Csütörtök, 2020. július 9.
LUKRÉCIA napja
Menü

Köztér

Csütörtök, 2012. április 5. | Farkas István

Jézus a képernyőn


Kultúránk alapjait lassan már nem a könyvek képezik, hanem a filmek (sokaknak pedig csak a YouTube-videók és a Facebook-állapotfrissítések). Ami egyáltalán nem baj, hisz ez az elbeszélésforma az új idők formájába tudja öltöztetni azokat az antik gondolatokat, amelyek folyamatos adaptációra szorulnak, folyamatos újraolvasást, újraértelmezést igényelnek.

Ilyen antik gondolatok közé tartoznak a keresztény ünnepek misztériumai is, amelyek kommunikációjában reformra van szükség ahhoz, hogy az újabb nemzedékek meg tudják érteni az igazi lényegüket. Ahhoz azonban, hogy az evangélium szövege a Szentírásból sikeresen átevezzen, mondjuk a filmszalagokra, olyan nyitásra lenne szükség a római katolikus egyház részéről, amelyet tapasztalhattunk ugyan Cecil B. DeMille Királyok királya című nagyjátékfilmjének promója esetében, 1917-ben, de a stílus azóta enyhén szólva idejét múlta. Vagy ha úgy tetszik, egyáltalán nem tudja lekötni a fiatal generációt. Pedig olyan filmfeldolgozásokra lenne szükség, amelyek az antik eszméket szervesen be tudják építeni az új kulturális viszonyokba.

A napokban a Marosvásárhelyi Rádió Kultúrpresszó című műsorában beszélgettünk Parászka Borókával a húsvéti(-hangulatú) filmekről – ekkor született meg a gondolat bennem, hogy amit nem tudtam elmondani a műsorban, képernyőre vetem.

A mintegy húsz perces beszélgetés végkicsengése az volt, hogy bármennyire is elkapja az ember fiát vagy lányát, családostól, mindenestől a keresztény ünnep (jó értelemben vett) szele, szomorúan kell konstatálnia, hogy alig van film, ami valamilyen formában a szenvedés misztériumát, illetve a köré épülő ünnepet ragadná meg – leszámítva persze a kilencszázas évek elején készült fekete-fehér alkotásokat, amelyek vagy művészietlenek, vagy olyannyira szélsőségesen ideologizáltak, hogy képtelenség élvezni őket. Ezzel szemben a karácsonyi történetekkel gátat lehetne dugni – nagy részük pedig még emészthető formában is van tálalva.

Jézus szenvedését bemutató filmek között tulajdonképpen csak három olyan, igazán markáns alkotást találunk, amelyet bátran ajánlhatunk a mezei mozinézőnek is. Ezek közül talán Mel Gibson Passiója az, amelyik a legerőteljesebben beépült a modern kor emberének a köztudatába. Ez az alkotás brutális képi világával és egyedi hangulatával emelkedik ki az olyan „egyenjézus”-(tévé)filmek sorából, mint a Máté evangéliuma (Pier Paolo Pasolini, 1966) vagy A názáreti Jézus (Franco Zeffirelli, 1977). A film Jézus utolsó tizenkét órájáról szól, tényszerű megjelenítéssel, szinte kézzelfogható pontossággal, de flashbackekkel operálva a kereszthalál(á)t nem közvetlenül megelőző eseményekről is beszél.

Mel Gibson közismert dramaturgiájú rendezése bevallottan Krisztus, az ember kínszenvedéseiről tudósít, s éppen emiatt filmjéből hiányzik minden nemű spirituális töltet. A stilizáltság és a valósághűségre való törekvés kényes határán egyensúlyozó filmet tulajdonképpen még a sok vérhez szokott mozinéző számára is sokkoló kínzási jelenetek naturalizmusa, a szenvedés fizikai aspektusainak szinte anatómiai részletességgel történő bemutatása teszi emlékezetessé. A filmben csak a szenvedő Krisztust látjuk, aki önként vállalta kínjait, mellyel megváltja a világot, és a szeretet illetve megbocsátás erejével reményt ad az emberiségnek. A filmkockák csak és kizárólag arról számolnak be, amit a Bibliából kétezer éve kiolvastunk: a zsidók megöltek egy másik zsidót.

A másik film, ami húsvét táján mindenkinek eszébe jut (vagy legalábbis eszébe kellene jusson), Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című alkotása. Az 1988-as, tabudöntögető film Nikos Kazantzakis azonos című regényének a többé-kevésbé sikeres adaptációja, amely igazából azzal került be a köztudatba, hogy megjelenésekor hatalmas kritikai csinnadrattát, közfelháborodást és egyházi tiltakozáshullámot keltett.

Scoresese filmjében látványosa eljátszik a gondolattal, hogy mi történne, ha Krisztus – emberként gondolkodna és – döntései „egy picit” átformálnák az Evangéliumból ismert eseményeket és a Messiás az isteni sors helyett az emberit választja. Az amerikai rendező az egyház dogmáival szakítva, Krisztust szenvedő emberként mutatja be, aki hatalmas belső küzdelem árán birkózik meg a rá háruló isteni feladattal, prédikációi után őrlődik, ördögeivel viaskodik, sőt asszonyokhoz vonzódik.

Szintén mindenki által ismert Jézus-film Norman Jewison 1973-as, Oscar-díjra jelölt Jézus Krisztus szupersztár című musicalje, amely egy szöveghű megváltástörténetet mutat be, ahogyan egy csapat hippi eljátsza, pusztában, sok zenével. A film minden jelenetében bibliai köntösbe bújtatott hippi önérzet feszül, amely békén hagyja ugyan az alapokat, de a felszínt amennyire csak lehet, megkavarja. Egyébként erre a hippi Jézus-misztikára támaszkodva jöttek létre a különböző karizmatikus csoportok, megteremtve azt a Jézust, aki csak és kizárólag a jóról és az igazságról prédikál, miközben maximálisan ki vannak emelve az emberi vonásai, olyannyira, hogy az isteni eredete már nem is létezik.

Talán azért van kevés húsvéti film, mert vallásos, keresztény témáról egyáltalán nem kifizetődő mozifilmet készíteni jelenünk mozgalmas képsorokra éhező, vérre szomjazó és eszmeidegen „filmbarátainak”. De ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy patetikus vagy túlzottan tudományos dokumentumfilmek – amilyenek legyártásával az egyház próbálkozik „eladni” a húsvétot – szinte egyáltalán nem töltik be küldetésüket, hisz legfeljebb a szakemberek mosolyát és a történelembe beavatatlanok viszolygását váltják ki.