Szombat, 2020. szeptember 26.
JUSZTINA napja
Menü

Köztér

Szerda, 2012. július 4. | Emődi Tamás

A mikházai ferences rendház és templom II.


Mikháza tíz éve a Csűrszínházi Napok rendezvénysorozatáról híres. De többszáz éves távlatban másról is: itt található a XVII. századi erdélyi későreneszánsz építészet egyik jelentős és szakrális jellegűként egyedülállónak tekinthető emléke. Kihasználva, hogy a napokban minden szem Mikháza fele fordul, tegnap a rendház, ma az épület történetével ismertetjük meg a vasarhely.ro olvasóit.

 

A kolostortemplom építéstörténete

Maga a ferences kolostortemplom hozzávetőleg az 1650-80-as években épült ki több építési fázisban, melyek eredményeképpen alakult ki egy nyugati és északi karzatos, a két nyugati szakasznak megfelelő mélységben háromhajós, a hosszház teljes hosszában északi mellékhajós épület, poligonális szentélyzáródással, melyhez egy-egy vestibulum  illetve sekrestye csatlakozik, északról pedig egy a felső szintjein nyolcszögű hasábostoronytest.

Az 1635 után felépült első templomnak a falait a ma álló épület nagymértékben megőrízte. A 12,5x9m-es hajóból, 7m hosszú és 5m széles, egyenes záródású szentélyből valamint a szentélyhez északról csatlakozó toronyból álló korai templom a mai magját képezi s csupán a nyugati hajófalát bontották el teljes egészében.

Kiterjedése jól azonosítható eredeti fedélszékének padlástéri maradványaiból, de ugyanitt látható az egykori nyugati zárófal csorbázata is. Eredeti állapotban maradt fenn a templom fiókos dongaboltozata, a déli homlokzat csúcsíves ablakai a legkeletibb kivételével, s ilyenek lehettek egykor az északi oldalon is. Az északi hajófal külső oldalán láthatók az eredeti lábazat egyes szakaszai. A toronyból az alsó négy szint származik ebből a periódusból, földszintjének ekkor még nem volt boltozata. Első emeletéről oratóriumablak nyílt a szentélybe. A jelek szerint bejárata volt kelet felöl is, tehát az először fából épült kolostorszárnyakat eleve ide helyezték. A templomnak a fentebb vázolt állapota az 1640-es évekre alakulhatott ki s aXVIII. században falazott kamrákra osztott és talán bővített kripta egy része is már e korai fázisban elkészülhetett.

Miután 1661-ben a tatárok pusztításait is megszenvedte, a hagyományok szerint Kájoni János gvardiánsága alatt bővítették az épületeket. Ez az átépítés az 1667 évi rendelet – mely a rendházat a bosnyák ferencesektől a magyar ferencesek erdélyi őrségének juttatta – és a nyugati homlokzatra felfestett 1678-as év között történt. Ennek során először körülépítették a korábbi templomot úgy, hogy egy északi mellékhajóval és egy rövid déli mellékhajószakasszal bővüljön, nyugat felé két boltszakasznyit. Csak miután megépültek a kerítőfalak az ablakaikkal és elkészült külső sgrafittodíszük, került sor a korábbi nyugati hajófal elbontására, az északi hajófal áttörésére és a bővítmények boltozatainak beépítésére. Csak így magyarázható ugyanis, hogy egyrészt az északi mellékhajó földszinti ablakai nem esnek a megnyitott árkádok közeinek tengelyeibe és így szabálytalan boltozatmegoldásokat eredményeztek, másrészt hogy a nyugati homlokzat már sgrafittodísszel is keretelt keleti ablakát be kellett falazni az ideeső – és eredetileg láthatóan be nem kalkulált – hevedert kiváltó falpillér miatt.

Az északi homlokzat emeleti ablakainak egyenlő, és a boltszakaszok tengelyeinek is megfelelő kiosztásai jelzik, hogy itt az emeleti karzat már mindenképpen egységes terv szerint készült.

Az átépítés eredményeként a főhajó terét a mellékhajóktól félköríves árkádnyílások választják el, fölöttük az északi oldalon a keletről számított második és harmadik boltszakaszban egy-egy kisméretű csúcsíves ablakszerű nyílást, a negyedikben és ötödikben félköríves árkádnyílásokat alakítottak ki. A mellékhajókat és karzataikat hevederekkel elválasztott fiókos dongaboltozattal látták el. A fiókjaik csúcsaikkal összeérnek azt a látszatot keltve, mintha élkeresztboltozatsort alkotnának; a hevederek vállai és a fióksüvegek kétoldalán levő dongavállak egyazon magasságban vannak. Ez a boltozatmegoldás – hevederek nélküli változatban –  számos kolostornál megjelenik a XVII. század második felétől (Kőszeg, jezsuita kolostor, 1677-1680) majd elterjed a XVIII. században (Erdélyi példái: Kolozsvár, Szamosújvár, Szászsebes ferences kolostorok).

Rögtön a falak megépítése után készült el a sgrafittodíszes vakolat. Az északi és nyugati emeleti ablakok körül armírozás, fölötte pedig eredetileg mindkét homlokzatot körbefogó, sőt a déli bővített szakaszra is átfutó, futókutyamotívumból és lecsüngő lóheremotívumból álló fríz készült. A déli homlokzat ablakai körül nincsen hasonló sgrafittokeretelés de a kiugró nyugati mellékhajó sarkán ismét megjelenik az a sarokarmírozás, mely a nyugati homlokzat sarkain illetve a kolostorszárnnyal való csatlakozásnál is látható. Az északi oldal földszinti ablakait sgrafittosáv keretelte, felül reneszánsz tagolású szemöldökpárkánnyal.

A bővített templomrész két kapuja rendkívül kvalitásos, az erdélyi emlékanyagban társtalan szerkezetű és részletmegoldású reneszánsz kőfaragómunka. Nem kizárt, hogy a finom faragású kereteket a hagyományok szerint a falazást végző csapattal együtt jött lengyel kőfaragók készítették.

Kájoni orgonát is hozott a templomba, melyet az akkor még faszerkezetű nyugati karzaton helyezhettek el. Később, 1707-ben Szabó Bonaventura készíttetett egy új orgonakarzatot, melynek mellvédlapjait szentek életéből vett jelenetek illetve zenélő angyalok díszítik.

A főoltár elhelyezésekor a XVII. század végén a szárnyak miatt a szentélyzáródás falait valamint a boltozat keleti végét átalakították. A templom felszentelését 1692-ben végezte el Jakob Dluszki milkói püspök.

A templomnak nagyjából az ekkorra elkészült állapotát őrzi Greguss János 1869-ből való rajza s ezután már csak a XX. század elején folynak ismét jelentősebb munkálatok: 1913-ban új fedélszéket készítenek, megmagasítják a hajófalakat mintegy  1-1,2méternyit valamint a tornyot egy nyitott árkádos harangszinttel és szecessziós izű, szőlőindás díszítésű oromzattal cserélik ki a régit. Később az északi bejárat fölé külső, pilléres karzatfeljárót építenek.

Az 1930-as években az addig monokróm kifestésű belsőbe a Lotz Károly-tanítvány Herczeg Ferenc secco technikájú falképeket festett – a szentélyfalra és a mennyezetre –, a medallionok köré pedig ornamentális díszítmények kerültek. A mennyezet secco technikájú képekein keletről nyugat felé a Szentháromságot, Szent István országfelajánlását, Szent Ferenc párbeszédét Krisztussal és Dávid királyt ábrázolták, a szentélyben Szt. Pétert és Szt. Pált. A Szentháromság képen felhőkoszorúban ül jobbra az ősz szakállú Atyaisten, baljában jogarral, lábainál a kereszt, vele szemben Krisztus, mellettük angyalok, fent a Szentlélek galambja sugaras napkorong előtt. A következő képen Szent István, az erdélyi ferences provincia védőszentje ajánlja fel féltérdre ereszkedve a balján párnára helyezett koronát, azaz országát Máriának, aki mellett a kis Jézus áll virágcsokorral. A harmadik képen balra az angyalok által kísért, keresztet tartó Krisztus hallgatja a vele szemben álló Szent Ferencet, aki mellén keresztbe teszi kezeit; a háttérben ferences kolostor képe toronnyal. A nyugati karzat fölött a bibliai Dávid királyt ábrázolták, kezében hárfával, mellyel Saul gonosz szellemét elűzte.

 Legutolsó beavatkozásként a diadalív és a falpillérek gipszpárkányai a 70-es évek eleji restauráláskor készültek, ekkor meszelték le a secco képek nagyrészét.

A templomban egy talán még az első épületből származó kő keresztelőmedencét őriznek, továbbá a pillérekbe falazva három provinciális barokk és egy empire síremléket:  csicsókeresztúri Torma Mihály 1721-ből, Baranyai Katalin 1724-ből és férje, Torma Miklós 1732-ből való illetve báró Bornemissza Rozália és leányai sírkövét. Mintegy tucatnyi feliratos és helyenként faragott díszű sírtábla jelöli a főhajó és a szentély alatt húzódó kripta kamráiba temetett személyek sírjait, köztük találjuk a Baranyai, Bartsai, Bornemisza, gyalakuti és szárhegyi Lázár, királyhalmi Petki, Zichy családokhoz tartozókét. A legkorábbi sírkő Wesselényi Boldizsár főispán, tizedfőarendátor emlékére készült, 1640-ben.

Nem ismerjük a kolostor kiépítésének részletesebb kronológiáját, de az alighanem a temploméval párhuzamos lehetett s csak annak bővítése táján alakulhatott belsőudvarossá.

A középső udvart közrezáró négyzetes kolostoregyüttesből „kilógó” templomos alaprajzi elrendezés típusát láthatjuk viszont a gyergyószárhegyi ferences kolostornál, a Buda-vízivárosi, a máriabesenyői (1763-1771), a pozsonyi (1708-1717) és a mosonmagyaróvári (1697-1725) kapucinus kolostoroknál. Általában közös jellemző az oromzatos nyugati homlokzat és a ferenceseknél az északi torony is. Mindezeket a sajátosságokat és általánoságban a térkialakítás meg a homlokzatképzés egyszerűségét a szigorú rendi előírások szabták meg és a XVII. századi épületeken még puritánabb módon alkalmazták.

                                

A kolostortemplom kutatása és helyreállítása

A kolostortemplom helyreállításának előkészítése 2000-ben indulta fedélszék elemeinek vizsgálatával illetve a templom külső homlokzatainál végzett részleges falkutatással, aminek legjelentősebb eredménye az erdélyi vonatkozásban ritkának számító, viszonylag épen konzerválódott reneszánsz sgrafittotechnikával készült díszítés feltárása volt. Hasonló díszítőelemeket több székelyföldi templomnál is alkalmaztak (Szárhegy, Csíkrákos), de mindenütt festve.

 2001-ben elkészült a kutatás eredményein alapuló helyreállítási terv és megtörtént a fedélszék megerősítése valamint a héjazat és a csatornák teljes cseréje. 2002-ben helyreállították a tornyot, majd megtörtént a külső elektromos hálózat felújítása, a XVII. századi összefüggő vakolatfelületek feltárása és helyreállítása, valamint a sgrafittodíszek gondos szakértelmet kívánó restaurálása és kiegészítése.

 2002 és 2004 közt több lépcsőben készült a templombelső falkutatása is, előkerültek a XVII. századi kifestés felszentelési keresztjei, a mellékoltárok körüli keretelődíszek valamint a diadalív XVIII. századi felirata s így lehetővé vált a belső hiteles helyreállítása. Ekkor végezték el a 30-as évekből származó falképek restaurátori kutatását és konzerválását is.

Utoljára bukkant elő a déli mellékoltár menzája előtt, a padlóba süllyesztve a kolostoralapító Tholdalagi Mihály anyjának, Brenhidai Huszár Mátyásné Harinai Farkas Katalin gazdagon díszített és Erdélyben párját ritkító alakos síremléke 1640-ből, a főoltár előtt pedig Tövisi Bálintit Györgyné Kovacsóczy Katalin sírköve.

A munkálatok az új villamoshálózat kialakításával majd a padok és a XVII. századi fa nyílászárók restaurálásával zárultak és elkészült az első restaurált oltár is, amit reményeink szerint követ a többi értékes oltár helyreállítása.

Művészettörténeti kutatás: Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, KOVÁCS ANDRÁS; építész: EMŐDI TAMÁS (Restitutor Kutató-Tervező Műhely); statikus: CSÁKÁNY DEZSŐ; geotechnikus: MAGYARI GYÖRGY; festőrestaurátor: KISS LÓRÁND, PÁL PÉTER (Ars Antiqua Kft.), MOLNÁR DÉNES; farestaurátor: MIHÁLY FERENC (Fornax Kft.); asztalosmunkák: MAGYARI PÁL; nedvességvizsgálat: MÁTÉ LÁSZLÓ; kivitelezés: KÓRÉH JÓZSEF (Building Invest Kft.).