Kedd, 2019. október 22.
ELŐD napja
Menü

Köztér

Vasárnap, 2013. március 31. | Máthé Kincső

Nyolc nő a húsvétozásról


Annak ellenére, hogy sokunk szerint a húsvét is kezdi fényét veszíteni, s lassan de biztosan süllyed lefelé a nyugati kultúra giccsáradatában, szerencsére van még ennek az ünnepnek is egy halvány fénysugara, amely képes visszaidézni a régmúlt hagyományok egykori szépségét. Mert a locsolkodás régen – s nagy ritkán még ma is – tényleg értelmes, jelentéssel bíró gesztusnak és eseménynek számított. Jobb esetben tehát, néhányunknak akad egy-egy valóban izgalmasnak mondható locsolási emléke, másoknak inkább az ünneplés valódi meghittsége az, amit sikerült megőrizni az idő múlásával is, megint másoknak pedig a húsvét megünneplése egy teljesen eltérő, de ugyancsak maradandó élményt, emléket képes felidézni. Tény azonban, hogy mindenki tud még mesélni róla – hálaistennek. És ha már történet van, akkor mi meghallgatjuk. Éppen ezért csokorba gyűjtöttük néhány olyan marosvásárhelyi közismert hölgy visszaemlékezését, akiknek még mindig van véleménye a húsvét ünnepéről.

Király Kinga Júlia, marosvásárhelyi születésű író, drámaíró például a legemlékezetesebb locsolásról mesélt a vasarhely.ro-nak:  „A legemlékezetesebb locsolkodásom nem volt vicces, bár, ha jól emlékszem, annyian röhögtek rajta, hogy valami jól fésült illemtudásból még én is elnevettem magam. 2004 áprilisában történt, mikor a húsvét épp a Költészet Napjára esett, én akkortájt készültem – először! – férjhez menni, s heti három alkalommal házassági előkészítőn vettem részt nagy buzgón a Plébánián. Többek között, mivel sürgetett az idő, húsvét hétfőjén is. A pap jó fej volt, az egyik legodaadóbb, leghitelesebb papok egyike, akivel valaha is találkoztam, ráadásul roppant szexi is, már amennyiben a szexiség másoknak is azt jelenti, hogy életigenlő, s az életigenlésében meglehetősen explicit. A húsvéti előkészítő után, még inkább nekibuzdulva, elindultam a kozmetikushoz, hogy a próbasminkemet felmatyukálja a képemre. Nagyon tetszettem magamnak, ezért azt gondoltam, hogy leendő férjemet majd a Tutunban fogom megvárni, hadd ámuljon csak, s kövesse ő is a buzgóságomat. Augusztusi meleg volt, furamód. Felértem a Bolyai utcán, pihegtem a rekkenőségtől, kinyitom a Tutun ajtaját, és a fejembe zúdul egy dézsa víz. Alaposan meg lettem locsolva. Az összes költő, aki a saját feltámadására ivott akkor a Tutunban, eszelősen ünnepelte a felélesztésemet. Persze, hogy velük röhögtem! Akkor illemtudásból, ma viszont tényleg vicces a dolog. Csak szegény Édi járt rosszul, mert egy álló hónapig ingyen kávéztam nála.

Farkas Ibolya színművésznő a legemlékezetesebb húsvéti emléket nem a locsolkodáshoz, illetve a hasonló ünnepi hagyományokhoz köti. Az ő kedvenc húsvétja ugyanis térben is távol esett az itteni szokásoktól. Erről a felejthetetlen ünnepről pedig így emlékezik vissza a színművésznő: „1980. Az Európai Protestáns Szabadegyetem meghívásának köszönhetően, abban a felejthetetlenélményben lehetett részem, hogy a húsvéti ünnepeket Olaszországban tölthettem. Az Árva Bethlen Kata című előadásomat az egyetemi napok az évi helyszínén, Bolzanoban játszottam, majd barátaim társaságában, másnap hajnalban már a ködös Velence szinte szürreálisnak tűnő látványát csodálhattam. Azt hittem, álmodom. Nagyszombat, Verona. Júlia báltermének kövein lépkedtem, az erkélyén álltam. Húsvét vasárnapján Firenzében gyönyörködhettem: Ponte Vecchio, Uffizi palota, Katedrális, Dávid szobor, Mediciek kertje, kápolnája. És következett Róma, az örök város. Szinte ma sem hiszem. Igaz, hogy locsolás nem volt, de én a Vatikánban jártam, a Pietàt láthattam eredetiben, a Sixtus-kápolna freskóiba szinte beleszédültem, a Fórumon almát ettem, a Colosseumban beszívhattam a történelem levegőjét, a Spanyol lépcsőn üldögéltem, pénzt dobáltam a Trevi-kútba, camparit ittam a Via Veneton, és jártam a híres szabadtéri operaelőadások helyszínén, a Caracalla termáin. Kell ennél szebb és emlékezetesebb húsvéti ünnep?

Kevesebb élménnyel, de hasonló lelkesedéssel beszélt a húsvétról Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács alelnöke is, aki a legizgalmasabb locsolkodási élményét nem is önmagához, hanem lányához és Torockóhoz köti: „Számomra a húsvéti locsolkodás soha nem tartogatott különösebb izgalmakat. Mivel városon éltem, leginkább az volt egy emlékezetes locsolás, amikor a serdülőkorú lányommal egyszer Torockóra utaztunk a húsvéti ünnepekre. Mivel ott még élnek a különböző népi szokások, nekünk igazi élménynek számított a hagyományos vízzel való locsolkodás. A korosztályomhoz hasonlóan, most már én sem vágyom igazán a locsolókra, hiszen a velem egykorúak már nem is nagyon indulnak el, hogy bárkit is megöntözzenek. Ennek ellenére, természetesen hétfő délután nyitva áll az ajtóm a locsolók előtt, s bár már nem igazán szoktak hozzám járni, azért szívesen fogadom őket.”

Hasonlóan számít a locsolókra a 2013-as Városi Gólyabál gólyakirálynője Osztián Pálma-Rozália, akit fiatal kora ellenére ugyancsak kifaggattunk a húsvéttal kapcsolatos emlékeiről, gondolatairól: „A húsvét számomra egy igen kedves ünnepi időszak, melyre már a készülődés is nagy élménynek számít. A családommal minden évben sokat készülünk a locsolók fogadására, a mi ajtónk mindig nyitva áll előttük. A ház legényei többségben vannak, így nem csoda, hogy már reggel korán csodás ébresztőben van részünk anyukámmal. Erről apukám és a két testvérem gondoskodik. Elmondhatom, csodálatos érzés, ha legszebb álmaidból egy pohár vízzel ébresztenek fel. Annak ellenére pedig, hogy ez már hagyománnyá vált családunkban, engem mégis minden évben meglepetésként ér. Egyik évben viszont egy tényleg nagy és igazi meglepetésben is részem volt. Az egyik osztálytársam locsolás előtti napon fenyőágat hozott a házunkhoz. Nagyon örültem neki, mivel még sosem volt részem ilyen ajándékban. Mi nem rég költöztünk ki Marosszentgyörgyre, és jó érzés látni, hogy itt még akad egy-egy ház, ahol ismerik a hagyományokat, és elszomorító a tudat, hogy a városban ezek az értékek sajnos már eltűntek. Szerintem ezek a szokások csak szebbé varázsolják ezt az ünnepet, és remélem, hogy még sokáig fennmaradhatnak. Egyébként a locsolás napján anyukámmal igyekszünk minél hamarabb útjukra engedni az ifjú locsolókat, egy-egy kosárkával a kezükben és egy-egy rövidke verssel. Ez után pedig végre a lányoké a ház! Jöhetnek a várva várt locsolók!

A gólyakirálynőhöz hasonlóan, Varga Andreának, a Tompa Miklós Társulat művésznőjének is ugyancsak az év egy fontos időszaka ez a pár nap. Számára első sorban a meghittségről és az igazi megünneplésről szól ez az ünnep: „Nekem a húsvét – ugyanúgy, mint a karácsony – a család bensőséges hangulatát juttatja eszembe. Gyerekkoromban kialakult egyfajta szokássorozat, amit ilyenkor csinálni szoktunk, és az a szép, hogy bárhol legyek is épp az év ezen napjain, jól esik tartani magam ezekhez a szokásokhoz. Nagypénteken például mindig elmentünk a templomba – a legmeghatóbb ünnepnek tartom ezt a napot –, és mivel idén ekkor épp Marosvásárhelyen voltam, ezért itt is ellátogattam a Vártemplomba. Ugyancsak visszatérő szokás volt gyerekkoromban, hogy mivel édesanyám főzött, én rendszerint édesapámmal festettem tojást. És óriási izgalommal töltött el, a várakozás, hogy jönnek majd a locsolók. Ez mai napig így maradt, minden évben festek szép tojásokat. Azt hiszem, ezekben az ünnepeken, az a legfontosabb számomra, hogy ha csak egy ebéd erejéig is, de úgy érzem, hogy rendben van a világ.”

Nincs ezzel másként Parászka Boróka újságíró sem. Annak ellenére, hogy néha kevés idő jut rá, számára is elsősorban a családi együttlétről szól ez az ünnep. Ahogyan a többi is persze: „Szabadúszóként természetesen számomra (és sok-sok sorstársam számára) nincs ünnep.  Mi vagyunk a hazai munkaerőpiac félszerencsés túlélői, akiktől nem szokták megkérdezni, hogy mikor akar szombatot-vasárnapot, rövidített munkaidőt, miből fizeti a társadalombiztosítását stb. És igen, mi vagyunk azon kevesek, akiket még foglalkoztatnak, és e feletti örömünkben nem panaszkodunk, most se teszem. Nem csak szabadúszó vagyok, de nagycsaládos is, ez sok szempontból kötelez, sok szempontból segít. Például mindig,  amikor utolsó utáni percben végre esélyünk van nekiesni az ünnepi előkészületnek, akkor a sok gyerekkel csataláncban nyaljuk végig a lakást. Vidám tud lenni, mikor karácsony délutánján mossuk az ablakot, nagyszombaton pedig a bútorok tologatásával éljük át a közös teherviselés nem csak spirituális élményét. Általában az ünnep előtti órákban hihetetlennek tűnik, hogy egyszerre a fizikai és a lelki térben is helyére kerülnek a dolgok, aztán mindig eljön az a pillanat, amikor megtölti a lakást a kalácsillat, és amikor csak ülünk egymás mellett, és nem tudunk betelni azzal, hogy ülünk, és egymás mellett vagyunk. Hogy éppen minek hívjuk ezeket a rövid időszakokat, karácsonynak, húsvétnak, pészahnak – nem is fontos. Mindig újjászületünk a hétköznapok után, amelyekbe már megint nem haltunk bele.

Makkai Kinga pedagógus kicsit bátrabban beszél arról, hogy számára miért is kezd kifakulni a húsvét fogalma. Sokunkhoz hasonlóan ő is úgy érzi, hogy mára már tényleg nem arról szól, amiről valóban kellene. Ennek ellenére persze neki is vannak izgalmas élményei: „A legszebb élmények leánykoromba nyúlnak vissza, akkor még izgatottan vártam húsvét másodnapját, gondolatban ugyanis „összeírtam” a potenciális locsolók nevét, és ahogy telt a nap, szép sorban „kihúztam a listáról” a látogatókat. Így a nap hol elégedetten, hol csalódottan zárult, annak függvényében, hogy a várva várt személyek eljöttek-e vagy sem. Később kissé hűtlenné váltam a többi locsolóhoz, megelégedtem az udvarlóm locsolásával, és estére vele együtt megszöktem otthonról. Számomra ez a nap az év leghosszabb napja. Úgy érzem, már csupa kényszerből tesszük, rég elveszítette ősi funkcióját, jelentését, mellyel ez a rítus a hagyományos népi közösségekben bírt. Ma a pénzgyűjtésről és az ivászatról szól. S ha egy szokás formai vagy tartalmi szempontból eltávolodik az alapvető funkciójától giccsé válik. Ezért nem kedvelem.

 

Lázok Klára, a marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője abban a szerencsés helyzetben van, hogy nemcsak gyerekkorában, de most már édesanyaként is igazi meghitt és a hagyományokhoz még hűen ragaszkodó húsvétokon vehet részt. Ráadásul az igazán emlékezetes locsolkodási élményekből sincs hiány az ő esetében: „Nálunk a családban igazából a húsvétvasárnapok voltak a legemlékezetesebbek, pontosabban a húsvéti reggeli. Volt egy rózsaszín húsvéti reggeliző garnitúránk, s a vasárnap reggel azzal kezdődött, hogy megjött a nyuszi. A legfontosabb kelléke ezeknek a reggeliknek a vajnyuszi volt, amelyet Anyu készített késő éjjel, miután lefeküdtünk. Ennek az egész rituálénak valahol egy mélyen családi hangulata volt, s bár már több mint 15 éve mindketten elköltöztünk otthonról, a húsvétvasárnapok mai napig a vajnyuszi körül kezdődnek a rózsaszín teáscsészék mellett. A legemlékezetesebb locsolkodásom az volt, amikor kamaszként egy nagyon jó barátommal-osztálytársammal elszöktünk a húsvéthétfő elől Ratosnyára. Igazi csínyként éltük ezt meg, s a vonaton, emlékszem, abban a jellegzetes eksztatikus jó hangulatban voltunk, amit az ember akkor érez, amikor egy sikeres rosszalkodást él épp meg. Kimentünk Andronyászára, jártunk egy nagyot, de igazából nem emlékszem semmire csak erre az igazán rosszgyermeki érzésre. Bár nekünk mindig igazi klasszikus locsolkodásaink voltak, sok pirostojással, zserbóval, a kora reggel érkező szemetes-locsolófiúkkal, osztálytársakkal, rokonokkal, kedvesen feszengő épp aktuális szerelmekkel, - a szokás igazi lényegére tavalyelőtt éreztem rá, amikor a lányomhoz érkeztek a kisfiúk. Falun lakunk, Székelybósban, s itt egészen másként éled meg az ünnepeket. Szombat éjjel fellombozzák a fiúk a kaput, ahány fenyőlomb, annyi locsoló várható. S nekem ezektől a lomboktól egyszerre teljesen átértékelődött a szokás, ráéreztem hirtelen arra a folytonosságra, amit a szokás hordoz, s arra, hogy én is egy pici láncszem vagyok ebben a folytonosságban.