Péntek, 2019. május 24.
ESZTER, ELIZA napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2013. december 2. | Kelemen Attila Ármin

Propaganda-középszer


Mit tudunk meg Bernády marosvásárhelyi szobrából?

Bernády elég kemény csávó volt, ha kellett, kicsit meg is erőszakolta a történelmet, hogy ne a lábjegyzetes részbe kerüljön a neve. Konfrontálódott, lavírozott, szerette a nőket és némi nagystílű nárcizmus sem állt távol tőle. Részben emiatt a tulajdonsága miatt tudott nagyban gondolkodni és ha kellett, sóhaj nélkül írta le a járulékos veszteségeket. Volt sztófája, vagy ahogy Machiavelli mondaná, volt virtusa, vagyis: a karakter hálás portrétéma. De az itt tárgyalt szobor nem él a lehetőséggel. Az alany erős plasztikus adottságaiból mindössze az erősen élére vasalt nadrág fejez ki némi erőt.

Bernády marosvásárhelyi szobrának funkciója, hogy fogja a helyet a helyi Bernády kultusznak, vagyis valamiféle térkiszorító dekorációs eleme egy olyan szellemi csinálmánynak, amelynek egyelőre nincs őszinte és tartalmas üzenete. A szobornak önmagában, vagyis enélkül a kultusz-projekt nélkül, nem is lenne értelme. A választott ábrázolási megoldás biztonságos, olyan koszorúzni valóan élettelen, semleges és tekintettel van arra a vélhetően megrendelői elvárásra, amit a romániai magyar politikai esztétikában ízlésesnek, elegánsnak, puritánnak hívnak. Szemben a román szobrokkal (szarkazmus szenzor villog), ez a szobor távol áll minden túlfűtöttségtől, nem csicsás, nem hivalkodó, nem akar többnek tűnni, mint ami.

Mit lehet tudni erről az alkotásról?

1. a szobor realista abban az értelemben, hogy hasonlít Bernádyra
2. Bernádyt, az embert ábrázolja, egy pálcikaember komplexitásával
3. sterilsége miatt a szobor nem megosztó, vagyis politikailag funkcionális
4. egy újabb tiszteletre méltó fémalak azon személyek ciklusából, akikre ünnepnapokon hálával gondolunk, de akikről vázlatszerű nagyszerűségükön kívül semmi ezen túlit nem tudunk meg, vagyis: az alkotás propagandatermék.

Biztos vagyok abban, hogy ezt a szobrot nem volt könnyű felállítani, keserves lehetett megszerezni rá az erőforrásokat, és sok vesződségébe került a művésznek is kihozni valamit a szüzséből. Abban is biztos vagyok, hogy a szobor számos tekintetben sikernek tekinthető. Mégis, szerintem a szobor egy intellektuális kudarcot dokumentál. A plasztikus minőség tudniillik nem a politikai jószándék, de még nem is a morális nagyszerűség esztétikai levetülése. Az esztétikum önálló és nem igazolható sem morálisan, sem politikailag. És ebből a szoborból nem tudok meg semmit Bernádyról, nem tudok meg semmit a térről, amibe bele van helyezve, és főleg nem tudok meg semmit arról, hogyan kellene használnom azt, amit Bernádytól tanulhatnék. Nem mutat,  nem kérdez, hanem másol és dekorál. Ha Michelangelo elgondolkoztatott azon, hogy Dávid rendkívülisége nem abban van, ahogy szembeszegül az óriással, hanem abban, ahogy nyugtázza az óriás leterítését, ha Rodin megmutatta, hogy hírnév és tehetség ide vagy oda, bizony nem könnyű dolog Balzacnak lenni, vagy – legyen valami egyszerűbb példám is – ha a híres Shibuya negyedi Hachiko szobor kapcsán el tudok töprengeni azon, hogy a hűség mennyit ér igazán, akkor Bocskai Vince Bernádyja a középszernek támasztott emlékmű.

Mit kell megmutasson egy köztéri szobor? Helyzetbe hozhatná például a teret, amibe bevitték, mesélhet történetet, villanthat karaktert, megadhatja az felefedezés elégtételét, kérdezhet, interakciót provokálhat – hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem a végtelen lehetőség közül.

A hasonló köztéri szobrok legnagyobb büntetése a járókelők közönye. Nem vonz, nem taszít. Nem ad feladatot, nem ajánl fel másik közlekedési tempót és azt hiszem Krúdynak sem lenne elég képzelete ahhoz, hogy meghallja mit súg neki ez a jó öreg, felakadt szemű Bernády. Amit Krúdy meghallana, az inkább az, hogy a türkizes rozsda hogyan rágicsálja a szobrot a látványosan rosszul megoldott illesztéseknél.

A kulturális álértékek iránti közöny olyan lehet, mint az Ótestamentumban a teremtő közönye. A marosvásárhelyi intelligencia mégsem hajlandó tudomást venni róla. Ez persze nem tartozik szorosan a tárgyhoz, legfeljebb annyiban, hogy ez a szobor, mint ahogy már kulturális áltermékek is, a jelenlegi marosvásárhelyi berendezkedés szülötte és az elitek tudatállapotának, szerepfelfogásának lenyomata. Ilyen szempontból ez az anyag tünet, nem betegség.

A köztéri szobrok funkciója, alig észrevehetően, de változik és egyre inkább változni fog. Ami nem kommunikál veled, nem hoz interakcióba adott esetben saját magaddal, ami nem osztható meg, nem generál személyes történetet, az nem létezik. A szobornak nincs szociális aurája sem, körülötte nincsenek padok, mert senki nem gondolta komolyan, hogy ennek a helynek a koszorúzásokon kívül eső napokon is élnie kell.

Mi várható? Gyerekeink más viszonyban lesznek a plaszticitással, mint mi. A funkcionális design hatalmasat fejlődött az utóbbi időszakban, a Pinterest típusú képgyűjtő közösségek robbanásban vannak, a szellemesnél szellemesebb okostelefonos alkalmazások hatalmas vizuális tudást visznek be, teljesen észrevétlenül. Az alkotás akkora léptékben demokratizálódott, hogy a művészet funkcióját folyamatosan újra kell fogalmazni. A „művészet funkciója” kifejezésben tudniillik két olyan szó is van, ami nem egészen világos. És persze közeleg a 3D nyomtatók pár éven belüli robbanása, ami kritikusabbá tesz bennünket a szobrok, különösen a köztéri szobrok irányába. Már nem lesz elég fedezet, hogy bárcás szobrász készítette, nagy embert ábrázol és politikusok avatták.

Az írás a Fantáziátlanság és művészet határán címmel közzétett vitaindítónkra érkezett