Csütörtök, 2020. július 9.
LUKRÉCIA napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2012. április 30. | Szerk.

Ma van a dzsessz világnapja


Először ünnepli a világ hétfőn a dzsessz világnapját, miután az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO 2011. évi közgyűlésén döntött úgy, hogy a műfaj világnapjává nyilvánítja április 30-át. Az Egyesült Államokban 2001 óta tartott Jazz Appreciation Month (a dzsessz megbecsülésének hónapja) utolsó napjára eső ünnep célja, hogy felhívja a figyelmet a dzsessz értékeire, az oktatást, a népek közötti békét, egységet, párbeszédet és együttműködést segítő erejére.

Mint Irina Bokova, az UNESCO főigazgatója fogalmazott, ezen a napon egy olyan zenei formát ünnepelhetünk, amely a szabadság, az egyéniség és a sokszínűség univerzális nyelvévé vált. A dzsessz ráadásul a zene minden területén új lehetőségeket nyitott.

A világnap alkalmából koncerteket és workshopokat rendeznek többek között Párizsban, New Yorkban és New Orleansban is. A fellépők között olyan prominens dzsesszzenészek szerepelnek, mint Herbie Hancock, az UNESCO jószolgálati követe, Marcus Miller, Barbara Hendricks és Hugh Masekela.

Pallai Péter, aki a londoni Magyar Kulturális Központ dzsesszprogramjainak kurátora is egyben, az MTI-nek nyilatkozva rendkívül örvendetesnek nevezte, hogy a világszervezet is hajlandó a műfaj értékeire felhívni a figyelmet. „Gyanítom, hogy ebben szerepet játszott az UNESCO közgyűlésének magyar elnöke, Bogyay Katalin is, aki nemcsak londoni munkánkban, hanem általában is segítette a magyar dzsesszmuzsikusok ügyét” – jegyezte meg.

Pallai Péter szerint az, hogy a műfaj világnapot kapott, azért is fontos, mert mára a dzsessz intellektualizálódott, kisebbségi műfajjá vált és a sokkal kevésbé tud megélni, mint amikor még tánczeneként alkalmazták egyes irányzatait.

A figyelemfelhívás arra helyezi a súlyt, hogy a dzsessz a kulturális örökségünk fontos részévé vált és ez rangot ad a műfajnak – mutatott rá Pallai Péter, megjegyezve, hogy Herbie Hancock, aki a világnap alkalmából kezdi meg turnéját, egyike azoknak, akiket a könnyebb műfajok rajongói is nagyon szeretnek, kiváló muzsikus.

Nem véletlen, hogy a nácizmus és a sztálinizmus egyaránt felforgató zenének, tiltott gyümölcsnek tartotta a dzsesszt, mert egy improvizáción alapuló művészet a szabadság zenéje. A negyvenes évek végétől és az ötvenes évek végéig nálunk be volt tiltva, és ez nagyon sokat mond a műfajról – vélte Pallai.

A dzsessz (angolul: jazz) egy zenei stílus, amelyre jellemző a blue note-ok, szinkópák, szvingelés és párhuzamos ritmusok alkalmazása. A stílus legfontosabb jellegzetessége az improvizáció, az előadók sokszor rögtönzött szólót játszanak vagy válaszolgatnak egymás játékára (kérdés-felelet).

Louis Daniel Armstrong, a dzsessztörténet egyik legnagyobb és legismertebb alakja

A dzsessz gyökerei a nyugat-afrikaiak kulturális és zenei kifejezésmódjában, az afro-amerikai zenei hagyományokban (például blues, ragtime) valamint az európai katonai zenekarok zenéjében találhatóak meg. A 20. század elején az afro-amerikai közösségekből indult ki és az 1920-as évekre vált nemzetközileg is ismertté. Innentől kezdve fokozatosan vált meghatározó zenei stílussá a világban, amely jelentős hatással volt/van a többi zenei irányzatra is.

Wynton Marsalis Pulitzer-díjas afro-amerikai zeneszerző, klasszikus- és dzsessztrombitás a következőt mondta a dzsesszről: „A dzsessz olyasmi, amit a négerek találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére – nem csak rólunk és a mi szemszögünkből, hanem arról, hogy miről is szól valójában a számunkra új demokratikus élet. A fajtánk méltóságát foglaltuk zenébe… megvan benne minden a rideg valóságtól a bonyolult belsőségig. Szerintem ez a legnehezebben játszható zene és ez adja leginkább vissza az egyén személyes érzelmeit a nyugati zene történetében”.