Szerda, 2019. június 26.
JÁNOS, PÁL napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2011. szeptember 5. | Lokodi Imre

Corpus Cristi első köre




Egyházi méltóságok, politikusok és önkormányzati vezetők, valamint több száz résztvevő jelenlétében leplezték le vasárnap Deményházán a templom előtti keresztet, amelyen a bronzból formázott corpust Gyarmathy János marosvásárhelyi képzőművész készítette. A keresztavató ünnepségen beszédet mondott Markó Béla miniszterelnök-helyettes, aki közbenjárt a deményházi, búzaházi és ehedi templomok felújításában. A templombúcsús ünnepségen jelen volt Szepessy László is, aki Rózsa Gáspár helybéli plébánossal kezdeményezte a műalkotás megvalósítását. Sikerült valami nekik megint.

Ha egyszer elkészül Nyárád mentét idegenforgalmi szempontból valamelyest bemutató, természetesen igényes és reprezentatív kiadvány, akkor Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész Corpusát címlapra gondolnám, de addig is a remekműnek még rengeteg utat kell bejárnia, művészeti kiadványokban, katalógusokban, mesterek és műkritikusok pályáján le kell szaladnia az első köröket.

Ha az embernek megrendülni van kedve, akkor bárhol megrendülhet percre, napra, életre szólóan.

Mondva van, megrendülésre a szakrális hely alkalmas mindenekelőtt.    

Megrendülésre receptet, útirajzot persze nem kínálnak a katalógusok, privát bensőséges utazással lehet beszerezni ilyenszerű élményeket. Akkor hát a Nyárád mentén, a folyócska felső folyásánál kezdjük. Nevezzük Szentföldnek, vidéknek, Bekecsaljának, szülőföldnek, ki hogyan.

Azt mondanám, megrendülni lehet a megfeszített Megváltó alatt Nyárádremete katolikus templomában, Veit Stoss nürnbergi művész Fekete Krisztusa előtt. Megrendülni lehet a mikházi ferencesek templomának Mária-oltáránál, hozta egykoron Korniss gróf Bécsből ajándékba nekünk. Megrendülni lehet a deményházi templom udvarában, Gyarmathy vadonatúj Corpusánál: tényleg, élménygazdag, vadonatúj megrendülés. Három hely egy községben tehát, egy darabka, majdnem hogy összemarkolható égbolt alatt, egy oszthatatlan Székelyföldön, egy oszthatatlan közösségben, néha fogyva, kopva, hol pompásabban.

„Kezdetben azt hittük, hogy a sok kopjafával lefutjuk a ránk szabott feladatkört, de nem, mert íme, az időálló igényesség példája kezd jelentkezni” ¬ fogalmaz egy atyafi kicsit túlbeszélve a dolgokat, vagy nem is túlbeszélve talán. Értsük úgy, nyomul a művészet, nyomul az igényesség oda, ahol tisztes ünneppel, egyenes gerinccel köszöntenek művet, mecénást, alkotót? Értsük úgy, ahogy. Ha az olvasó végignézi a felvételeket,  fotóriportunkat, nem kétséges, hogy ráérez, mi volt az esemény lényege maga.

Látjuk, az egyház és az állam áll egy szép szakrális helyen, a politikában külön-külön, a Mű alatt szétválaszthatatlanul. Mármint ott áll egy ország miniszterelnök-helyettese, és ott áll az egyházmegye főesperese, papja,  híve, kántora és harangozója, ahol fel sem tevődik a kisebbségi lét minden feszélye-nyomora, itt mindenki egy nyelvet beszél. Csakugyan, ha minden igaz, a szülőföld visszaszerzése megy a gyakorlatban.

„Sokan eljönnek ide, akik lélekben önmaguk felé kívánnak fordulni, megerősödve   
óhajtanak távozni. Tehetség, eltökéltség kell hozzányúlni olyan témához, ami a kereszténység fennállása óta a legjelentősebb művészeket foglalkoztatta: Corpus Cristi. Erdély egyik legfontosabb művésze, Gyarmathy János elérkezettnek látta az időt, elmondja bronzban üzenetét  ¬ jegyeztünk részletet Nagy Miklós Kund beszédéből.

„Minket tulajdonképpen a legszebb jogunktól, a szülőföldünktől akartak megfosztani: a nyelvünktől, a kultúránktól, el akartak távolítani az egyháztól. Huszonvalahány év múltán kiküzdöttük magunknak a jogot, hogy itt maradjunk ezen a földön, és megteremtettük magunknak az eszközöket, hogy adjunk is ennek szülőföldnek” – fogalmazott Markó Béla, aki szerint minden erdélyi magyarnak kötelessége, hogy a maga eszközeivel, tudásával, lehetőségeivel eleget tegyen ennek a legszebb kötelességnek. Markó köszönteni is jött építő papokat, köztük Rózsa Gáspár helybéli plébánost: épített, javított templomot, gyermeknyaraltatót, plébániát, közt.
Fogadok, aki erre jár, még jönni fog privát utazásra. Feltéve, ha akarja az ember, hogy valami megérintse.
Fogalmam sincs, számolja-e valaki egyébként, hogy röpke húsz esztendő alatt hány és miféle színvonalú szobrokat kaptak tereink Szepessy László kezdeményezéséből?  Számolja-e valaki, hogy Balogh Cubi József öntőmester hány történelmi alakunkra adta fel a súlyos bronzkabátot? Azt is meg kellene egyszer írnia valakinek.              

Lokodi Imre