Péntek, 2020. október 30.
ALFONZ napja
Menü

Köztér

Vasárnap, 2013. szeptember 29. | Szabó Ádám

Hallgatni- és Látnivalók


Simon Marci plusz két fő – ezzel zárult a Látó Irodalmi Játékok első évadja, és ezzel kezdődött a második, ezúttal persze teljesen más hangulatú esten találkozhattak a G. Caféba betérők a szlemmerként elhíresült költő úrral. Akkor két kollégával (Pion István, Csider István Zoltán) állt színpadra, és felváltva adták elő szlemmjeiket, verseiket, ezúttal Marcin volt a hangsúly, hiszen Polaroidok című kötetét adta elő elejétől a végéig, zenei kísérettel.

Más volt ez az este, mint egy zajos, hujjogós, energizáló szlemm-est, és más, mint egy „egyszerű” jazzkoncert, s persze teljesen más, mint egy klasszikus felolvasás. Halk, dallamos trombitaszólamok, hipnotizálóan ritmikus basszusgitár-ütemek, és Simon Marci erősebbnél erősebb szavainak kombinációja magával ragadó, élvezetes, nyugtató állapotba kerítették a dugig telt kocsmát. Érdemes kicsit azon filozofálni, hogy miben más ez a műfajok és médiumok keveréséből létrejött produkció. Lássuk.

Más, mint a szlemm? Szigorú értelemben véve igen, hiszen a slam poetry esetében kifejezetten tilos aláfestő zene használata. A slam persze nagyon sok esetben szól a szabályok megszegéséről, a különböző műfajok keveréséről, éppen ezért ez önmagában nem távolítaná el az itt végigült estet a nem-versenyszerű slam alkalmaktól. Más viszont a szövegek szempontjából, hiszen ezek nyomtatásban megjelent versek. Nem lehetett ettől elvonatkoztatni, hiszen a kötet szó szerint jelen volt a teremben, de másképp is, hiszen azzal, hogy a benne foglalt szövegek sorrendben kerültek előadásra, szerkesztésileg, „dramaturgiailag” is kordában tartotta, irányította a felolvasást és a befogadást.

Amitől ez mégsem lett egyhangú az egyszerűen a szövegeknek volt köszönhető (meg persze Marci előadói erejének is), mert ez a kötet előadásra termett. A viszonylag rövid, fényképszerű versekben használt ismétléseket, bizonyos mondatok hangsúlyát csak így, élőben lehet előadni úgy, hogy a mögöttes jelentések és rétegek igazán eljussanak a befogadóhoz. Ilyen szempontból pedig pontosan a slam egyik legnagyobb erősségét használta fel Simon: a szóbeliséget, az egyszeriséget.

Mindezek mellett pedig a szövegek nagyon szépen működtek együtt a zenével is, néhol követve a ritmust, máshol éppehogy szembeszállva vele. Még kis hangszeres, utánzós játékot is játszottak a fellépők, Marci mondott egy véletlenszerűnek ható szót, a trombita pedig „rávágott” egy hangsorozatot – néhol érezhetően hangutánzóként, néha szellemi rímként alkalmazva a hangjegyeket.

És miben más ez, mint egy könnyűzenei koncert? Hiszen rengeteg (akár magyar) együttes van, akinek a dalszövegei versként is működésre foghatók? Talán pont a szövegek rímtelensége, prózaisága, esetenként a látszólagos ritmustalansága. Nem fülbemászó, énekelhető, dúdolható szövegekről, dalokról van szó. Nem lesz ezekből rádióban játszott sláger (legalábbis nem hagyományos értelemben), de előben maghallgatva nagyon is hatnak, ezzel pedig ismét az élő fellépést igénylik.

S hogy miért is filozofálgattam itt, egyszerű beszámoló helyett, párezer karakterben? Pontosan ezért. Mert nem igazán lehet erről beszámolni, elmesélni, hogy milyen is volt. Ott kell lenni, elmerülni, elmélkedni, hallgatni és felfogni. Erős kezdése volt az új, Látnivaló évnek.