Kedd, 2019. július 23.
LENKE napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2012. április 23. | Novák Zoltán

Meghalt a király, éljen a király!


„A marosvásárhelyi magyarság kisebbségbe került, pozíciói jelentősen csökkentek, de megfelelő szervezéssel még mindig számottevő és erős, több pilléren álló közösség lehet.” A Merre tovább, Marosvásárhely? címmel közzétett vitaindítónkra elsőként Novák Csaba Zoltán történész reagált.

Itt van a város, vagyunk lakói, neve is van....” énekli Bereményi Géza szövegét Cseh Tamás és Másik János. A mi esetünkben Marosvásárhely a város neve, Székelyvásárhely, ahogy egykoron nevezték „Vássárhejj”, ahogy a Parângului utcában felnőtt barátaim mondják, Maros, ahogy a székelyföldi ismerőseim tömörítik vagy Târgu-Mureş, ahogy sokan mások nevezik már egy jó ideje. Igen, az ezerarcú város, amely már nem kisváros, de még nem is igazi nagyváros. A város, amelyben madártávlatból figyelve is világosan kirajzolódik (építészetileg is), amint a kispolgári, kisvárosi múlt találkozik, összefolyik a közelmúlt és a jelen paneltömbjeivel, kertvárosi lakótelepeivel, esetenként még itt kísértő ipari szemetével. A város, amelyről lokálpatrióta elfoglultság nélkül kijelenthetjük, sok szempontból sajátos települése Erdélynek, Romániának. Mitől sajátos és miért ez a város? Mit rejtenek a színfalak, ha a délelőtti napsugár felgörgeti a Vegyipari kombinát csípős ködfüggönyét? Igen, időközönként szükséges és fontos feltennünk ilyen és hasonló kérdéseket. A 2012-es év különösen mozgalmas volt és lesz a város életében: megszámláltattunk, helyhatósági választásokra készülünk, nyögve közben az 1989 utáni hosszú átmenet, a válság gazdasági és morális terheit, keresve (?) a kiutat a többségi románsággal és önmagunkkal  folytatott parttalan vita zsákutcájából. Ahogy a vasarhely.ro vitaindítója fogalmaz, „továbbra is ebben a városban él a messze legnépesebb magyar közösség Erdélyben. A székelyföldi városok magyarságánál általában húszezerrel, Kolozsvárénál csaknem tízezerrel több, mindemellett jóval nagyobb, mint Brassó vagy akár Arad megye teljes magyar népessége.” Hogyan tovább tehát, Marosvásárhely, mihez kezd a város helyzetével, tudatában van-e egyáltalán mindennek a város magyar közössége?

­­Megpróbálok én is a felvetett kérdésekre reflektálni, magyarázatokat találni. Anélkül, hogy öncélú köldöknézős múltba révedésbe kezdenénk, fontosnak tartom néhány olyan támpont felvezetését, ami nélkül kevésbé érthetjük meg e város jelenét. Marosvásárhely hosszú ideje határvárosnak számít, földrajzilag és etnikailag egyaránt. Az erdélyi dombság, mezőség és a hegyvidék találkozási pontja. Olyan város, amely a román többségűvé lett belső Erdély és a magyar többségű Székelyföld peremén helyezkedik el, ahol sajátosan keveredik a mezőségi magyar nyelvjárás a székelyföldivel. Marosvásárhely mindig sajátos helyet foglalt el mind gazdaságilag, mind kulturálisan a térség (elsősorban, de nem csak, a Székelyföld) életében, de minden szempontból a nagyobb erdélyi városok (Kolozsvár, Brassó stb.) mögött maradt. A 19–20. század fordulóján ugrásszerűen bekövetkezett emancipációjának az impériumváltás, majd a két világháború közötti időszak vetett véget.

­­***

Az 1948 után hatalomra került kommunista párt a szovjet internacionalizmus jegyében nagy szerepet szánt a városnak. Tartományközpont lett, a történelmi Székelyföldet szinte teljes mértékben magába foglaló Magyar Autonóm Tartomány (MAT) központja. Marosvásárhely szerepe – elsősorban nemzetiségpolitikai szempontból – felértékelődött. A MAT volt a kommunista párt magyarságpolitikájának szimbóluma, értékmérője. A marosvásárhelyi, és az ide „szippantott” magyar elitnek küldetése lett, fontos pozíciókat birtokolt. Marosvásárhelyre új intézmények költöztek, a meglevők bővültek, a romániai magyar kultúra Kolozsvár (amellyel többször konfrontálódott is emiatt) utáni legfontosabb fellegvára lett. A város demográfiailag is fejlődött úgy, hogy mindeközben a kulturális üvegházként oltalmazó tartomány a magyarságnak kedvező etnikai arányokat és kulcspozíciókat is megtartotta.

A Ceauşescu diktatúra más szerepet szánt a városnak. Az iparosítás és homogenizáció során megnyílt az út a városi emancipációhoz a térség románsága számára is, amelynek aránya a nyolcvanas évek végére majdnem elérte az 50 %-ot. A társadalmi státust, politikai, gazdasági pozíciókat tekintve a magyarság már ekkor kisebbségbe került. Mindeközben a közel 75-80 000-es marosvásárhelyi magyarság Erdély legnagyobb egy tömbben élő magyar közössége is lett. A rendszerváltás ebben a meghasonult helyzetben köszönt be Marosvásárhelyen. 1990-ben a sokszor gyarmatosítóként viselkedő, a „román Vásárhelyt” nagyon rövid idő alatt megteremtő román elit összezárt és az erőszakot sem mellőző, változatos eszköztárral próbálta megakadályozni a MAT bármilyen típusú nosztalgiájához való visszatérést, a vásárhelyi magyar mikrovilágok visszaszervezését. A fizikailag még enyhe többségben levő magyarság keményen vágott vissza március 20-án az őt ért támadásokra. Nyert egy csatát, némi időt, a közös erő és lelkület pillanatnyi illúzióját, ugyanakkor – úgy tűnik – elveszített egy háborút, amit a 2000-es és az azt követő helyhatósági választások kudarcai és a 2002-es népszámlálás eredménye koronázott meg. A marosvásárhelyi magyarság 1990 után rohamosan fogyott, kisebbségbe került, meggyengültek társadalmi pozíciói. Középosztályának tekintélyes része – valljuk be, esetenként az új divathullámnak is adózva – kivándorolt.  A legújabb, 2012-es népszámlálás számbeli fogyást, de nem sokkal nagyobb arányvesztést hozott.

***

A kérdés tehát: mihez kezd ezzel Marosvásárhely magyarsága, tudatában van-e sajátos helyzetének? Véleményem szerint a város magyar közössége (leszámítva néhány kivételt) nincs tudatában annak sem, ami van, hát még annak, ami lehetne? Nincs tudatában, mivel az elit maga sincs tisztában helyzetével, szerepével és mindezt nem is kommunikálja.

A marosvásárhelyi magyarság önmagában nem egy szervesen együtt alakuló, fejlődő, homogén városi közösség. A régi vásárhelyiek száma megduplázódott a tágabb régió megannyi kistérségéből (Mezőség, Nyárád-mente, Maros-mente, Küküllő-mente, Gyergyó, Csík stb.) betelepült embertömeggel. A székelyföldi polgárosodás kicsúcsosodását jelentő kisiparos világ annak ellenére, hogy a szövetkezeti rendszerben még sokáig éreztette jelenlétét, 1948 után fokozatosan visszaszorult. Mára már halvány lenyomatait is alig érzékelni. A lakónegyed paneljeiben szétszórt, etnikailag ellensúlyozott magyar tömegeknek nem sikerült egy közösséggé formálódniuk. Persze a létező szocializmusnak nem is ez volt a célja. A helyzet 1989 után sem sokat javult, sőt kiegészült az átmenet gazdasági-szociális nehézségeivel. Az ún. globalizáció hozadékai, a társadalmi leszakadás csak mélyítette az etnikai perifériákon elhelyezkedő csoportok távolságát. A marosvásárhelyi magyarságot 1990 után egy ideig politikailag a veszteség- és félelem-narratívák integrálták közösséggé, mára ez feloldódni látszik. De helyébe nem jelentkezett új közösségépítő narratíva. A marosvásárhelyi magyarság nem egységes a lokális (etnikai) tudat megélésében sem. A nyolcvanas években a románság birtokolta a pozíciók jelentős részét, a vásárhelyiség mégis még mindig jelentősen magyar háttértartalommal bírt és ez volt a „normális” viszonyítási alap. A kilencvenes években az etnikai arányok megváltozásával ez megszűnt. Az ezt a folyamatot megélő, az Aranykakas, a Hétfák, a Maros vendéglő, a régi Somi generációja, a „régi vásárhelyiek” számára lezárult egy világ, és ez napjainkban erősen érzékelhető mértékvesztést, hiszterizáltságot, realitás-torzulást okozott. Mindez hiányzik a változásokat már a maguk „természetességében” megtapasztaló, megélő generációk vagy az ezekre etnikailag nem reagáló rétegek esetében. A (legalább) két típusú „vásárhelyiség” között nincs áthidaló kommunikáció a város élén levő magyar elit részéről.

A marosvásárhelyi elit nagy téttel bíró „küzdelmet” bonyolított le a kilencvenes évek első felében. A hetvenes-nyolcvanas években lefejezett magyar elit ekkor próbálta menteni a még menthetőt úgy, hogy egy ideig ország-világ ide figyelt. Ellentétes folyamatok születtek mindebből. Miközben országos szintű politikai szereplők és tényezők emelkedtek ki, addig a háttérországban maradottak (már senkitől sem figyelve és számon kérve) belefáradtak, erodálódtak a lassan kisebbségi létbe torkolló mindennapokban, ahol a négyévente, sokszor súlyos kompromisszumok és nehézségek árán felállított szobrok, néhány megszerzett tisztség és utcanév jelentette a közösségépítést. Négyéves ciklusonként választódtak vagy termelődtek újra azok a közszereplők (tisztelet a kivételnek), akik számára többnyire a dicső múltat jelképező központi Bodor-kút visszaállításnak hamis illúziója, vagy az évente megrendezett városnapok alkalmával menetrend szerint felbukkanó olcsó magyarországi (Laci betyár-típusú) fellépők jelentették a magyar kulturális életet. Mindeközben a helyi elit elvesztette a kiválasztódási pontjait. Az, hogy több esetben és több helyzetben (közélet, tanügy, állami és városi intézmények) a magyar nyelvű oktatást nem vállaló helyi egyetemeken végzetteket preferálják (ezzel természetesen nem szeretnénk általánosító, negatív értékítéletet mondani) viszonylag „elhanyagolható” tényező a káderszelekcióra jellemző torzulások, a nepotizmus, és érdekhálózatok működése mellett. A marosvásárhelyi politikai elit mára már nem rendelkezik a város magyar közösségét egységesen megszólító közösségépítő programmal. Az 1989 utáni pártvagyon visszaosztása és az azt követő időszak nem kedvezett annak, hogy egy ütőképes magyar nagyvállalkozói réteg alakulhasson ki a városban. Ami kialakulhatott, megmaradt és létezik, az is töredezett, öncélú, mivel nincs az a kohéziót generáló erő, ami összefoghatná.

***

            Én mégis azt mondom: „Meghalt a király, éljen a király!” A középkori Franciaországban ezzel a jelszóval koronázták meg az új királyt jelezve, meghalt ugyana régi, de megvan az új. A marosvásárhelyi magyarság kisebbségbe került, pozíciói jelentősen csökkentek, de megfelelő szervezéssel még mindig számottevő és erős, több pilléren álló közösség lehet. Itt él a legnagyobb számú magyar tömb Erdélyben. A „nép” nem fogyott ki teljesen az értelmiség alól. A románság aránya még nem bír akkora magába szippantó túlerővel, mint teszem azt Kolozsváron vagy Nagyváradon.  Marosvásárhelynek van magyar hátországa, ahonnan pótolni lehet a lakosságfogyást, ahonnan friss erő érkezhet. Hollandia, Svédország vagy akár Dánia kulturális és gazdasági nagyságát nem a népességszám adja épp úgy, ahogy az erdélyi szászok vagy zsidók esetében sem ez volt a kizárólagos fokmérő.

Marosvásárhelynek viszonyulnia kell a Székelyföldön kibontakozó nemzeti mozgalomhoz. A „teljes értékű” csatlakozás technikailag nehezen elképzelhető, nem csak a nagyszámú románság, hanem az évszázadok alatt teljesen megkopott, gyakorlatilag nem létező székely identitás hiánya miatt sem. Gazdasági, kulturális kooperáció viszont lehetséges, a fizikai közelség és a kulturális gyökerek miatt is. Része lehet a székely települések között kibontakozó gazdasági kooperációnak. Komolynak tekinthető kulturális intézményhálózatát bekapcsolhatja a szélesebb régió vérkeringésébe, kezdeményezhet, közös (pl. oktatási) stratégiát dolgozhat ki. Ez eszköze, sőt feltétele a marosvásárhelyi magyar közösség szétesése, erodálódása megfékezésének. A városnak elvileg lenne esélye a megújulásra. Ehhez öntudatos, cselekvőképes elitre, középosztályra, morális számvetésre, vérfrissítésre van szüksége. Az eddig tevékeny politikai elitnek kevesebb energiát kell fordítani a sérelmi politizálásra, a szimbolikus térfoglalás apró örömeire vagy az egyéni (üzleti) érdekekre. A politika ajtaján kopogó, magukat nemzetinek valló újaknak pedig reális jövőképet kell kidolgozniuk, szembesülniük kell a rideg valósággal és nem a nemzeti máz és frusztrációk fellegvárát erősíteni, a nemzeti köldökvizsgálgatás jóleső Csipkerózsika álmában ringatózni, a politikai sportággá züllesztett íjászattal folyamatosan visszalőnie magát Etelközbe. A nemzeti intézményekért folytatott harc időszaka többnyire lejárt (a MOGYE csak egy rossz példa).

Eljött annak az ideje, hogy a meglevő kereteket tartalommal töltsük ki és csak utána fogjunk bele újabb „harcokba.” Eljött annak az ideje, hogy ne elégedjünk meg annyival, hogy van „egy magyar iskolánk, ami csak miénk”, hanem törekedjünk annak minőségi feljavítására, hogy ne csak az évente megkapott díjak számával mérjük a teljesítményét, hanem azzal, hogy milyen minőségű emberanyag hagyja el százasával az iskolapadokat és azok tudása, tenni akarása, professzionalizmusa mennyire érhető tetten a város vérkeringésében. Hol van például a kilencvenes évek „nagy generációja”? Eljött az ideje szembenézni a káderszelekcióval, a kulcsfontosságú intézményekben dolgozók munkája minőségének számonkérésével. Föltehetjük a kérdést, hogy a már évek óta a városban működő, mára már akkreditált felsőoktatási intézmény a diáknapok zaján kívül milyen szerepet játszik a város kulturális és gazdasági életében. Mennyivel tudunk pl. többet szociológiai értelemben Marosvásárhelyről, mint egy átlagos erdélyi városról? Mennyivel kommunikálunk jobban? Milyen erőt képviselnek mérnökeink a romániai munkaerőpiacon? Eljött az ideje annak, hogy ne csak az iskolák elnevezése körüli botrányokból legyen sajtóhír – tudom, fontos ez is (nem a botrány) Vásárhelyen – hanem abból is, hogy több intézményt átfogó oktatásfejlesztési projekteken dolgozunk.

Az egyházi és a világi elit kooperációja elengedhetetlen, a választások közötti időszakokban is. Az egyházak, társadalmi és gazdasági erejükkel, komoly tényezői lehetnének a közösségépítésnek és ezt az egyházi elitnek fel kell ismernie. A visszaszolgáltatott ingatlanok gazdasági potenciálját jobban ki lehet(ne) használni, a közösség szolgálatába állítani.

1990 márciusában a többnyire még magyar ajkú marosvásárhelyi cigányság világosan jelezte magyar kötődéseit. Azóta szinte semmit sem kaptak cserébe. Az elmúlt tíz esztendőben politikailag le is választották őket. Említettem, a marosvásárhelyi magyarság nem homogén közeg, társadalmilag sem az. A perifériákon ott van az a kritikus (magyar) tömeg, amelynek többnyire adottak a nemzeti lét keretei, ha igényli, de nap, mint nap meg kell küzdeniük a létminimumért. A társadalmi (nevezzük nagyvonalúan akár nemzetinek is) szolidaritást újra kell fogalmazni, a magányos Böjte Csabák példájából (is) kiindulva. A marosvásárhelyi magyar elitnek kötelessége megtalálni a közös nyelvet, az utat hozzájuk, új, munkahelyteremtő projektekben, társadalmi emancipációban gondolkodnia. A szocialista állam – így vagy úgy – gondoskodott róluk, a magyar értelmiségnek elégséges volt teljesítenie kulturális „misszióját.” Tudjuk, ma ez már nem elég.

A marosvásárhelyi magyarságnak el kell fogadnia, hogy 2000 körül lezárult egy korszak a város történetében. Igen, fájó a mostani ötveneseknek, hatvanasoknak (az Encsel Mór, az OGYI egykori szakembereinek), hogy alig 30 év alatt átszáguldott a történelem e városon, de a tények attól még tények maradnak. Ezek tudatában újra kell definiálni a viszonyunkat önmagunkkal és a többségi románsággal. Ha első lépésként magunk között rendezzük közös dolgainkat, talán lehet próbálkozni kifele is. Léteznek, létezniük kell olyan pontoknak, ahol ez lehetséges. A marosvásárhelyi magyarságnak meg kell találnia ezeket úgy, hogy közben megtartsa az egyensúlyt az integráció és az önazonosság megőrzése között. Új kommunikációs stratégiát kell kitalálnia. Követni kell azon kulturális intézmények, személyek példáját, akiknél ez sikerült, akik ki merték dugni fejüket a nemzeti bezárkózás burkából és sértetlenül vissza is tértek (térhetnek bármikor) oda. Ha egyénileg létezik sikeres út, miért ne létezne közösségileg is. „Éljen a király!”

(a szövegközi fotókat Czajlik Zoltán készítette)