Vasárnap, 2019. augusztus 25.
LAJOS, PATRÍCIA napja
Menü

Köztér

Csütörtök, 2015. január 15. | Hamar Mátyás Ruben

Szessziós időutazás dr. Dávid Lászlóval


Vannak helyzetek, amelyeket nehezünkre esik elképzelni. Például nagyszüleinket kisbabaként, szüleinket lázadó tinédzserekként, a morcos szomszéd nénit derűsen. Talán ilyen kategóriába tartoznak tanáraink is. Bejönnek órára, megtartják, elköszönnek és kimennek. Keveset tudunk arról, hogy mi történik velük az egyetemen kívül, mit csinálnak, amikor nem tanítanak. Abba bele se merünk gondolni, hogy milyenek voltak fiatal egyetemistaként. Mi azonban lebontjuk a köréjük épített vélt vagy valós falat. Dr. Dávid Lászlót, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorát kértük meg, hogy idézze fel szessziós élményeit.
 
 
(Forrás: ms.sapientia.ro)
 
Első szesszióját kilenchónapnyi katonai szolgálat után élte meg. „1976 telén volt az első szesszióm, ami ha jól emlékszem teljesen matematikából állt. Olyan könnyű szesszióm azután nem volt. Viszont akkor jöttünk rá, hogy mennyire mélyen meg kell tanulni az anyagot” – idézte fel a vasarhely.ro-nak dr. Dávid László.
 
Elmondása szerint az egyetemi életet egy nagy kihívásként élte meg, így nem csak szesszióban, év közben is gyakran lapozgatta jegyzeteit. Az eredmény: csak sikeres vizsgaidőszakok. „Volt egy érdekes szokásom: ha egy anyagot megtanultam, az anyag alapjaival, bevezetőivel, az első három előadással eltöltöttem a felkészülési idő több, mint felét. Úgyhogy, már majdnem kifutottam az időből, tartottam attól, hogy nem tudom megtanulni. Igen ám, de a többi már csak példa volt. Ez is bizonyítja, hogy rendkívül fontos a megalapozása egy tantárgynak” – fogalmazott a Sapientia rektora. Mint mondta, a szesszió előtt mindig volt egy olyan egynapos időszak, amikor fellapozta a jegyzeteit, eltervezve, hogy mit is kellene megtanulni, ismétléssel együtt pontosan hány napra van szükség a sikerhez. „A tervet azonban sosem sikerült tartani” – mesélte nevetve.
 
Laptop helyett könyvtár. Facebook helyett személyes konzultáció
 
A 70-es években még híre sem volt a hordozható számítógépeknek, laptopoknak. A tanulás, mai szemmel nézve nagymértékű alaposságot és szoros együttműködést igényelt. „A könyvtárban jól lehetett tanulni, mert csend volt. Általában minden előadásjegyzet a birtokunkban volt, ha pedig egy jegyzet hiányzott, bevett szokás volt, hogy egy társunkat megkértük, hogy indigóval másolja le” – emlékezett vissza az egyetemi évek vizsgaidőszakaira dr. Dávid László. Mint mondja, időközben kiderült, hogy az jár a legjobban, aki átfogóan el tudja magyarázni az évi anyagot. „A barátaimmal egyezséget kötve, közösen tanultunk. Én elvállaltam, hogy az előadásokból egy szintetikus vázlatot készítek, ami alapján elmagyarázom az anyagot. Nekem ez nagyon sokat jelentett a vizsgán. Hiszen akkor tudsz igazán jól valamit, hogyha azt – s főleg a nehéz részeit – megfelelően meg tudod magyarázni” mesélte Dávid. Természetesen, ez másnak is a hasznára vált: „Egy nagyon jó barátom nem igazán készült egy adott vizsgára. Egyik reggel, épp a vizsga előtt, borotválkozás közben megkérdezte, hogy mégis mit kéne tudjak ezen a vizsgán? S akkor egy óra alatt elmeséltem, nagy általánosságban az anyagot. És sikerült a vizsgája”.
 
A tanár kezében a toll, ezért jó engedni a negyvennyolcból
 
Mint megtudtuk, a Sapientia rektorának az ötéves egyetemi időszak alatt volt kellemetlen élménye is. „Életemben egy vizsgám maradt el őszre. Ma is tisztán emlékszem, hogy mechanikából volt tizenhárom vizsgatétel, amelyből tizenkettőre tízest kaptam, a tizenharmadik tételhez viszont nem kezdtem hozzá. Abban az időben úgy volt, hogy ha egy tételt nem tudsz, a többiből hiába vagy jeles, nem számoltak átlagot, tehát mehettem ősszel a pótvizsgára.” 
Dávid László pótvizsgára való tanuláshoz is sajátos receptet alkalmazott, a galaci gyorsvonaton sajátította el a vizsgára szükséges ismereteket.
Jó tanulók, figyelem! A tanárok kezében van a toll, olykor megéri engedni a negyvennyolcból.
„Egyik vizsgám nagyon érdekesen alakult. A mai napig kísért. Egy barátom, aki szintén bent volt a teremben és már végzett, szólt, hogy megvár, ugyanis már csak azt kellett eldöntse a tanár, hogy kilencest vagy tízest ad. Szegény, öt órán keresztül várt, mert összevesztem a tanárral. Végül a kilences vagy tízesből hetes lett. Mindemellett a mai napig fenntartom, hogy igazam volt. Mert egy olyan kérdésben kellett helytállni, hogyha egy adott áramkörre egy szinuszos jelet kapcsolunk, akkor a kimenetelen megjelenik-e, vagy nem a tranziens jelenség. Ami egy felfutó, vagy lefutó jelenség és egy idő után eltűnik. A kérdésben az volt benne, hogy mennyi lesz a kimenet, az viszont nem volt megadva, hogy állandó. Én kiszámoltam tranziens jelenségeket is, ezt meg a tanárom nem akarta elfogadni. Én meg mérgesen állítottam, hogy nincs igaza, amit végül tanárok, akikkel együtt kísérleteztünk, szintén bizonyítottak, de ez a jegyen már nem változtatott” – mesélte dr. Dávid László. Kérdésünkre, hogy vallja-e a tízes a tanáré elvet, határozott nem a válasza. „Bár igényes vagyok, de akin látom, hogy gondolkodik és képes önállóan előre dolgozni, az megkapja a tízest. Néha nehéz feladatot adok, de utána úgy osztályozok, hogy emeljem. Tehát ha látom, hogy jól indult el, még akkor is, ha nem fejezte be a számítást, megadom a tízest. A feltétel az, hogy gondolkodjon. Hogy lássam azt a szikrát a szemében, hogy önállóan rálát arra az anyagra”.
 
 
Dávid László 1980-ban, szessziózó diákként
 
Vizsga, sör, bridzs és séta
 
A nem mindennapi vizsgaélményekhez, nem mindennapi egyetemi élet is társult, hiszen lehetősége adódott egy időben oktatni és tanulni. „Negyed és ötödéves koromtól nem csak egyetemi hallgató voltam, hanem gyakornok is. Tehát tanítottam az utánam következőket és vizsgáztattam is. Ez egy nagyon érdekes kettősség volt, mert egyfelől vizsgázol, másfelől meg gyakorlod a tanári mesterséget”.
A szesszió utáni lazítást a Sapientia rektora sem hagyta ki diákként. „A barátaimmal közösen elmentünk, beszélgettünk és egy-egy sört is megittunk. Egyetemi éveim alatt sokat bridzseztünk az évfolyamtársaimmal. Ez egy olyan játék, amely megfelelő intelligenciát igényel, merthogy előre kell látni, előre kell számolni. Ez felszabadulást jelentett. A feleségemmel már ismertük egymást és vizsgák után közösen lazítottunk, sétáltunk.”
A „mit csinálna másképp, ha újból egyetemista lenne” kérdésre határozott választ adott.
„Még karizmatikusabban foglalkoznék azzal, amit szeretek. Sok olyan ötletem volt akkor, amit érdemes lett volna továbbvinni. Jobban kerestem volna azokat a tanárokat, akiknek meghatározó volt a szemléletmódjuk. Bevallom, hiányzott ez. Hiányoztak azok a felemelő beszélgetések, amelyekről sokat-sokat olvasunk máshol, ahol egy tanár vezetésével egy kis csapat új dolgokon elmélkedik, és azt valósítja meg. Nagyon nagy szüksége van egy fiatalnak arra, hogy egy idős, tapasztalt valakivel beszéljen, aki megmondja, hogy erre, így menjél tovább. Én szerintem egy tanárnak ez a legfontosabb feladata” – magyarázta érdeklődésünkre dr. Dávid László.