Péntek, 2020. október 30.
ALFONZ napja
Menü

Köztér

Szombat, 2013. március 16. | Szabó Ádám

Emberkeresés – Keresztes Attilával beszélgettünk


Szombaton, március 16-án kerül bemutatásra a Nemzeti Színházban Makszim Gorkij Mélyben című darabja. A rendezői székben Keresztes Attila ült, aki emellett a Tompa Miklós társulat művészeti igazgatója is. A címválasztásról, a közönséggel való kommunikációról és a kettős szerepvállalásáról kérdeztük.

– Visszatértetek a darab eredeti címéhez (Mélyben) a többek által ismert Éjjeli menedékhely után. Mi volt ennek az oka?

Ehhez az olvasathoz, amit mi „találtunk”, talán jobb az eredeti cím, a Na dnye. Ez a mélyben, vagy alul vagy bent valahol. Az éjjeli menedékhely, az jelent valamit: egy helyzet a társadalomról, a lecsúszottakról. Ez a darab azonban több ennél. Inkább azokról a személyekről szól, akik mi vagyunk mindannyian. A mélyben vagyunk mi, az emberiség és ahogy kapaszkodunk föl az égbe, úgy szól ez mindannyiunkról. Talán ezzel a címmel egyértelműbb lesz az előadás. Azt hiszem, ez rávilágít egy nagyon fontos kérdésre a darabban. Van egy szereplő, Luka, akiről nem tudjuk, hogy ki. Egy vándor, aki beszél a moralitásról, az emberségről, az emberekről. Az egyik szereplő azt kérdi tőle, hogy „mondd meg nekem, Isten van?” És erre ő válaszol.

– Van-e egy előre kitalált, néhány mondatban megfogalmazott koncepció ebben a rendezésedben?

Természetesen. Én mindig törekszem arra, hogy egy mondatban vagy egy szóban meg tudjam fogalmazni önmagamnak, hogy miről szól az az előadás, amit készítek. A bemutató előtt arra jutottam, hogy ha van olyan, hogy istenkeresés, akkor ez az emberkeresésről szól. Mindarról, hogy miért tudjuk ilyen nehezen élni az életünket, hogy miért nem olyan az ember, amilyennek szeretnénk mi önmagunkat vagy legalább a társainkat látni. Miért kellett az Úristennek az Ószövetség végével megtagadni a kapcsolatot az emberrel, miért volt szükség föláldozni Jézust, mint kapcsot az Isten és az ember között. Ezek a kérdések, amik lényegesek, és ilyen módon az előadásnak emberkeresés a tematikája.

– A múlt héten egy rendhagyó nyilvános próbát tartottatok, hiszen ez nem főpróba volt. „Szóba álltatok” a közönséggel még a darab végleges formába öntése előtt. Változtattatok valamit ennek a találkozónak a hatására egy héttel a bemutató előtt?

Őszintén szólva, igazán nem. De nem is ez volt a cél. Ez egyfajta egészséges kommunikáció, mert a művészemberek csinálják vakon a maguk dolgát, és pont a befogadót zárják ki ebből. Itt inkább a kíváncsiság hajtott, és gondolom azokat is, akik eljöttek, hogy milyen az, amikor egy majdnem kész dolgot néznek meg. Az érdeklődők számára az is izgalmas lehetett, hogy megnéznek egy majdnem kész dolgot, majd megnéznek egy készet, és látni fogják, hogy mi a különbség. Nagyon tanulságos volt nekem, például azt látni, hogy hogyan viselkedik egy majdnem kész produkció nézőkkel – nálunk ilyesmit nem szoktak csinálni. A színház általában a kész produkciót mutatja, addig szemérmesen elrejti a világ elől, és ebből a szempontból ez nagyon pozitív tapasztalat volt nekem és a színészek számára is.

– Van-e az ilyesfajta találkozásoknak értelme, jövője?

Meggyőződésem, hogy igen. Sőt talán a próbafolyamat korábbi szakaszában is be lehetne iktatni egyet, mert, amit láttak, az már majdnem kész volt. Azt hiszem, hogy ez hasznos párbeszéd a nézőkkel, a közönséggel, amit folytatni fogunk.

– Milyen volt művészeti igazgatóként és rendezőként is a a társulattal alkotni?

Jó volt ilyen szerepben is együtt dolgozni a társulattal. Egy nagyon jó morálú, jó munkabírású csapattal találkoztam, és remélem, hogy ez így is marad. Ugyanakkor ez a munka távlati célok megalapozását jelenti. Remélem, hogy ezzel a csapattal még sok évig fogok együtt dolgozni, és olyan munka lesz ez, aminek sok év után érik be a gyümölcse. Nagyon fontos az, hogy egy hosszabb folyamat után közös művészi nyelvet beszéljen egy csapat. Én úgy tekintek a színészekre, a műszaki munkatársakra, a kiszolgáló személyzetre, hogy ők egy olyan távlati színházi műhelynek a tagjai, amelynek én is részese vagyok.