Szerda, 2019. június 26.
JÁNOS, PÁL napja
Menü

Köztér

Szerda, 2011. szeptember 21. | Lokodi Imre

Gyűlő


Székelyföld: Szék – tegnap és ma.

Marosvásárhelyen valaha is ritkán láttam őket, ma egyáltalán. Inkább Kolozsváron és Budapesten. A kincses városban a Malom-árok partján, a Telefonpalota és a Műegyetem közti téren, összefogózva, fekete-pirosban. Budapesten a körúton, Terézvárosban, az Andrássy úton finom pesti urak fülébe kopog a széki asszonyok csizmájának spicce. Budapest elvégre azért világváros, hogy a széki férfiak ott legyenek a csákánnyal, ha a diszpécserek a Podmaniczky úton csőtörést jelentenek, a fekete-piros asszonyokat pedig valamelyik belvárosi bérház „naccságái” szalasszák piacra. Láttam egyszer széki asszonyt Budapesten egzotikus gyümölcsöket vásárolni, nem azt mondom, hogy kalászt szedni nekik testhez állóbb lenne az erdélyi Mezőségen, de el lehet képzelni a széki asszonyt Pesten datolyát, kókuszdiót, és tudom is én, mangót válogatni?

A Székelyföld folyóirat augusztusi száma majdnem hogy teljes terjedelmében Székkel foglalkozik, a mezőségi település múltját és jelenét hozza néhány riportban és tanulmányban, természetesen a kötelező kérdőjellel: mi lesz a híres község sorsa?
Elöljáróban még annyit: ha tematikus szám, akkor nálam a folyóirat nyertes, önálló kötetként van kezelve, így vagyok a Látó tematikus számaival is egyébként, más folyóirattal is hasonlóan, ha csak nem teljes egészében fizikai kölcsönhatásokkal, kvantummechanikai fejtegetésekkel emlékeznek meg egy-egy okos elődünkről. No de Szék a szám, örülünk Lövétei Lázár Lászlóék (főszerkesztő) kezdeményezésének. Találgatom már, mi következik, a Gyimesek, Torockó?

Lapozzunk bele.

 

Széki-Soós János: Elöljáróban

Itt látható a falu egy nagy szögletes (kép)keretbe zárva. Ez megkönnyítheti rálátásunkat, mert belelátni úgysem tudunk. Ami a kép mögött van, az titok, rejtelem. Ugyan ki látna be a kép mögé? Ennek a nagy szögletes keretnek sok kicsinyített mása van, ott lógnak minden tengerkékre meszelt széki szoba falán. Ha a naiv festő üvegre mázolt Rákóczi képe tárul szemünk elé, mögötte akkor is a székiek vannak, akár a vetett ágyon tornyosuló, hímzett párnacsúpokkal szemközti falra akasztott fekete-piros keret mögött is, bár jól látjuk: üveglapja alatt rozmaringból fűzött menyasszonyi párta és vőlegényi bokréta fakul. Évszám nélkül. Mintha csak ennyit engednének megmutatni magukból. Vagy csak ennyit látunk?

Földjük szikes. Garcos. Egyszerre köti és taszítja őket. Esős évszakban utcái mélyen átáznak, amitől a sár is barátságos lesz, akár a széki ember. Vetés előtt a sovány dombokról minden tavasszal le kell hordani a követ, hogy helyette a völgyből termőföldet cipeljenek rá. Vállon, mert oda sem embernek, sem Istennek állata, gépe fel nem kapaszkodik. A hűséges feleség, az igen! Délben ebédet visz férjének, s ahogy lépdel a sárga földön, ura úgy látja, mintha a süppedő rézpatkó nyomában piros tulipánok nyílnának. Szeretni való asszonyának még a járása is káprázatba ejti. Felocsúdván énekelni kezd: „Nem járok én, nem járok én sírva rajta…”

Egy napon, a jobb élet reményétől fűtve, hátára akasztja lapos tarisznyáját és a falu felett őrködő Szőlőhegyen át Bonchida felé veszi útját, végig a zsuki padon, egyenesen neki Kolozsvárnak, hogy erejét és szorgalmát a hóstáti földésznél kamatoztassa tovább, akitől pénzre és tudásra tehet szert. A kopár Szőlőhegyről még egyszer visszanéz, s megígéri a vele farkasszemet néző „Székvárosi sudár toronynak”, hogy nem örökre távozik (...)A rég elsüllyedt harang földdel tömött gyomrából tör fel hozzájuk a megmaradáshoz való erő? A székiek hallják az elnémított harang szavát, ma is gyűlőre hívta őket. Ránk is számítanak, álljunk melléjük, ha tudunk!

Most etno-szezon vége van, viszont Szék állandóan újraolvasható és újratáncolható, jövő esztendő nyaráig maradjunk ennyiben.