Péntek, 2020. október 30.
ALFONZ napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2012. október 22. | Molnár Bea

Megtörtént-e egyáltalán? Méhes Károly a G. Caféban


Október 20-án nem volt Forma 1-es futam. Ennek köszönhetően legutóbb Méhes Károllyal Látó „irodalmi játszhattunk” kedvenc közös játszóterünkben, a G. kávézóban. Szabó Róbert Csabával élethalálról, alkotási folyamatokról, kezdetekről (végekről nem!), lemondásról, életben maradásról és természetesen Forma 1-ről is beszélgettek. Vagy nem: „vajon mindaz, ami megtörténik velünk, megtörtént-e egyáltalán?”

Az emlékezés változatainak labirintusából kiindulva életrajzot, családregényt körvonalazni igen nehéz vállalkozás. Érdeklődés, kérdezősködés, emlékelőásás, tisztítgatás – akárcsak egy régi tárgy esetében. Minden cselekedet ahhoz visz közelebb, hogy felfedezzük, újra felfedezzük magunkat és környezetünket. Méhes Károly életének első 14 évét felidéző Túl Élő című kötete egy olyan kisfiút mutat be, akiről súlyos betegsége miatt lemondtak az orvosok, akinek édesapja is már „csak apaként remél, de orvosként nem”. Néha – ilyen értelemben – halállal kezdődik az élet.

„Nagyapám gyógyszerész volt Pécsett, és egy gyógyszerész magazinban olvasott egy tesztelési fázisban lévő gyógyszerről, ez akkor volt, amikor kimondták, hogy nem tudnak velem mit kezdeni, mert egy nagyon agresszív csontvelőgyulladást kaptam csecsemőkoromban” – így következett be a fordulópont: a beteg kisfiúból túlélő lett. Méhes Károly sokszor szembesült megmenekülésének csodaszerűségével, főleg akkor, amikor később erre utalva sarkallták jó tanulásra, rendes viselkedésre.

A történetek megírásának célja az volt, hogy nagyon mély, saját tudásából fogalmazza meg, építse fel gyerekkorát. Mindezt a legegyszerűbb módon, nem elemezgetve vagy értelmezve, „csak egyszerűen leírni a dolgokat, hogy mi hogyan volt”. Annak ellenére, hogy a Túl Élő főszereplője egy beteges gyerek, aki a 14 évéből felét a kórházakban töltötte, mégis önfejű, eleven, kíváncsi és vidám, aki megpróbál élni ebben a kőkemény szenvedéstörténetben. Ez az elevenség, felszabadultság tükröződik a könyv nyelvezetéből is. „Úgy éreztem, hogy ennek nem szabad komorabb tónust adni, egyszerűen így jött. Nem is kellett ezzel olyan értelemben dolgozzak, hogy tudatosan megformáljam, hogy ez ilyen vagy olyan legyen. Ezt nem lehetett volna másképp csinálni” – részletezte Méhes Károly.

Ezt a történetfüzért követte a Hegymenet, amely a középiskolai éveket foglalja össze. Ennek a könyvnek zárómondataként fogalmazta meg a „vajon mindaz, ami megtörténik velünk, megtörtént-e egyáltalán?” kérdését. Az emlékezés esetlenségének kihangsúlyozásán kívül a volt osztályfőnöke esetére is utal, aki „a kilencvenes évek végén kilépett a rendből, ami azt jelentette, hogy már nem volt pap, civilként élt tovább, illetve visszavette a valaha kapott keresztnevét”. A 25 éves osztálytalálkozón az osztályfőnök kijelentette, hogy ő most már se nem Dániel, se nem atya, és szólítsák őt Kálmánnak. Méhes Károly (és nemcsak) számára ez annyira hihetetlen volt („ez olyan, mintha az apádról kiderülne, hogy nem ő az apád”), hogy hirtelen nem tudta eldönteni: ez az egész ténylegesen megtörtént-e, hogy valóban Kálmán-e a volt Dániel atya, vagy, hogy Dániel atya volt-e Kálmán. Így került záróakkordként az emlékezést megkérdőjelező mondat a könyvbe, amely még több kérdésfelvetést szül, elmélkedésre készteti az olvasót.

A Hegymenetet olvasva az is tetten érhető, hogy Méhes Károly hogyan kezdett el írni. Jancsó Miklós Magyar rapszódia című filmjének megnézése után osztálytársával elhatározták, hogy „négykezest” írnak: „fogtunk egy egyszerű iskolai füzetet, egy oldalt írt ő, egy oldalt én”. Az iskolai kötelező séták alkalmával folytatták ezt a tevékenységet, a novemberi hidegben, padokon ücsörögve azon dolgoztak, hogy a négykezes regényt közösen megalkossák, de ezt akkor még nem kimondottan irodalmi igényességgel és szándékkal tették.

„1982. február 7-e, délelőtt 11 óra – amikor én az első versemet írtam” – tudtuk meg. Kevés író és költő tudja ilyen pontosan megfogalmazni, hogy mikortól is számítja alkotói pályáját, de Méhes Károlyban ez eleven emlékként maradt meg: „négy sor volt, amire én önkényesen rámondtam, hogy az vers. És akkor ennek annyira megörültem, hogy tudok verset írni, hogy attól fogva két héten belül két A4-es spirálfüzetet teleírtam” – mesélte. Az iskolában már „híres költőként” ismerték, amikor elküldte Csordás Gábornak, a Jelenkor szerkesztőjének néhány alkotását. Ezt követően bátorító, ám szigorúbb önkritikára buzdító levelet kapott, amely további alkotásra ösztönözte.

A pécsi íróprogramról is szó esett az este folyamán, amelynek keretén belül 2007-től 2010-ig 22 író fordult meg Pécsen, és írta meg az ott tapasztaltakat. Méhes Károly elmondta, hogy ideális városnak találja Pécset a felfedezésre, hisz se nem túl nagy, se nem túl kicsi. Ugyanakkor az itt született írásoknak dokumentációs értékük is van, egy kor és egy város lenyomatát képezik. Az Európa Kulturális Fővárosává koszorúzott Pécsen működő irodalmi programban Szabó Róbert Csaba is részt vett. „Aki egyszer belekóstolt Pécs életébe, az egy kicsit örökre pécsi marad – ez egy kulturális befektetés”. Azok, akik egy hónapot töltenek el a városban, megismerik, hozzászoknak az ottani hangulathoz, átveszik azt. Méhes Károly szerint egyfajta „nagykövetei” lesznek, és bárhol bármikor szó esik Pécsről, ők tudni fogják, hogy miről van szó. Ez már önmagában egy kapcsolat ember-város között, de természetesen tovább lehet és kell bontani ember-ember közti kapcsolatokra is, amelyek külön-külön is kisebb befektetéseknek számíthatnak. Szabó Róbert Csaba elmondta, hogy a Látó is szeretne egy hasonló programot létrehozni és működtetni a közeljövőben. Addig is, ha Vásárhely-Pécs még nem is, de a G. Café és Pécs már testvéri kapcsolatban állnak, hiszen az elmúlt hónapokban több pécsi meghívottal is találkozhattunk a Látó Irodalmi Játékok keretein belül.

 Méhes Károly személyéhez szorosan hozzátartozik a Forma 1 is, olyannyira, hogy e szerint rendezi életének eseményeit is: „amikor valaki mond egy dátumot, akkor én azt ki tudom számolni, hogy milyen napra esett mondjuk két futam között, ha pedig futam van, akkor nem vállalok mást”. A beszélgetés utolsó felében többek között arról számolt be, hogy ez a szenvedélye már kamaszkorától kíséri, azóta programját és életét is az rendezi. Jelenleg a Magyar Rádióban közvetíti a futamokat. A nap kérdésére nem kaptunk biztos választ, nem derült ki, hogy ki fogja megnyerni az idei világbajnokságot. Végezetül pedig a verseiből is hallhattunk néhányat, amelyek hol a rímekkel, hol pedig gondolatiságukkal szögezték le figyelmünket.

A játék végén dedikációra, beszélgetésekre került sor. Így szokott ez játszótársak között történni: labdázás után beszélgetnek, esetleg a következő játékdélutánt szervezik. A G. Café szerdán alakul át ismét irodalmi játéktérré, október 24-én Kubyszin Viktor Drognapló könyvének bemutatására kerül sor.