Hétfő, 2020. február 17.
DONÁT napja
Menü

Köztér

Szombat, 2013. augusztus 31. | Molnár Bea

Introvertált Forgatag?


„Az elmúlt év arról szólt, hogy amit leírtunk, azt másképp kellett csinálni” – kezdte beszédét Portik Vilmos a Vásárhelyi Forgatag ünnepélyes megnyitóján. Tudjuk, hogy mi mindent írtak le, hogy ebből mit sikerült, illetve mit nem sikerült megvalósítani. Kicsit visszalapoztunk. A rendezvénysorozat céljai között nemcsak a magyar kultúra ápolása, a magyarok igényes szórakoztatása szerepelt, hanem mindennek bemutatása, megismertetése a többségi lakossággal, a román anyanyelvűekkel is. De „száműztek”. S akkor meg minden hiába, maradunk meg nem értettek, kitaszítottak, maradunk sértett, introvertált magyarok. Magyarok a Maros-parton.

A Forgatag kezdetéig naivul azt hihettük, hogy az elmúlt napok konfliktusai (ezek csaptak ám igazi Forgatagot!) ellenére a szervezők tekintettel lesznek – ha nem is a román barátainkra, de legalább – saját ígéretükre. Nem felejtik el a hajdani sajtótájékoztatókon beharangozott jól csengő nyilatkozataikat az együttélést segítő törekvéseikről: „igyekszünk mindent kétnyelvűvé tenni, hisz csak így mutathatjuk meg a román közösségnek azt, hogy miért különleges ez a város, miért kell büszkének lennie rá, románnak és magyarnak egyaránt.” Ezekkel a szavakkal bíztatta Soós Zoltán fesztiváligazgató a vásárhelyieket. Hogy egye fene, megtesszük mi az első lépést, odatartjuk az orcánkat, nézzék meg, milyen pirospozsgásak tudunk lenni, ha engedik. De nem azért tartjuk oda, hogy pofán vágjanak. Ne attól legyünk piros orcájúak, hanem a ropogós néptánctól. De hát mégis pofán vágtak. Kellett nekünk.

Pedig ez az egész egy lehetőség volt: „ez egy lehetőség, hogy jobban megismerjenek minket, hogy ne lehessen manipulálni az embereket a magyar kérdéssel” – magyarázta a fesztiváligazgató. Tehát, ha engedték volna, hogy a főtéren mutatkozzunk be, akkor hajlandóak lettünk volna beszélni hozzájuk a saját nyelvükön is, magunkról, hogy megértsenek. De így, így nem. Pedig mi akartuk, komolyan gondoltuk, megvolt minden jóindulat, becsszó, de pofán vágtak, így összeráncolt szemöldökkel és magyarul vonultunk ki (menekültünk!) a Maros-parti nádasba. Persze, részükről sem tapasztalunk tárt karokat, nyitottságot, sőt, így hát csak próbálunk éldegélni egymás mellett, átnézünk egymáson. Tudjuk, tapasztaljuk.

Aki Floreat szereti, jó ember nem lehet. Aki a nyelvét beszéli, az sem. Hát ne is szóljunk hozzájuk, nehogy. De akkor hol marad a megértés? Ki ért vagy nem ért meg kit? Az a román barátunk, aki hétfőn még nem tudott magyarul (szégyellje magát!), szerda estig tanuljon meg, jöjjön el, és csujogasson velünk együtt a közös Kultúrpalotánkban. Ha a himnuszt nem is énekli, de álljon fel. Ha szólt egyáltalán valaki neki, hogy lesz ilyen. De ő csak a „magyar extremisták”-ról tud, azokról, akik nem hajlandóak románul szólni hozzá. Nem látott román nyelvű plakátot, sem szórólapot. Nem tudja elolvasni a magyar kultúrát bemutató rendezvény programját, mert magyar nyelvű. Keresi a forgatag.ro-n a saját színeibe öltözött zászlócskát, de nem találja. Pedig azt ígérték, hogy minden kétnyelvű lesz. Becsapósak ám ezek a magyarok.

Persze, nem támogatott minket a polgármesteri hivatal. Nem adott pénzt, ezért nem került sor a román programok megszervezésére. Ezért nem lehet kétnyelvű a honlap, ezért nincsenek román programok. De, egy-egy román nyelvű plakát, szórólap, meghívó, rendezvényleírás nem kerül sok pénzbe. Hogy esetleg a saját nyelvükön olvashassák, hogy mit is csinálunk mi ott kint a Maros-parton. Egy fórum, ahol mi mondjuk el nekik, hogy „ne lehessen manipulálni őket a magyar kérdéssel”. A román nyelvű programfüzetek nyomtatása igencsak sok pénz (bár valószínű, hogy nem kellett volna nagyon sokat nyomni belőlük), de egy román nyelvű PDF-programismertető nem büdzsé, hanem akarat és szervezés kérdése lett volna.

Hogyha esetleg játszani vinné a román édesanya román gyerekét a szomszéd magyar gyerekekkel (hiszen a tömbház előtti játszótéren naponta együtt játszanak), akkor tudja, hogy hány órakor, hol találja meg őket a Maros-parton, ahol most minden gyerek magyarul játszik. Vagy, ha színházba menne a nyitott, jóindulatú román család (vagy ilyen nincs is?), akkor tudja, hogy mit nézhet meg, melyik teremben, hány órától. Hiszen van román felirat, megértené, mert kíváncsi, sokat hallotta már a Székely Csaba nevét a magyar szomszéd nénitől.

Szeretjük a Forgatagot, nagyon is. Eddig minden rendezvényen jól éreztük magunkat természetesen, mert az összes magyar, tehát csakis jó lehet. De, ha ki szeretnénk tartani a szervezők kezdeti ígérete mellett, mely szerint ez akár egy közeledési lehetőség is lehetne a román közösség felé, akkor nekünk kell tennünk valamit. Mert mindenkinek van legalább egy román barátja. Fogja kézen, hívja el személyesen, mutassa meg neki a tulipános ládákat, kóstoltassa meg vele a kürtőst, vegyen neki mézeskalácsot, ha lehet szív alakút. Vigye el egy koncertre, mert ott szöveg nélkül is hat a zene, hívja meg egy pálinkára, az elősegíti a barátkozást. És közben magyarázza el neki, hogy mi békével jöttünk (maradtunk!), csak fáj a kitaszítás. Hogy igazából nem haragszunk senkire, vagyis de, csak nem rá, hanem a polgármesterre, s ha lehet, többet ne szavazza meg. Mutassuk be a többi magyar barátunknak és mondjuk neki, hogy bine ai venit la Vásárhelyi Forgatag! Akkor talán-talán valóban megtesszük az egy lépést feléjük, s nem építjük be a köztünk magasló falba azt a téglát is, amivel fejbe vágták a Forgatagot.

Szóval, ismerjék meg a románok a magyar kultúrát. De előbb tanuljanak meg magyarul, maguktól? Majd jöjjenek, engeszteljenek ki, de előtte még nyaldossuk egy kicsit a sebeinket. Ó, csak még egy kicsit. Aztán megvigasztalódunk, ha megvigasztalnak, talán meg is bocsájtunk, de nem feledünk! Kedves román barátaink, gyertek, mi ott várunk (dehogy várunk!) a Maros-parton, gyertek ismerjetek meg minket. Ha nem, hát nem. Mi nem erőltetünk semmit, látjátok. De nem is segítjük elő a barátkozást, mert meg vagyunk sértődve. Kérünk, ezt is kezeljétek megértéssel.