Kedd, 2019. október 22.
ELŐD napja
Menü

Köztér

Szombat, 2012. június 30. | Farkas Katalin

Mégegyszer A komédia művészetéről


Neurotikus orvos, intrikás pap, már-már őrült tanítónő, öngyilkos gyógyszerész és egy színész, aki be szeretne kerülni az ABC-be – valóság ez? Teszem fel a kérdést A komédia művészete című évadzáró darab nézése közben.

A komédia műfajába sorolt alkotással kapcsolatban már számtalan aprócska cikk jelent meg, és a bemutatást követően K. Nagy Botond nagyobb értékelő írást is publikált róla a Népújságban. Az írások azt hangsúlyozzák, a mű a színház és hatalom viszonyáról szól. Ez persze elvitathatatlan, de úgy gondolom, ennek kizárólagos hangsúlyozása az értelmezés leszűkítését vonja maga után. (Persze mint minden egyoldalú domborítása.)

Jelen írás nem kíván mű- és játékismertető lenni, hiszen már egyrészt lejárt annak az ideje, másrészt meg már csak jövőre találkozhatunk a darabbal, feltéve, ha műsorra tűzik a következő évadban is. De így az évad végére érve, úgy látom e darab kapcsán néhány gondolat megfogalmazható.


A szótári megfogalmazás szerint a színházművészet, az előadóművészetek azon ága, amelynek keretében közönség előtt színjáték útján, beszéddel, mozdulatokkal, zenével, tánccal, hanghatásokkal és látványelemekkel történeteket mutatnak be – gyakran más művészetek eszközeit is felhasználva.  Persze mindannyian tudjuk, hogy a színház lényegesen több, mint ami a színpadon látható. És ebben a darabban is épp ez az elmékben, gondolatok szintjén végbemenő tudatosítási folyamat a lényeges.  

Igen, a darab a színház és hatalom viszonyáról is szól, de legfőképpen a színház és valóság viszonyáról, a színház, a játszás mibenlétéről. Ennek a nézőkben való tudatosítása már a darab elején megkezdődik, hiszen a hagyománytól eltérően a darabot nem székünkben ülve kísérjük figyelemmel, hanem álldogálunk a bejárat előtt, hogy Oreste Campese (Nagy István) színház vezető szavait hallgassuk, nem másról, mint magáról a színházról, annak szerepéről, lehetőségeiről, nehézségeiről és saját terveiről. És hiába mászik le az éppen ott parkoló autóból két enyhén spicces állapotban leledző hölgy, és lép be a játéktérbe a nézők soraiból egy idős hölgy, hogy már-már elhiggyük, ez még nem a darab, csak a készülődés, mert a műhót gyártó gépek zúgása kijózanítóan jelzi, hogy ez bizony színház, e mögött a spontaneitás mögött kőkemény munka és tervezés áll.
Nem fogjuk sorra venni a darab minden egyes olyan elemét, amellyel azt tudatosítják bennünk, hogy igenis ez színjáték, sem azokat, amelyek ezt nemhogy elfeledtetni, hanem megszűntetni kívánják. Maradjunk annyiban, hogy ezek a kis utalások csak úgy hemzsegnek a műben, és hol belerángatnak abba minket is, hol meg azt akarják elhitetni, hogy csak beléptünk a színház épületébe, és bekukucskálunk a színfalak mögé.

Inkább reflektájunk a nézőben végbemehető folyamatra: ahogyan De Caro prefektus úr (Csiszér Lajos) nem tudja eldönteni, hogy ő maga a valóság részese, vagy egy színdarab kellős közepébe csöppent, ugyanúgy a néző sem kap több fogódzót ennek eldöntésére. Ahogyan De Caro les minden erre vonatkozó árulkodó jegyet, ugyanúgy a teszünk mi is. Igazi metafolyamat jön létre, amely túllépi a színházról a színházban szintjét, hiszen a végén a rendező még egy csavart beiktat – jelezve, hogy orrunknál fogva vezetett minket - , ő maga is megjelenik, lezárja a felvételt és szavaival, mintha ezt mondaná: “Hahó csávócskáim, ez csak egy film volt, ne higgyetek el semmit.” 
A darab lezárt a szereplők még sem lépnek ki a szerepükből. Ki lehet lépni egy szerepből? Szerep ez, vagy mi magunk?

De a kérdés inkább az: elhittük? A valóság lenyomataként kezeltük a piperkőc, az őrület fele haladó körorvos (Sebestyén Aba) kicsinyes kérését, a plébános (Kárp György) templombaszülős intrikákkal teli meséjét, a már-már megőrült tanítónő (Tompa Klára) önvádaskodását, a gyógyszerész (Liviu Matei) öngyilkosságát.
Persze, hogy elhittük. Mindezen szereplők véghajrában (a tempo már ennek a szónak a használatára jogosít fel) való találkozása igazi abszurd mondhatni groteszk drámává minősíti át, mindazt, amit az elején komédiának – maradjunk a hivatalos műfaj meghatározásnál, és hát persze nevetni is lehet – indult.
Az Örkényi magasságokba fokozott abszurditás az emberi magatartásformáknak, a hatalom működésének, vágyaknak, a színház világának olyan lepárolt, sűrített képét bontotta ki, amelyben magunkra, belső valóságunkra ismerünk. És nem jó az darab, amely ezt nem képes elérni az emberrel. De itt egy lapáttal még rátettek. Mindezt tudatosították bennünk. Visszareflektáltak magára a színházra, és a bennünk végbemenő folyamatokra. Igazi metaszínházat hoztak létre, így az évad végén. Játék, a játék? Valóság, a valóság? Nem igazabb, maga a hihetetlen?

Biztosan nem véletlen az évadzáró darabválasztás. Filmben, regényben már többször találkoztam ezzel, színházban először. És tetszett.