Szombat, 2019. szeptember 21.
MÁTÉ, MIRELLA napja
Menü

Köztér

Csütörtök, 2013. március 14. | László Lóránt

Konspiráció, leleplezés, kivégzés: Postarét, 1854


A marosvásárhelyi magyarság számára a Postarét a nemzeti identitás megélésének fontos helyszíne: évtizedek óta itt zajlanak a március 15-i megemlékezések, újabban az „autonómiaharcok” kiindulópontja, De mi is történt 1854. március 10-én? Ki is volt Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály?

Gergely András történész Magyarország története a 19. században című munkájában a történeti valóságnak megfelelően fogalmaz az 1848–49-es szabadságharc kapcsán, helyreigazítva egy téves felfogást: a magyar szabadságharc nem a belső hibák miatt bukott el, hanem leverték. A napóleoni háborúk óta nem látott, csaknem négyszázezres sereg tört Magyarországra…

A forradalmat követő neoabszolutizmus első időszakában a politikai irányvonal meghatározását nehezítette az, hogy a magyar liberális politika legjobbjai emigrációban voltak, vagy közvetlenül a forradalom után elhunytak. Deák Ferenc és köre a helyzetet helyesen értékelve a passzív ellenállást választotta. Mások a külpolitikai helyzetet figyelmen kívül hagyva nem így cselekedtek, és az emigráció keserű kenyerén élve hamis ábrándokat kergettek. Természetesen a kor hangulatát tekintve az ő lépéseik is teljes mértékben igazolhatóak.

Az emigrációt választó Kossuth Lajos és népes tábora, a kezdeti lelki megrázkódtatásból magához térve 1850 után elkezdett szervezkedni egy újabb szabadságharc előkészítése érdekében. Meghatározó ebben, hogy az 1711 utáni időszakkal ellentétben elsősorban az erdélyi magyar közhangulat biztosított gazdag táptalajt ezeknek a törekvéseknek. A hatóságokkal való legcsekélyebb szembenállás is hazafias cselekedetnek bizonyult, nem csoda, hogy öt évet kellett várni az ostromállapot feloldásához.

Az emigránsok java már 1850-ben megérettnek látta az időt egy újabb szabadságharcra. Nagyban táplálta a reményeket, hogy a románság egy része is bizonyos feltételek mellett támogatta a magyar terveket, az olaszok és a lengyelek is szimpátiát mutattak.

Fordulópontot a szervezkedésben a pákozdi, velencei és schwechati csata egyik hőse, a Komárom várában a végsőkig kitartó Makk (Mack) József ezredes és társainak 1851-es szökése és Törökországba való távozása hozott. Itt Kossuth irányításával és engedélyével kezdték meg a szervezkedést, és a román emigránsok támogatását élvezve, Makk Bukarestben 1851 augusztusában létrehozta a magyar emigráció legfontosabb bázisát. Románul is beszélő ügynökeik elsősorban Székelyföldön, illetve a magyar kis- és középnemesség soraiban értek el sikereket. Olasz minta alapján, a beszervezett férfiakat és nőket „évszaki rendszerbe” illetve „virágrendszerbe” osztották. Ez azt jelentette, hogy az országot tizenkét kerületre osztották, melynek 12 vezetője kellett volna legyen, a hetek voltak a megyék, a napok a városok, a sor végén a másodperc pedig egy-egy katonát jelentett. Mindenki csak a saját felettesét ismerte. Azonban amint látni fogjuk ez sem jelentett védelmet. Fontos megjegyezni, hogy Székelyföldet, Kolozsvárt, Pestet és Tolna megyét leszámítva Magyarország és Erdély többi részén csak részsikereket értek el.

Székelyföld volt a tizenkettedik hónap. Itt a szervezetet Török János, a marosvásárhelyi Református Kollégium tanára építette ki. Hogy személye mennyire volt megfelelő egy titkos szervezet működtetéséhez rendkívül kérdéses, hisz pedagógiai módszerei és órái tananyaga miatt folyamatosan megfigyelték, tanári tisztségéből többször felmentették a tárgyalt időszakban. Irányítása alatt a négy székely szék élén Veress Ignác apát, Bíró Mihály, Horvát Károly földbirtokosok és Gálfi Mihály ügyvéd állt. Kolozsváron, és Pesten is elkezdődött a szervezet kiépítése, utóbbi élén Jubál Károly tanár volt. A Bécs környéki forradalmi szervezkedés May János honvéd alezredes feladata volt. Feltehetőleg megosztó volt Kossuth azon intézkedése, hogy novemberben Gál Sándort nevezte ki a jövendőbeli erdélyi hadsereg főparancsnokává, utasítva Makk Józsefet, hogy működjön együtt ezzel. A Londonban élő Gál elképzelése szerint, 1852-ben összeurópai forradalomnak kellett volna kitörnie, ennek során a román fejedelemségekből bejuttatott fegyverekkel fegyverzték volna fel a székelységet. A románokra is számítottak. A mozgalom központjának a szerinte jól védhető Erdélyt szánta.

A szervezkedés azonban több sebből vérzett. Gyakorlatilag semmilyen nemzetközi támogatás nem állt mögötte, a krími háború előestéjén nem is lehetett ilyenre gondolni, a Habsburg rendszert szolgáló besúgók pedig könnyűszerrel beépültek a mozgalomba. A letartóztatások 1851 végén kezdődtek, és a Makk József bukaresti szállásán tartott házkutatást követően hetek kérdése volt a mozgalom teljes felszámolása. 1852. január 24-én összehangolt akcióban tömeges letartoztatásokra került sor. Felszámolták a Törökék kiszabadítására Váradi József honvédfőhadnagy vezetésével szerveződött ötvenfős székely kommandót is, Váradit hosszú bujdosás után 1854-ben kerítették kézre.

A nagyszámú ítélet többsége várfogság illetve kényszermunka volt, ezek közül néhányan ki is szabadultak az I. Ferenc József 1854. évi, Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnővel kötött házasságakor meghirdetett amnesztiával. Nem így a főszervezők. Többek mellett, kétévi fogság után 1853. október 11-én Török Jánost, Horváth Károlyt és Gálfi Mihályt a nagyszebeni törvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet a következő év március 10-én hajtottak végre a marosvásárhelyi Postaréten. Törekvésüket, a nemzetért hozott áldozataikat 1874-től emlékmű őrzi itt. Makk József, bukaresti házigazdája Nagy József szabómester lélekjelenlétének köszönhetően, a házkutatás során megszökött. Később az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, itt élt 1868-ban bekövetkezett haláláig. 

A magyar emigráció, ezek után újraértékelte lehetőségeit. Az 1850-es évek második felében, egyesek a járható utat egyre inkább a hazatérésben és a kompromisszumkeresésben látták. Kossuthék ezt elutasították, és a nagypolitika felől közelítettek. Hatásos sajtóhadjáratot folytattak, elnyerik III. Napóleon elvi támogatását, egyezséget kötnek a románokkal, tárgyalnak a szerbekkel. Az 1851-es kütahyai alkotmányból kinőtt a Dunai Konföderáció terve. A történelem azonban megkerülte őket, majd később sokan másokat is.

***

Bővebb információk: Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században. Budapest, 2005. Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789–1914. Budapest, 2011. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története (III.köt.) 1830-tól napjainkig. Budapest, 1988.; Benda Kálmán (szerk.): Magyarország történeti kronológiája III. köt. 1848–1944. Budapest, 1982. Sebestyén Mihály: Időtár II. Marosvásárhely történeti kronológiája 1848-tól 1918-ig. Marosvásárhely, 2010.