Hétfő, 2019. július 22.
MAGDOLNA napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2016. február 1. | Farkas István

Pillepalack-ügy: súlyos társadalmi kérdés


(A név most nem fontos, ezért legyen csak G.) G-vel vasárnap találkoztam, kevéssel dél után, Koronka határától alig egy kilométerre, a Backamadaras felé vezető úton. Én futottam, hogy kondiban tartsam magam, kabátom zsebében müzliszelet, energiagél. Ő egy pillepalackokkal megrakott szekeret húzott maga után, hogy ne haljon étlen. Illedelmesen rámköszön, ez zökkent ki a futás nyugalmából és tudatosítom, hogy mivel állok szemben. Eddig csak a város utcáin láttam óriási fehér zsákokat cipelő embereket. Újabban persze egyre ritkábban – múlt héten derült ki, hogy miért. Az önkormányzat alárendeltségébe tartozó helyi rendőrség éber őrei azzal (is) foglalatoskodtak tavaly, hogy elkobozzák azokat a pillepalackokat, amelyeket szerencsétlen emberek guberáltak ki a szemeteskonténerekből.

G. egy azok közül, akik ebből élnek. Ebből is. Papírt, vasat, rezet is keresgél, ugyanis ezeket is (apró)pénzzé teheti. Elégedett pillantást vet a kis szekerén levő koszos zsákra, amely tele van „flakonnal”. Ebből kerül betevő a család asztalára.

Az élettől megfáradt arcú, kérges tenyerű G. azt mondja, 8 kilométert húzta maga után a kis szekeret a köves úton. A legközelebbi falu körülbelül 10 kilométerre van, útközben van két esztena, egy úgynevezett „gázház”, de tudtommal egyik előtt sincs szemeteskonténer – futtatom meg magamban, mielőtt rákérdezek, hogy pontosan honnan hozza a több száz műanyag palackot. „A madarasi hegyről” – válaszolja, mintha a világ legtermészetesebb dolgát adná tudtomra. „Ott voltak szanaszét dobálva az erdőben, a többi szemét között” – teszi hozzá.

Bemutatkozok, elmondom, hogy újságíró vagyok, és megkérem, hogy ismételje meg, most már hangfelvevőbe, hogy honnan vannak a pillepalackok. Terepfutás közben lépten nyomon műanyag flakonokba, szatyrokba botlok, ez az ember példaképe lehetne sokaknak – villan át rajtam, amikor megérintem a telefonom kijelzőjét.

G. is látja, hogy nem a természetbe való az a sok pillapalack, ami a várost körülvevő erdőket tarkítja, dehát milyen jogon szóljon ő meg bárkit is a tehetősek felső kasztjából. Ő semmit nem dob el, mert tudja, minden( szemét)nek pénzben kifejezhető értéke van. Ha egy-két bani is, de van. És G., illetve a hozzá hasonlók értékelik a 10 és 50 banisokat is.

Ő is hallott már a polgármesteri hivatal „hadüzenetéről”.  Azt mondja, az teljességgel megnyomorítja őt és a hozzá hasonlókat. Télen ugyanis csak a flakonozásból tartja el magát, a többi évszakban alkalmi munkát vállal, de ilyenkor senkinek nem kell a segítség.

Nyilván vannak olyanok, akik az úgynevezett szelektív konténerekből ürítik ki a műanyagot, de mielőtt bárki is felszisszenne, szólok: a kék, sárga és zöld kukákból ugyanabba a szemetesautóba kerül a papír, az üveg és a műanyag. És nem, nem talált. Azt már senki nem választja szét. Legfeljebb az egyébként illegális szeméttelepen „szolgálatot teljesítő” guberálók. Persze G. köreiben is terjed a szóbeszéd, miszerint „a komunitárok által elvett flakonyok a primöriának a barátjához kerültek, az dolgozza fel”, amit egyelőre senki nem tud bizonyítani. És most nem is ez a fontos.

G. kisszekerén mintegy húsz kilogrammnyi pillapalack van, egy kiló 70 banit ér. Ha leadja kemény 14 lejt üti a markát. Feltéve ha nem kapcsolják le a helyi rendőrök Marosvásárhelyen. Ha majd sikerül elérni a begyűjtőközpontba, egy napra megvan a kenyér és mellé egy kis szalonna, parizer, esetleg egy üveg sör. Ha nem, jön a koplalás, mert azzal nem vigasztalhatja feleségét, hogy megszabadította több száz pillapalacktól az erdőt. Pedig ez óriási dolog, még akkor is, ha ezt a „flakonostörvényt” megszavazó polgármester, önkormányzati képviselők nem látják.

G. már menne, korán van, ha lehet fordulna még egyet, van még ott, ahonnan ezeket a palackokat összeszedte. Bár nem az volt az eredeti irány, úgy határozok, elfutok a hegyig, amiről beszél. Letérek a köves útról az erdőbe, barna, kék, zöld palackok virítanak a levelek között.

A természet egyik-másikat próbálja eltüntetni, de vannak egészen újak. Nem fotózom le mindeniket, a futásból séta lenne, döntöm el gyorsan, felveszem a tempót. Kapkodom a levegőt, amikor felérek a hegyre, és nem a fáradtságtól.

Valóságos szeméttenger fogad az egyik árokban, hulladék lepi be az avart. Szinte kivétel nélkül több száz év múlva lebomlók. Hogy miért visz ki valaki a lakott településről a 8-10 kilométerre levő erdőbe szemetet, elképzelni sem bírom. Aki ennyi hulladékot termel, igazán fizethetne szemétdíjat és szemetesládát. Hacsak nem egy nagy szemétláda ő maga, akit nem érdekel sem a saját, sem a gyerekeinek a környezete.

Aki jól érzi magát egy szemetes erdőben, akit nem zavar az, ha gombászás közben flakonok, műanyag zacskók tucatjába botlik. Gondolom ilyen emberek választják az olyan polgármestereket, akik megengedik, hogy a településhez tartozó erdők így nézzenek ki. Az ilyenek választják az olyan polgármestert, aki ahelyett, hogy a szemetelőket büntetné, a szemetet összegyűjtő szerencsétleneket nyomorítja. Helyettük szégyellem magam. És igen, ha lehetne, kifutnék helyettük a világból.