Csütörtök, 2020. április 9.
ERHARD napja
Menü

Köztér

Péntek, 2013. április 5. | Molnár Bea

Bodor Ádám: hasonlíthatatlan


Bodor Ádám volt a vendége a 21. Látó irodalmi játékoknak. Láttuk ezt meghirdetve plakáton, interneten, mondták az ismerősök. Tudtuk jól. De igazán elhinni és beleszagolni a Bodor-hangulatba mégis csak akkor és ott a Gében sikerült. Humor, sztorizás, felolvasás: a betekintés. Mindig betekintünk, aztán ki. Be az irodalom kulisszái mögé és onnan ki a világba. Magunkra.

A függönyt Kovács András Ferenc és Mészáros Sándor húzták szét. Középen Bodor Ádám. Mert egy-egy ilyen beszélgetés mindig láthatatlan színpadokon zajlik. De nem a „szereplés” teszi, nem is a taps. Hanem? (A paprikakoszorú madzagja.) A beszélgetés fonala.

Bodor Ádám először tárcákat írt a szűk megélhetésért. Nem bemelegítés vagy ujjgyakorlat gyanánt, hanem a lapzárta előtti keserv nyomása alatt írta őket. „Én magamban nem nagyon éreztem a tárcaírót soha.” – mondta. Azzal is „vádolták”, hogy keveset ír. Ennek elsősorban a saját alkata az oka: „ha jól megnézzük, a kötetek megjelenése között évek teltek el, és ez nem azt jelentette, hogy a régi rendszer kiadási szokásai meggátoltak, vagy a nyomdai ütemezés volt lassú, hanem én. Ez volt a ritmusom. Alkatilag szerettem lustizni” – mesélt az írói tempójáról, majd ennek az anyagi hátteréről is. De gyorsan hozzátette, hogy a múlt rendszerben léteztek írói segélyek, támogatások is. „Például évente többször riportírási támogatást kértem, ami 60 lej díjjal járt. Ez az összeg nem a mai 60 lej, de azért viszonyításképpen hadd mondjam el, hogy akkor 20-25 lej volt egy üveg vodka. Úgyhogy így sikerült ezeket az éveket, évtizedeket átvészelni.” – tudtuk meg Bodor Ádámtól.

A jellegzetes humor már az est elején kikacsintgatott a nézők felé. „Bodor Ádám annyira benne van mindegyik tárcájában, írásában, mondatában, hogy ez már hasonlíthatatlan. Egy hasonlíthatatlan nézőpont és humor.” – hangsúlyozta Kovács András Ferenc. Sikerült úgy hozzányúlni bizonyos témákhoz, hogy kacagást váltott ki a 70-80-as években is. Cenzúra, visszajelzések akkoriból? „Vajon megértették az elvtársak is?” Igen, értették, megértették. De elsősorban a történelmi és nemzetiségi kérdéseket érintő, taglaló témákra voltak érzékenyek, így soha nem vették ki egyetlen írását sem. „Hümmögések érkeztek rendszeresen, de mindig széttárt karokkal átengedték, hogy tulajdonképpen miért is ne.” A Magyarországra való áttelepülése után ezt alig akarták elhinni. Legendák is születtek, miszerint alsónadrágban kellett „kicsempészni” Kolozsvárról Budapestre az írásokat. De igazából erre sosem volt szükség.

Sem az Igaz Szóban, sem a Korunkban nem közölt. „Nem nagyon akartam ott elsüllyeszteni az írásaimat.” – vallotta be. A Korunk elsősorban társadalomtudományi profilú, ami az Igaz Szót illeti, egyszer Deák Tamás unszolására odaadott egy írást, amit aztán tudta nélkül átadott Hajdú Győzőnek. A közlés szerencsére elmaradt. Ő ugyan nem közölt, de róla két szöveg is jelent meg az Igaz Szóban. Annak ellenére, hogy úgy vélték, írásait „szürke egyhangúság jellemzi”, derűsen viselte a kritikát.

92 – 99 – 2011. Sinistra körzet, Az érsek látogatása, Verhovina madarai. Három évszám, három regény. Ezeknek kapcsán beszélgettek munkamódszerről, írói szándékról, (túl) leegyszerűsített képletekről. Bodor Ádám nagyon megfigyel. Mégsem lehet párhuzamokat keresni műveiben. Nem is érdemes. Minden alak valószerű és valószerűtlen egyszerre, többféleképpen adják magukat. Az alakok végig megőrzik titkukat. A képzelt és teremtett valóság között nincsen meghúzható, látható határvonal. Munkamódszere egyszerű: „amikor valami elkap vagy valamit elkapok, írok. Nincs nekem konkrét munkamódszerem. Kicsit reggel belenézek, aztán dél felé úgy olvasgatom… nézem, hogy vajon mi lesz belőle, kidobjam, vagy ne dobjam. Néha én is csodálkozom, hogy létrejöttek.” – mondta egyszerűséggel. Nem kirakós játékban gondolkodik. Minden kihagyás szándékos, lehetőségek felkínálása az olvasók számára.

Regényeit már számos nyelvre lefordították. „Nem igazán tudom, milyenek a visszhangok. A románon kívül a németet értem, a többihez az illető nyelvet ismerő személy segítségére lenne szükségem, ha éppen érdekelne. De annyira sosem érdekelt, hogy én külön valakit megkérjek.” – mondta. Tudomása szerint a spanyolok különös érzékenységgel fogadták, Madridban lelkes irodalmárok próbálták elmesélni neki saját regényét: „Különös érzékenységet a spanyoloknál tapasztaltam, annyira jó volt a fordítás, hogy az adott évben az év könyve lett, ami a külföldi irodalmat illeti. Madridban egy csapat irodalmár olyan lelkesedéssel próbálta elmesélni nekem a történetet, hogy majdnem meghatódtam.”

Sajátos humorba öltöztetett megmosolyogtató történetek, felolvasott szövegrészletek és a jelenlét: összeálltak egy képpé. A Látó irodalmi játékoknak köszönhetően ismét élő képet kaptunk egy olyan emberről, akinek novellái, regényei már évekkel ezelőtt megelevenedtek kezeink között.

A függönyt nem húzták össze.