahova most lehet menni. Én szívesen mennék egy kicsit más területre, hogy mást is tapasztaljak, mást is lássak. Szívesen mennék Ázsiába, vagy akár Közép-Amerikába.

Mennyiben más a kétféle orvoslás által keltett stressz faktor, felelősségtudat?

Óriási különbség van. A fejlett országokban nagyon rétegződött az orvosi ellátás, kezelés, nagyon részeire van szedve, nagyon szakosodott. A harmadik világ országaiban az életmentésről van szó, pillanatnyi helyzetekről. Nem hosszú távú a gondolkodás, úgy mondják ott, hogy aki időt nyer, az életet nyer. Teljesen más a stressz. Szóba sem jön olyasmi, hogy felelősségre vonjanak, nincs kit felelősségre vonni, mert alig van egészségügyi ellátás. Bárki örvend annak, ha egyáltalán odafigyelnek rá. Még az állami kórházak szintjén sem. Számunkra, akik önkéntesen mentünk szervezetek által, teljesen más volt a kihívás, a feszültség, az idegállapot. Ott arra ment ki a dolog, hogy az életét mentsük meg, ott akkor, helyben, bármilyen eszközzel. Ég és föld a kétféle orvoslás közötti különbség.

– Melyek ennek a „becsomagolt” időszaknak a legnegatívabb és legpozitívabb tapasztalatai?

Talán jó, ha a pozitívval kezdem. Számomra pozitív élmény, távlatból is mondhatom, hogy 35 év orvosi gyakorlás alatt soha nem éreztem magam annyira orvosnak, mint ott pár hónap alatt. Azt éreztem, hogy igazán gyógyítok, és igazán eredménnyel teszek valamit. A negatív, ami volt, hogy minden esetet nem lehetett megoldani. Az első alkalommal, az első hetekben nagyon szenvedtem ettől. Addig, amíg ki nem alakult egy alkalmazkodás, hogy amit nem lehet, azt nem lehet. Ezt feldolgozni értelmileg és érzelmileg is nehéz volt. Nem lehetett megszokni azt, hogy egy gyerek meghal. Ez volt a legnehezebb, legnegatívabb része.