Szombat, 2019. szeptember 21.
MÁTÉ, MIRELLA napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2011. szeptember 19. | Lokodi Imre

Suba László ellentüntetése


 

Kisplasztikák, plakettek. Nem kell sok a szoborhoz. Sőt sokszor még annál kevesebb is elég.

Suba László kézügyében van legalább három alapvető ősanyag: fém, kő, fa, a többi matéria szép kalandhoz társul szívesen. Hiába is gondolnánk, hogy az anyag retteg, legalábbis félelmében nem beszél, mert valami erős, zsarnoki kéz képes belefojtani a megszólalás esélyét. Dehogyis, az anyag tiszteletreméltó tulajdonsága a bátorság, mert ösztönösen kipakol, mi az övé, mi az, ami tőle ordítóan, sőt felháborítóan idegen. Ne menjünk bele, erről most és ennyit csak azért, mert Suba László kisplasztikái fényesen demonstrálják az anyag ősi tisztaságát, a művésznek az anyaghoz fűződő alázatát. A világ kiszámíthatatlanságában, a méretek, színek, arányok zavarosságában, a trükkök és átejtések korában majdhogynem azt mondom: ez a gyűjteményes kiállítás a maga helyén csendes ellentüntetésszámba megy, ha pedig úgy, akkor hát mi is ott lennénk Suba behozott terein.

Suba László tordai szobrászművész gyűjteményes kiállításáról beszélünk - mondjuk úgy -, a művész városunkba megint beköszönt, korábbi és újabb munkáit elhozta a Bernády Házba, mindössze oda menni a mi dolgunk. Hozta a tárlat anyagát jövet a szülőföldről, menet Torda felé, vagy onnan errefelé, félúton, mindegy az. Hogyan is ne tenné, mint megtette többször is, de ez a kiállítás mégis kivételes, mert akár akarjuk, akár nem, Suba újabb jelentkezését születésének hetvenedik évfordulójához kell kötnünk. Nem beszélve arról, hogy művészeti középiskoláját Marosvásárhelyen végezte, Izsák József tanítványa volt. Nyilvánvalóan ez még nem minden, de hát azt is tudnunk kell, Suba Lászlót Makfalva eresztette el, ott nevelődött bele a természet iránti mélységes tisztelet, hozzá történelmi levegőt adott Wesselényi, meg Dózsa György, harmadsorban a kivételes tehetség itt nem kérdés. A történelmi nevek természetesen betöltik Suba későbbi monumentális szobrászatát, mint hogy népesedik is a makfalvi szoborpark, és gyarapodik szemlátomást az életmű szépen.

Suba kiállított szobrainak, plakettjeinek lényege a formai- gondolati tömörség. Ott van Védők című monumentalitást sugalló munkája, egyszerre lágy és megejtő, egyszerre félelmetesen erős hatással. Ilyent fába vésve csak az tud mondani, akit a megőrzés jól felfogott, igényes szándéka vezérel. Szót ejtenék még a Legényes szobráról. Ha valakit érzékenyen érint a szülőföld fogalma, akkor a szóban forgó szobor annak a példája, hogyan kell tökéletesre lecsupaszítani a dolgokat, hogy a göncökkel, mellébeszélésekkel, fölös tartalmakkal felöltöztetett fogalmak visszanyerjék jelentésüket. Engem a tárgyi néprajz, a hagyomány, a gyermekkorból hozott történeti, vallási, népmesei világ ereje fogott meg, kisplasztikákban nagy, igaz, örök érvényű értelmek, beszédek.