Péntek, 2020. augusztus 14.
MARCELL napja
Menü

Köztér

Kedd, 2013. május 21. | Kuszálik Péter

Flekkenburg és vidéke


Meghívót kaptam a Bolyai Klubba; mondom magamnak: ha már gondoltak rám, akkor illendő lesz elmennem. Nemigen szeretem az efféle kerekasztalokat, de félévenként egy-egy ilyen alkalom még nem árthat meg. A meghívóban arról volt szó, hogy kérdésekre keressük a válaszokat.

1.– Az én első kérdésem: miért nem szeretem az efféle locsifecsit?

Tíz (?) évvel elmentem egy ilyen ’nesze semmi fogd meg jól’-dumcsira – a Krónika szervezte a Deusban – Bakk Miklós vezette, a médiáról csevegtek a meghívottak. A végén a magam egyszerű Mörfi-stílusában fölvetettem, hogy az asztalnál ülő nyolc meghívottból négy nem tudta, hogy miért van ott és mit kellene mondania. Vazze, 12,5% még elmegy, de 50% már nagyon sok. (Amúgy: Borbély Melinda összefoglalója volt a legjobb, megismerhettük belőle a Marosvásárhelyi Rádiót, sikereit, gondjait, perspektíváit. Ő például azt is fel tudta sorolni, hogy milyen hallgatottságuk van területi bontásban és melyik korosztály mit hallgat szívesen. – Most, amióta a fejlődés magasabb fokára lépett az MvhR és 24 órás adása van a 106,8 MHz frekvencián, azóta recseg-ropog, s kisebb készüléken nem is hallgatható, mert a sáv szélén csak féllábbal tud állni, a másikkal csak kalimpál a levegőben. Nem baj, fő a mennyiség!) – Ugyanott még arról is szóltam, hogy ha egy sajtótermék szerkesztői tanácstalanok, akkor nézzék meg a naptárt, s vegyék észre, hogy új idők járnak, nem a megyei pártbizottság osztja az észt meg a zsozsót: igaz ugyan, hogy a sajtós a piacról él, de lehetőleg ne csak olyasmit szórjanak a nép elé, amit biztosan felcsipeget (vesd össze: amíg lógané van, veréb is van), hanem legyen valami plusz szellemiség is abban a lapban (mert a szakma hagyományai köteleznek). –

Új világunknak felkapott, kerekded jelszava a „van rá igény”. Amely igény leginkább igénytelenségnek nevezhető.

2.Milyen közönségnek dolgozzunk? (Saját területemről, az irodalomról szólok.)

35 (?) évvel ezelőtt az És-ben volt egy hosszas vita: „áru-e a kultúra?” témával. Mára sikerült egy csonka választ összehozni: „igen, de…”

Az olvasóra van bízva, hogy szelektáljon. Igényes olvasó (valódi igényről beszélek!) belenéz a könyvbe, mielőtt megvenné, igénytelenebb csak a címlapot nézi: „Júlia-regény? kettőt kérek”. A kereskedő szeretné, ha széles spektrumú vevőköre volna, aki X könyvét is megveszi, meg Y-ét is. Ő ebből él. Jó-jó, de miből él az író? Nagyon kevesen tudnak főállású írók lenni, az átkosban szabadúszó íróként meg lehetett élni, ma nem. Flekkenburgban szerkesztik Erdély egyik irodalmi havilapját, a megyei tanács pénzeli, négy-öt szerkesztő (+ segédszemélyzet) meg tud élni belőle. Csíkszeredában jelenik meg, szintén megyei tanácsi háttérrel, egy másik kulturális folyóirat (benne szépirodalom is), mely nagyobb példányszámban fogyogat. (Az aljas merkantilista szemléletnek köszönhetően nem mindegy, hogy egy lapból mekkora példányszám fogy el a piacon – mertmivelhogy az irodalmi folyóirat is áru.)

Jó író szép közönséget képes gyűjteni. Magára valamit is adó íróféle nem megy bizonyos szint alá, de ha nincs benne mértékletes kompromisszumkészség, akkor becsukhatja a boltot. A könyvet két dolog viszi: téma és stílus. Szerintem jót tesz a kelendőségnek, ha az íróféle érthetően ír, s az sem jelent nagy gerinchajlítást, ha a téma egy picit földközelibb, s nem csapong éteri magasságokban. (Nem kötelező recept, csak vélemény.) – Nem szabad elfelejteni a reklám fölötte hasznos voltát sem. (Bár a jó bornak nem kell cégér. Vagy mégis?)

A magam példáján keresztül magyarázom: új világunkban az egyszemélyes írói műhely nemcsak lehetőségeket jelent(het), hanem sikereket is. 1996-ban jelent meg az első kötetem, azóta további tizennégy cím hagyta el a nyomdát; ebből három bibliográfia, egy (kvázi)regény, hét kötet publicisztika, két testesebb vitairat és egy összeállítás Kós Károlyról. Kettő volt 1000 példány fölötti, a többi 350–500 között. Utánnyomás a Kós Károly kötetből volt, többször is. A kiadónak betördelt mesterpéldányt adok, a könyvbemutatókat is magam szervezem, zsonglőr, bemondó és marketing-menedzser nélkül is bejön 80-120 ember, helyben elfogy 40-50 példány. Egy év alatt mindegyik címből elment a kinyomtatott mennyiség 75–80%-a. – Ezek a (csúf, de beszédes) számok.

Mivel nagyon szűk és sajátos a témakör, amelyen mozgok, ennél magasabbra nem tudok menni. Úgy vagyok ezzel, mint Svájc – nem tervezek növekedést, csak szinten tartást – és mint Wunderlich bácsi: napi egy fillér haszonnal vinni a boltot, nyolcvan évig. Kellemes flekkenburgi légkörben és közönségnek… Ennyivel megelégszem. 

Élt korábban e városban egy érdekes ember, Osvát Kálmán a neve. Néhány közös vonást vélek fölfedezni kettőnkben. Egyszemélyes műhelye volt, havi (?) rendszerességgel konferanszokat tartott, lapokat szerkesztett; pamfleteket, vitairatokat publikált.
 

Konokul bízott abban, hogy Flekkenburg népét rá lehet venni az okosodásra. Könyvei, írásai százas nagyságrendben fogytak. Az ő idejében 20-30 ezer magyar élt a városban, az én időmben 60 ezer. Könyveim százas nagyságrendben fogynak. Ennyivel megelégszem. Mi mást tehetnék? Nem vagyok frusztrált és nem vándorolok el a Duna partjára, mint ő.  

Dicsekvő félóra? Sikersztori? – Sem-sem. Példa. Utánam lehet csinálni, de vigyázat: a Mörfi név már foglalt.

3.A csütörtök délután megtartott kerekasztal hanganyagát rögzítették, vélhetően majd valaki papírra is lejegyzi, hogy el lehessen gondolkodni rajta. A szerkesztett írott szöveg többet ér, mint az elhangzott, fésületlen (helyenként indulatos) vélemények.    

Félő, hogy a szóban forgó anyag egy pókhálós dobozban végzi, mert mire elkészül és újragondolásra szétosztják a résztvevők között, addigra mindenki csak legyint rá. Amúgy nem is volt különösebb tétje a délutánnak, a célok közt nem szerepelt semminemű döntéshozatal, csupán a vélemények kicsalogatását remélték. Nem sikerült ennél magasabbra tornászni a színvonalat, inkább csak locsifecsi volt és ’kikérem magamnak’ („nem akarok olyanokkal szóba állni, akik nem hallgatnak meg”), továbbá diagnosztizálás („kocsmaasztaloknál beszélnek arról, hogy a másik asztaltársaság nem teszi a dolgát”). Meg sértődöttség és fogak csikorgatása.

Üdítő jelenség, hogy „a te anyád” szófűzés nem hangzott el.

A meghívóban megfogalmazott egyik kérdés: Miért nincsenek közös [értsd: magyar–román] kulturális rendezvények? – A társaság nagyjából egyetértett abban, hogy a szó-alapú közös rendezvények azért nem működnek, mert nem működnek. Meg aztán – kérdem én – miért kellene ezt erőltetni? A kártyapartnereimet magam választom meg, az olvasóim is csak egy szűk rétegből verbuválódnak. Ha valaki barátkozni szeretne, s erre EU-s (vagy egyéb szponzor-)pénzeket lehet lehívni, nem bánom, csinálja. Azt se bánom, ha Fordot vesz belőle. Csak ne üssön el, amikor biciklivel megyek végig a szűk Kazinczy utcán.

Nézzünk át néhány fogalmat, hogy tudjuk, miről beszélünk legközelebb.

Cultura agri– az embert körülvevő természet művelését (gondozását, ápolását, átalakítását, nemesítését) jelenti. Először a Kr. e. 2. században említve. – A kultúrnövényt kapálják, gondozzák, a gyom magától nődögél. A kulturált ember művelt, a bunkó bárdolatlan. A kultúra törődést és munkát jelent, a gyom magától nődögél.

„Minden műveltség felelet arra a kérdésre, amelyet adott időben, adott helyen egy adott népnek feltesz a világ.”

(Szabédi László, in: Termés, 1943 ősz.) – Flekkenburg (el nem vándorolt) írástudói, művész-, színész-, muzsikus-társadalma, értelmisége annyi gyöngyöt képes kiizadni magából, amennyi a pénteki hírlap műsormellékletébe belefér. Előadások, kiállítások, könyvbemutatók, koncertek stb. Amennyit a helyi úri közönség föl tud szippantani. Úgy lehet Klausenburg jobban áll, Mitschburg gyengébben.

A szubkultúra nem kultúra, hanem valami más. Az asztal alatti terület nem egyenlő az asztallal. Emiatt a kultúrált borfogyasztás addig tart, amíg nem süllyed asztal alatti területekre.

A koprokultúra is kultúra, de csak a nevében. Az igazi kultúráról asztal mellett is lehet beszélni, a koprokultúráról nem illik.

Kultúra = munka, épülés, fejlődés, gondozás, pallérozás. Ami nem ezt szolgálja, az nem az.

Kultúra: egy magasabb értéket képviselő könyvet elolvasni, róla ismertetőt írni. Nem számít kultúrának lombfűrésszel installációt készíteni egy könyvből. Szerintem.

A táncoktatás és -tanulás kultúra (keringő, palotás, csárdás, foxtrott, one step, tangó stb.), a félszigeti hangzavar és csápolás nem kultúra, mert nem építkezik, hanem ideget rombol, dobhártyát lyukaszt, csöndet szétrobbant. Lehet, hogy egy kultúrantropológus szerint a testépítés (’culturism’ – vai, tu, ce mai cuvânt!), a testékszer-telepítés és a tetoválás kultúra, szerintem nem az. A cigi, narkó, energialötty, vattacukor sem kultúra, s a toronydaruról szökdösés sem. Ökörsütés auch nicht. (Nem iskolát alapítok, hanem vélekedem.)

A kiscsoportos oktatás híve vagyok és bízom a ’mesterek’ iskola-teremtő munkájában. A sportból vennék példát.

Flekkenburgnak régebb A-ligás kosár- és vízilabdacsapata volt, remek vívók, tekézők nevelődtek. A hajdani edzők helye üres.

Amit szerfölött jónak tartok – és ami nóvum Novum Forum Siculorumban –: a Borsos Tamás Egyesület, amely egy másik, nagy múltú társasággal összemérhető munkát végez. (A BTE ’mestere’ egy, az ötvenes éveit taposó történész, aki a kolozsvári egyetemen tanított vendégtanárként.)

Az internetes felületek nagyobb részét nem sorolnám a kulturális tényezők közé (bár eszköze lehetne a pallérozásnak), mert azok inkább a közvécé ’üzenőfalához’ hasonlíthatók, semmint egy értékközvetítő fórumhoz.

Érdekes volt az egyik felvetés, miszerint a kultúragyártás ’demokratikussá’ lett azáltal, hogy bárkinek lehetősége van filmet forgatni webkamerával, operát énekelni karaoke-szofttal. Azt hiszem, hogy a kultúragyártás szó egy icipicit (de tényleg csak egy pindurkát) értelmetlen. Úgy hiszem a kultúrtermékkel rokonítható fogalom lehet, de az sem szerencsés összetétel. Vélhetően új fogalmak születtek, ezért inkább letészem a lantot, mert a kultúrantropológia, -filozófia és -menedzsment zsargonja ismeretlen a számomra. – Én a fentebb vázolt fogalmak mentén képzelem el a kultúrát, hozzátéve, hogy ha a befogadó nem fektet bele icurka-picurka munkát, akkor a szellemi gyarapodás elmarad. 

Bocsánat, ha valakit – akaratlanul is – megsértettem.