Péntek, 2020. október 30.
ALFONZ napja
Menü

Köztér

Szerda, 2013. október 23. | Orbán János

Fantáziátlanság és művészet határán. Vita köztéri szobrainkról


A 18. századi Marosvásárhely utcáin őszi napokon még ott terjengett a vár tövéből fakadó forrásvizek mocsara, halmokban tornyosult a szemét és a piacozók után maradt trágya. Némi felvilágosult abszolutizmussal ugyan, de mindezt sikerült meghaladni: az új század hajnalán már kövezett utcák, árokrendszer, alakuló közrendészet tanúskodott az emberiség és ezen belül a vásárhelyiek fejlődőképességébe vetett hit megalapozottságáról. Ekkor jelentek meg köztereink első díszei is: a főtéren 1800 táján piramis formájú szökőkutat emeltek, helyére került 1820 után a kor elsőszámú helyi látványossága, Bodor Péter zenélő kútja. Legkorábbi köztéri emlékeink tehát az életet adó víz és a lelket gyönyörködtető muzsika köré szerveződtek, de a közösségi érintkezés fontos színterei is voltak, hiszen közkutakként működtek. Szűk száz év múltán, a neki-nekilendülő vásárhelyi urbanizáció újabb állomásán már közművesítés, tudatos térformálás, pompás épülethomlokzatok és a nemzeti eszme jegyében bronzba öntött szobrok határozták meg a tereket, hirdetve, hogy a dualista monarhia példátlan gazdasági pezsgéséből és a korszellemből Marosvásárhely is igyekszik kivenni a részét.

A városon annak rendje és módja szerint átmasírozó 20. század természetesen szoborügyileg sem múlt el nyomtalanul – barbár döntögetések, elszállítási-visszaállítási akciók keretében váltogatták egymást a főtér bronzkolosszusai, hirdetve az épp aktuális hatalmi-ideológiai berendezkedés preferenciáit. A döntögetés szenvedélye diktátoroktól a szabadsághősökig és nemzetközi hírű Tibet-kutatónkig senkit sem kímélt. A köztéri szobrászat egyre inkább a hatalmi erődemonstráció eszközévé vált, tartalmában, szándékaiban pedig megrekedt valahol a 19. század szintjén (holott minőségében nem érte el azt). Ehhez képest üde színfoltnak tűnnek a hatvanas-hetvenes évek emberi léptékű, mára méltatlanul elfeledett-szétlopkodott alkotásai, melyek rövid időre ugyan, de némiképp visszaadták a köztéri szobrászat művészet rangját és végre nem uralni, hanem szépíteni, élhetővé tenni szerették volna környezetüket – a városközpontban éppúgy, mint az eldugott parkokban, lakótelepeken.

És napjainkban?

A rendszerváltás kétségtelenül új korszakot nyitott meg Marosvásárhely szobor-történetében. Látszólag visszaadta a szoborállítás szabadságát, amellyel hatalmas hévvel élt is a város – tanúsítja ezt az azóta felállított mintegy húsz szobor, emlékmű, és az, hogy e sorok írásakor is kettő vár felavatásra. De milyen köztéri művészetet is művelünk? A felhozatalt tekintve egyáltalán nem biztos, hogy újabbkori szobraink mindenike a magas esztétikai színvonal, a progresszív szándék és a találó művészi megközelítés okán fog bevonulni a történelembe. Megfogalmazásuk gyakran semmitmondó, elhelyezésük csapnivaló, ötlettelen, a tartalmi szempontok kérdésébe pedig jobb bele sem merülni… Ott terjeng viszont körülöttük a mérhetetlenül kontraproduktív és ártalmas átpolitizáltság, amely a végtelenségig hátráltatja a marosvásárhelyi köztéri szobrászat valós problémáinak meghaladását.

A 2013-ban útjára indított Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt az épített örökség mellett a város köztéri szobrainak és emlékműveinek számbavételét is célul tűzte ki. Munkánk során azonban váratlanul a gondok igen széles spektruma tárult fel, ezért a vasarhely.ro kulturális és közéleti portál segítségével vita tárgyává szeretnénk tenni a város köztéri szobrainak problémáit. A művészeti vonatkozásokon túl is igen jelentős mindez, hiszen az urbánus életminőség színvonalát, a közösségi szemléletmód fejlettségét mindennél jobban tükrözi a közterek használatának, belakásának módja.

***

Mi tehát az az esztétikai minimum, amelynek egy köztéri szobornak meg kell felelnie Marosvásárhelyen? Milyen elvek és szabályok szerint helyezik el ezeket a különféle helyszíneken, tekintve azt, hogy a köztéri szobrászat elsősorban térbeli művészet? A jobban sikerült szobrok miért kuksolnak félreeső zugokban, míg a legközönségesebb bronztuskók forgalmas tereken tetszeleghetnek? Kik és milyen mechanizmusok szerint határozzák ezt el, tekintve, hogy a városképet komolyan érintő kérdésről, tehát közügyről van szó? Nem lenne végre itt az ideje az etnikai paritás elve mellett a minőségre is odafigyelni?

Kik döntenek a tartalmi kérdésekben? Arról, hogy kinek-minek állítunk szobrot? Milyen mértékben vonják bele ezekbe a döntésekbe a valódi művészeket, a tágabb nyilvánosságot? Elvégre az utcákat-tereket a város egyszerű polgárai róják nap mint nap, elsősorban ők kellene tehát otthonosnak érezzék azokat.

Milyen szerepet játszik ezekben a folyamatokban a politikum? A köztéri szobrászat elsősorban művészet a 21. századi Marosvásárhelyen, vagy inkább a hatalmi játszmák, a szimbolikus térfoglalás és a manipuláció eszköze? Miért érez az ezen a téren zömmel műveletlen (lásd a nevezetes Sütő–Guşă közjátékot) politikum leküzdhetetlen szoborállítási viszketegséget? Nem a kulturális szféra és a civilek dolga lenne ez? Még lényegesebb kérdés: a nacionalizmussal fűszerezett politikai zöngék túlsúlyának van-e köze a szobrászati színvonal megrekedéséhez? S ha igen, mikor érkezik el végre a depolitizálás ideje?

Ki felel a köztéri szobrok nyilvántartásáért, állapotuk folyamatos ellenőrzéséért, karbantartásukért? Számontartja-e egyáltalán valaki őket? Hogyan történhet meg az új évezred hajnalán az, hogy egy értékes köztéri szobrot hosszú évek során szabályosan szétlopkodnak, a folyamat végén a hatóságok eltakarítják a csonkokat és zajlik tovább az élet, mintha nem égbekiáltó nemtörődömségről, hanem az élet rendjéről volna szó? Hogy lehetséges, hogy a város szívében egy színvonalas hetvenes évekbeli alkotást egyszerűen elfelejtenek visszahelyezni, majd elkallódik, miközben unalmas, fantáziátlan bronzmajmok pattannak talapzatra minduntalan, a játékszabályok szerint ráadásul mindjárt kettesével?

Valaki bocsánatot kér-e az elherdált szobrokat annak idején többhavi munkával és szeretettel megálmodó, még közöttünk élő idős művészektől azért, ahogy az utókor barbár módon ide-oda dobálja, szétlopokodja alkotásaikat? És továbbmenve, mikor történik meg végre a 20. század derekán a modernitás szellemében létrejött kulturális örökség újraértékelése? Mikor biztosítunk valamilyen formában védelmet számára? (A helyi műemlékvédelem katasztrófális állapotát tekintve a kérdésfelvetés utópisztikus, de nem mellőzhető.)

A következő hetekben ezekben a kérdésekben szeretnénk konstruktív vita révén előbbre jutni a vasarhely.ro kulturális és közéleti portálon, olvasóink, művészeink, a közterekért felelős hatóságok és minden érintett részvételével. Várjuk tehát írásaikat, meglátásaikat!