Csütörtök, 2019. június 20.
RAFAEL napja
Menü

Köztér

Péntek, 2012. szeptember 14. | Kovács Levente

Miénk itt a tér?


A nyár lejártával folytatjuk a Merre tovább, Marosvásárhely? címmel közzétett vitaindítónkra beérkezett írások közlését. Elsőként Kovács Levente rendező osztja meg az olvasókkal a város jövőképével de általánosságban is a város múltbeli és jövőbeli képével kapcsolatos gondolatait.

A város jelenlegi állapotát nemcsak a demográfiai arányok változása okozza. Az elmúlt évtizedek tudatos törekvései, melyek egy alaposan átgondolt stratégiába illeszkedtek, azt eredményezték, hogy a magyarság számára megszűnőben van annak az otthonosságnak az érzése, amely a régi, legendás vásárhelyiség szellemét táplálta. Közismert tény, hogy pl. egy városban az élet tereinek kialakul egy sajátos arculata, mely a „géniusz lóci” szerves tartozéka. Ennek a folyamatos szétrombolása is oka annak, hogy ma a magyarság nem lakja be a város tereit, nincs jelen azokban részarányának megfelelő mértékben.

A régi főtér szétzilálása, a döbbenetesen szervetlen, a város képéhez és hangulatához nem illeszkedő, semmiféle jelleggel és funkcióval nem bíró Színház-tér és  az azt körülvevő csúnya, ormótlan épületek, élükön a jellegtelen Nemzeti Színházzal, az üzletházakkal, a krematóriumra emlékeztető BRD banképülettel, ezek előzményeként pedig a régi, otthonos park, a ferences templom, a korcsolyapálya, a Hargita-kert, a Mészáros-köz, az Apollo mögötti nyári színház stb. megsemmisítése azt eredményezte, hogy a vásárhelyiek nem érzik otthonuknak azt a központot, ahol annak idején a korzó hullámzása, a Maros vendéglő, a Kultúrpalotában lévő színház, a Muskátli, a Piros Rózsa, a Lido, a Bukarest cukrászda megannyi intim tere volt a találkozásoknak, a civil együttlétnek. Ebbe az intim városterek lerombolását célzó folyamatba illeszkedik a Tornakert szétverése (a korcsolya-, illetve teniszpályák, tekepálya, kosárlabdapálya, a szinte botanikus kert méretű, szép sétányokkal szabadalt erdőszerű kert eltüntetése), a Korvin Mátyás téri ún. „Kicsi strand”, a  Ritz-fürdő, az Aranykakas, a somostetői  teraszos kertvendéglő, a Május 1. strand szétrombolása.  Ezeknek a helyeknek az intimitását nem pótolhatja a mai Víkend-telep harsány zsúfoltsága, a somostetői játszótér sivársága, a lassan tömegétkezdévé váló Laci csárda sem.

Látkép a két világháború közötti időszakból

Tovább rontja az otthonosság érzetét a törzsvásárhelyiek szemében a belváros „sebeinek” sokasága, pl. a Kossuth utca elején, az Arany János, az Eminescu, a Malom, a Sörház (ma Sinaia) stb. utcákban található üres, romos, nem egyszer a boszniai háborúról készíthető filmekhez találó épületek, a félbemaradt építkezések, a lerombolt épületek helyén terpeszkedő gyom, parlagfű, szemétdombok, hajléktalan-menedékek sokasága. Elég, ha a Kossuth és Brăila (volt Knöpfler Vilmos u.) sarkán lévő befejezetlen épületben működő lakosság nyilvántartó hivatal esetét említjük, melynek alkalmatlanságát fokozza a parkolási lehetőségek hiánya (ami a környező kis utcák forgalmát, illetve a járdán való közlekedést is ellehetetleníti). Ráadásul abuszrd módon a rendőrséghez tartozó közszolgálati épület lépcsőjén és környékén késő délutántól kora hajnalig zavartalanul bonyolódik a helyi, megtűrt prostitúció, alig néhány méterre az idegenforgalomnak illetve a kultúrának rangot adni kívánó Continental Szállótól, illetve a Nemzeti Színháztól. De említhetjük a lerombolt cukorgyárat, az elhagyott, rendeltetésüket elvesztő katonasági épületeket, az egyházak által visszaperelt, romlásnak indult épületeket, a Népi Együttes volt székházát, a Művészeti Líceumot (kíváncsian várjuk, mi lesz a Posta utcai volt bábszínházi épülettel) és sok más, hasonló esetet, miközben hivalkodó katedrálisok agresszív beépítésének, szekták sportcsarnok méretű (és gyakran jellegű) szaporodásának lehetünk tanúi egy olyan városban, ahol a városrendészet és építkezés esztétikai, stiláris követelményei gyakran a műépítészet alapszabályaival sincsenek köszönő viszonyban, nem beszélve a telekelési anomáliákról.

Látkép a két világháború közötti időszakból

Tehát nemcsak a magyar lakosság számarányának csökkenése okozza, hogy a központ utcáin, üzleti és egyéb helyiségeiben egyre kevesebb  a magyar szó, a belvárosban járkálva egyre kevesebb ismerősbe botlik a tősgyökeres vásárhelyi, akik közül nem egy érzi úgy, hogy nem kell elutaznia ahhoz, hogy idegen tájakat és embereket lásson – elég, ha végigmegy a főtéren. A helyzet kialakulásához, az elmagyartalanítási stratégia eredményességéhez nyilván a magyarság passzivitása is hozzájárul. Néhány dicséretes próbálkozás (a Jazz-Klub, a G kávézó, a Zanza, a Bulgakov, vagy a Sörpatika, a Belvárosi Szerdák, a  Bernády Ház, a KZsT, a Látó rendezvényei, a képzőművészeti tárlatmegnyitók, könyvbemutatók stb.) jelent kis szigetet ebben a sodró folyamban, de a város tereinek tudatos belakása, annak a megmutatása, hogy itt mi (is) itthon vagyunk, hogy miénk (is) itt a tér, még messze van a lehetőségektől.

Addig, amíg a magyarság valóságos honfoglalási nyomulásnak kitett, elsorvasztásra ítélt rétegnek érzi magát, nem nagyon lehet az ún. „két város párhuzamosságának” feloldódását remélni. Ehhez nagyobb összefogásra, tudatosságra és öntudatra van szükség, a gazdasági potenciál gyarapodására, a közügyekben való hatékonyabb részvételre, a kultúra értékeinek eredményesebb képviseletére, a passzivitásból való kilábalásra. Ehhez kollektív akaratra, irányt mutató politikai és civil kezdeményezésekre, cselekvésre van szükség. Arra a hitre, hogy a remény hal meg utoljára.

Kovács Levente, rendező

U.i. Még sok mindenről lehet(ne) és kell (is) szót ejteni. Szóljon hát mindenki, aki fontosnak érzi a város ügyét! Tegyük fel a kérdést: volt-e, létezett-e „Marosvásárhely-stratégia” (a magyarság részéről) Ha igen, miben volt elégtelen, vagy hibás, vagy ha nem, akkor hogyan lehetne megteremteni és eredményesen működtetni. A tényfeltárást azonban minél hamarabb cselekvésnek kell követnie…

Kovács Levente