Vasárnap, 2019. szeptember 22.
MÓRIC napja
Menü

Köztér

Péntek, 2011. szeptember 23. | Lokodi Imre

Elindulni három nővel


Történt nemrég, hogy az Andrássy úton jártam Budapesten, és benéztem az Írók Boltjába, mert mindig be kell néznem. Bár ne tettem volna. Bár ne tettem volna, mert mindig és azóta is kínoz valami úri, legalábbis tisztes polgári képzet, amikor karosszékemben hátradőlök szerény otthonomban. Fáj a hiány, a díszkötéses klasszikusok, hogy ne látnám a szobám falán jelentkező soha nem létezett országok térképeit, de, ó, erre gondolni se merek. Azért már azt sem lehet, hogyha az ember az Írók Boltjában jár, akkor a hátsó ajtón távozva kicsit pironkodva köszönjön el Nagy Bernadette nénitől (a bolt főnöknője), és zsebredúgott kézzel bólintson Lisztnek: a magyar kultúrára ennyi telik tőlünk. Valamit mégiscsak tenni kellett, válogattam hát, mi legyen. Nádas? Esterházy? Parti Nagy? Vámos? Krasznahorkai?

Meg is oldódott volna a helyzet, ha nem lett volna ott a zsebembe a buksza, a legnagyobb hiány ugyanis a bukszában van, vagyis – fájdalom – a bukszában semmi, majdnemhogy semmi nincsen. Lett végül is valami, szokott lenni, ha nagyon kell lennie valaminek. Otthon, asszonyomnak tett fogadalmammal ellentétben mégiscsak elindultam három nővel. Elindultam boldogan, büszkén, az Andrássy úton, pár lépésre, az Oktogonon még azt sem tudtam, mikor, hogy lesz hazafelé. Hogy utaztál? - kérdezte a nejem. Három nővel, mondtam, kicsomagolom, ha akarod.
Akarta.

Két délután végig kellett olvasnom néhány száz oldalt. Sürgetett a szerző, Bächer Iván és még inkább a könyve: Elindulni három nővel*. Írót a Népszabadság Hétvége mellékletében ismertem meg, amikor még jelentkezett hetente kerek, kerek-perec tárcákkal. Ha az Írók Boltjában járok, jönnek velem a könyvei. Föltehetőleg az ő könyveiből tudják majdan meg, milyen volt az élet az ezredvégi és ezredeleji Budapesten. Ha Budapest, akkor a magamfajta semmirekellőnek elsősorban a kávéház.  Erről Bächer sokat tud mesélni, és annyit talán Zeke Gyula még. Meg aztán érzékletesen rajzol portrét Goethéről, Balzacról, Móráról, Krúdyról, Bródyról és Hunyadyról persze. Továbbá Szerb Antalról, a zsidó meg sváb legendákról.

Bächer állandóan el szeret indulni, valahonnan valamerre mindig úton van, zónázik. A zónapörköltről is tud sokat mondani. Gyakran eljön Erdélybe ( valamelyik vásárhelyi könyvvásár díszvendége volt) , ittunk bort is vele, vöröset. Amíg megtalálta, kereste is sokat a Tutun kávézót. Ha jól tudom, gyökere is ágazik erre, Kolozsvárra pontosan. Írta is, falt tömlős túrót a Nyugati-havasokban, látta Kolozsvárt, járta hát Marosvásárhely utcáit, írt Teleki Gemmáról, a vásárhelyi virágárus grófnőről. Megfordult Segesváron, de lássuk, milyen élménnyel távozott a szászok városából. 

„A szász házak, a szász falak, a szász erődtemplomok, megvannak a szász utcácskák, a szász terek, a szász boltívek, a szász templomok, a szász orgonák, a szász oltárok, a szász úrasztalok, megmaradt a száz lépcső a hegyi iskolához, ami szintén megmaradt, akárcsak a szász városfal, az összes szász kapu, a szász lég, a szász ég, a szász hold, a nap.
Minden megmaradt itt.
Egyetlen van, ami nem maradt egyetlenegy sem.
Szász.”

* Bächer Iván Elindulni három nővel, Göncöl Kiadó