Kedd, 2019. július 23.
LENKE napja
Menü

Köztér

Kedd, 2013. október 29. | Gagyi József

Kultúra az, hogy milyen szobrokat látunk


Ezekben a hetekben a vasarhely.ro kulturális és közéleti portál a marosvásárhelyi köztéri szobrok gondjait tematizálja. A Fantáziátlanság és művészet határán címmel közzétett vitaindító írásunkra elsőként Gagyi József, a Sapientia EMTE tanára válaszolt.

Abból indulnék ki, hogy a vitaindítóban Orbán János így fogalmazott: az ,,urbánus életminőség színvonalát, a közösségi szemléletmód fejlettségét mindennél jobban tükrözi a közterek használatának, belakásának módja.” Vagyis azokról a terekről van szó, amelyek, ha jól tudom, furcsa és időnként abszurd helyzeteket eredményező kettősségben léteznek: ezek a terek ugyanis mindenkié és senkié.

Ami azt jelenti: mindenki használja, de teljes méretékben, mint egy családi ház bekerített kertjének, senki sem tulajdonosa és gondozója.

Van persze kinevezett adminisztrálója és felügyelője, aki a gondozásért közpénzt kap és a közösség által felelősségre vonható. De az nem tulajdonos.

A közterek használata egy folyamatos társadalmi alku eredménye: mennyire a miénk (a város, a negyed, az utca lakóié, az idegeneké (pl. turistáké), a város politikai-adminisztratív vezetőié (polgármester és lobbija/hivatala) – és mennyire az enyém (az egyéné, aki saját céljaira használja a közteret, vagyis szemetel vagy felszedi a szemetet, ül a padon a délutáni napsütésben vagy padokat tör össze hajnal fele, autójával járdán parkol vagy veszekedik azzal, aki parkol a járdán).

Tevékenységek sorozatából áll a közterek használata, és egy város/városrész kultúrája mutatkozik meg  a köztereken, a tevékenységekben. Megvannak a viselkedési törvények/szabályok, és megvannak a felügyelők, akik ellenőrzik a törvények/szabályok betartását. De ezeknél sokkal fontosabb a belső, a történelmi időben kialakult, egyéni vagy közösségi, kulturálisan meghatározott életviteli, viselkedési normák.

A ,,városi polgárok hagyományai”.

Egy város kulturáltsága: a környezet, amely (évszázadok alatt felépített, átalakított, lebontott, újraépített) köztérként létezik, és a (mindennapi és ünnepi) viselkedések sorozatai, amelyek ezeken a köztereken, a közterek használataként megvalósulnak. Ebben az értelemben a köztéri építmények, bútorzatok, és a szobrok is, meg a használati módjuk a város kultúrájának nem részei, hanem MAGA  a kultúra.

,,Kultúra az, amit a kultúrházban látunk” – így hangzott egykor, régen, kezdő tanár koromban, egy falusi diákom improvizált, de nagyon találó válasza. Nemcsak a kivilágított színpad, hanem a  beázó tető, a sarkából kiszakadt ajtó, a sötét és szagos vécéhelyiség, a pókhálós sarkok a kultúrházban – ezeket is látjuk, tagadhatatlanul ott vannak, EZ (IS) a kultúra.

A köztéri szobrok a legláthatóbbak (ha eldugott sarkokba félreállították, szimbolikusan akkor is! haláluk után is, a feltámadást várva!), a legtöbb figyelembe részesülnek, történelmi időt mutatnak (hát persze, hogy a politikum kiemelten preferálja őket!).

Használatuk az egyik legegyértelműbb jellemzője a térépítő, térhasználó, várost belakó (városi?) tömegnek/közösségnek.

Érdemes meggondolni mindezt – még mielőtt bármit is mondanánk szobraink keletkezéséről, életéről, haláláról.

Mielőtt sorra vennénk Orbán János meggondolkodtató, provokatív kérdéseit, és válaszokat fogalmaznánk rájuk.