Csütörtök, 2020. július 9.
LUKRÉCIA napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2013. január 21. | Máthé Kincso

A muvészi vezetés – interjú Keresztes Attilával


Nemrég kezdodtek meg a Tompa Miklós Társulat következo eloadásának olvasópróbái. A Makszim Gorkij által írt Éjjeli menedékhely címu színmuvet Keresztes Attila rendezésében láthatja majd a vásárhelyi közönség. A munkafolyamat kezdeténél a darab rendezojével készítettünk interjút, aki ettol az évadtól a Nemzeti Színház magyar tagozatának muvészeti vezetoje is. Többek között az új tervekrol és a majdani eloadásról faggattuk:

Milyen gondolatokkal vállaltad el a Tompa Miklós Társulat vezetését?

– A színházcsinálás – mint egyfajta feladat – már Kolozsváron az életem része lett, hiszen több éven keresztül Tompa Gábor mellett voltam muvészeti aligazgató. Jó tanulóiskola volt, de egyszer csak úgy éreztem, hogy a magam színházát szeretném csinálni. A gondolat, hogy egy rendezo szeretné magának létrehozni azt a muhelyt, azt a csapatot, akivel a saját muvészi programját véghezviszi, elobb-utóbb minden alkotóban megérik. Ezért mentem el annak idején Szatmárra. Az egy bizonyos szempontból jó hely, de azért mégis áldatlan helyzetben van ott a színház, hiszen nagyon kevés pénze van, ilyen szempontból kínlódás ott az élet. Amikor megkeresett Gáspárik Attila, elvállaltam az itteni feladatot, pontosan azért, mert úgy gondolom, ebben a városban, ebben a színházban egy olyan hihetetlen potenciál van, amellyel szerintem az utóbbi idoben nem élt ez a színház. És azt remélem – illetve most ott tartok –, hogy ezzel az útkeresésem be is fejezodött, mert úgy látom, hogy itt meg is lehet valósítani azt, amire én vágyom.

Voltak-e, illetve vannak-e konkrét elképzeléseid?

– Nagyon egyszeru szerintem a dolog: jó színházat kell csinálni, semmi más dolgunk nincs. A különbözo muhelyek, ahol ez már sikerült, másként és másként csinálták, hiszen mind a földrajzi, mind a kulturális vagy a színházon belüli szuk környezet meghatározza ezt. Amit biztosan tudok, hogy olyan alkotókat kell idehozni, akiktol ízlést, gondolkodásmódot, mentalitást lehet tanulni. A színházi megújulásnak már van hagyománya Marosvásárhelyen, 1946-ban ezt tette Tompa Miklós is. Mai embereket kell meghívni, hogya társulattal érdemben dolgozzanak – a „mai” alatt azokat az alkotókat értem, akiknek a gondolkodásmódjuk, az eszközei lépést tartanak az éppen aktuális színházi formákkal, irányzatokkal, ízléssel.

Milyen újítások terén mutatkozik meg ez? Lehet-e egyáltalán újításokról beszélni?

– Azt tudnia kell minden olyan embernek, aki Erdélyben, magyar nyelvterületen bevállal egy színházi igazgatást, hogy ezek itt tulajdonképpen népszínházak. Van egy kifejezés, a kortárs népszínház, ami azt jelenti, hogy a színház halad a korral, de közben mufajilag egy akkora palettán kell ajánlatot kínálnia, hogy a végén a nézotér se legyen üres. Erdélyben – foleg magyarság szempontjából – nincs igazán nagyváros, és ezért a közönségízlés egy nézotéren belül is érezhetoen rétegelt. Egy színház a muködéséhez feltétlenül szükséges, hogy a különbözo rétegeket meg tudja szólítani – és nem az igények kielégítésére gondolok –, mert valahol ez is a feladata. Emellett pedig természetesen a legjobb eloadásokat, a legújabb gondolatokat és esztétikai értékeket kell, hogy felmutassa.

Már több hónapja tagja vagy a társulatnak. Meg tudnád fogalmazni, hogy mi a csapat legnagyobb erénye?

– Nem tudom konkrétan, hogy mi a legnagyobb erénye. Azt látom, hogy itt egy remek társulat van, egy jó táptalaj, ami lehetoséget nyújt arra, hogy színházat csináljunk. Végül is a finanszírozása elviselheto – ezt azokkal a színházakkal összehasonlítva mondom, akik ugyancsak a városhoz, megyéhez tartoznak. Tehát itt nem olyan katasztrofális a helyzet.

És hiányosságra tudnál példát adni?

– Nekem nem tisztem a múltról beszélni, mert oszintén nem akarok senkit megsérteni, hiszen bizonyára mindenki a legjobb tudása szerint végezte a dolgát, bizonyíték erre az is, hogy az elmúlt évtizedben születtek itt kiemelkedo eloadások. Amit talán hiányosságként tudok említeni – de lehet, hogy nincs igazam –, hogy ez a színház eddig egy picit megelégedett azzal, hogy a szuk környezete pozitív visszajelzéseibol élt, ez pedig egyfajta zártságot eredményezett. Hála Istennek, a kvalitások, a minoségek nem romlottak le, de nyitni kell ebbol az állapotból, mert azért nagyobb a világ ennél. Említettem, ennek a titka csak az, hogy olyan alkotókat kell hívni, akik nem feltétlenül csak Marosvásárhelynek csinálnak eloadást, hanem Európában készítenek egy mai, európai eloadást.

muvészeti vezetés mellett, nemrég kezdodtek el az Éjjeli menedékhely olvasópróbái isamelyet te rendezel. Mit érdemes tudnunk errol a majdani produkcióról?

– Engem a színházban leginkább a kérdések izgatnak. Azt gondolom, hogy minden jó színházi eloadásnak nagyon sok kérdést kell feltennie, és utána az a közeg, ami megnézi, valahogyan megkeresi azokat a bizonyos válaszokat. Sot, nem is mindig talál válaszokat, de a kérdés ott marad az emberekben. Az Éjjeli menedékhely elég rég, még a múlt század elején, 1902-ben íródott, és egy olyan lecsúszott, marginalizálódott társadalmi rétegrol szól, ami ma már nem annyira érzékelheto. Ma van egy nagyon szuk réteg, aki gazdag, és a többi az ugyanolyan szegény. Azok a különbözo lelki alkatok, különbözo foglalkozású emberek, amiket fölsorakoztat ez a darab, számomra maga a társadalom, annak típusival. Így a mu alapproblematikája az, hogy mindannyian a magunk módján keressük az ígéret földjét. Az ígéret földje – most nem feltétlenül a dogmatikai értelemben mondom ezt – az életünkben az a sziget, ahol igazán azt érezzük, hogy méltó módon éljük meg azt az emberséget, ami adatott nekünk. Lehetséges, hogy ez ott van az orrunk elott és nem látjuk, lehetséges, hogy ez nincs is, stb. Ez a darab ezt a kérdést is boncolgatja. Másrészt maga a mu szerkezete olyan, amihez feltétlenül kell a csapatmunka, csak így szólalhat meg az eloadás. Egyik szerep jobb, mint a másik, és nincs benne foszerep, miközben nem egy lediktált szerkezetet kell valamiféle rutinból megformálni egyenként a színészeknek, hanem ezt együtt kell megszülnünk a társulattal. És talán ez a legfontosabb dolog. Az elso itteni munkám során azt kell tisztáznunk, hogy mi a cél, mire lövünk, hogy mindannyian egyként ugyanabba az irányba sétáljunk, szaladjunk, vagy akár rohanjunk.

Mit tudsz elmondani az eddigi munkafolyamatról? Mi az elso benyomásod a színész-rendezo munka kapcsán?

– Egyelore azt tapasztalom, hogy a színészek végtelenül nyitottak, a legjobb kifejezés az, hogy ki vannak éhezve. Ez pedig nagyon jól motiválja oket a gondolkodásra. A szellemi kondíció – színházi szempontból – nagyon-nagyon fontos, ahogyan a nyitottság is. A színházi munka során folyamatosan, napról napra, eloadásról eloadásra, rendezorol rendezore vagy épp egy évadon, netán egy olvasópróbán belül, úgymond el kell felejtenünk mindazt, amit tudunk, és pusztán azokra a reflexekre kell hivatkoznunk, amelyek a kisagyunkban le vannak nyomva. Ahhoz, hogy megértsük Gorkijt vagy Shakespeare-t, mindig el kell felejtenünk Tamási Áront vagy Móricz Zsigmondot – és ez fordítva is így van. A társulat nyitott erre, így nagyon szépen, szervesen dolgozunk eddig együtt. A társulat mellett a Muvészeti Egyetem diákjai is jelen lesznek a produkcióban. Ez azért fontos, mert a társulatépítés egy hosszas, állandó folyamat.

Mire számítasz az eloadás kapcsán? Hogyan fogadja majd szerinted ezt a produkciót a vásárhelyi közönség?

– Ami nagyon fontos – és ezt mondtam is az elso olvasópróbán –, hogy félreértés ne essen, én nem akarok egy nagy eloadást csinálni. Én egy oszinte eloadást szeretnék létrehozni. Természetesen a színház ma már nagyon sok eszközzel machinál, és az oszinteség az egy amolyan „általában” mondat, mert az oszinteség a színházban néha elviselhetetlen. Önmagában is kegyetlen adarab, azzal a kilátástalansággal, borúlátással, amely igazolja, hogy ha az ember igazán elemzi magát, akkor kiderül, hogy a tehetetlenség a legfontosabb tulajdonsága. Az Éjjeli menedékhely olyan dráma, amely könyörtelenül, minden megszépítés nélkül szembesít ezzel a tehetetlenséggel. Errol a problémáról csak oszintén lehet beszélni, kerülve minden megszépíto hazugságot, mert ha nem, nem tud megszólalni a darab, elmegyünk a leglényegesebb probléma mellett, esélyt sem adunk a nézonek a szembesülésre. Persze, tudom azt, hogy a könnyebben emésztheto, kevesebb problémát felveto daraboknak nagyobb sikerük van, mint az igazán nagy problémákat oszintén tálaló muveknek. Mert ugyanúgy, mint az egyén, a társadalom (vagy akár mikro társadalom) is nehezen fogadja el azt, hogy ilyenek vagyunk.