Vasárnap, 2019. augusztus 25.
LAJOS, PATRÍCIA napja
Menü

Köztér

Kedd, 2013. január 29. | Máthé Kincső

Színészportré – Benedek Botond


Hogyan lesz színész egy tizenéves, és számára mit jelent ez a szakma? Mit csinál a szabadidejében és hogyan készül egy-egy alkotásra? Létezik-e álomszerepe és hogyan képzeli el az életét egy-két évtized múlva? Újonnan induló színészportré sorozatunkban ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztuk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egyik fiatal színészét. Benedek Botond tavaly fejezte be a Művészeti Egyetem mesterképzését, jelenleg több ízben is találkozhatunk vele a Tompa Miklós Társulat előadásain. Láthatjuk őt például a Rómeó és Júliában, a Kőműves Kelemenben, a My Fair Lady-ben, sőt – egészen pontosan ma este 20.00 órától – a Két lengyelül beszélő szegény román című kortárs lengyel darabban is.

– Mi késztetett arra, hogy ezt a szakmát válaszd?

Körülbelül nyolcadik osztályos koromig játszottam amatőr színjátszó csoportokban, aztán ez kicsit elmaradt, tudni illik, orvosnak készültem. Amikor pedig Kolozsvárra kerültem, és újra elkezdtem színházba járogatni, belekeveredtem a színésztársaságba, akkor újra elkezdett érdekelni ez a dolog. Ott épp földrajz-turizmus szakra jártam, aztán a színházba járást egy újabb amatőr színjátszó csoport, a Maszkura Egyetemi Színpad követte. Ennek voltam a tagja. Egy adott pillanatban pedig megszületett a döntés, hogy mégiscsak megpróbálom ezt a pályát. Így 2003-ban felvételiztem a kolozsvári Színművészeti Egyetemre, ahol elvégeztem a négy évet.

Portré a Stúdió Színház Démonológia című előadása kapcsán

– A mesterképzést azonban itt, Vásárhelyen fejezted be a tavaly…

Igen, a történet úgy folytatódik, hogy amikor elvégeztem 2007-ben a kolozsvári egyetemet, leszerződtem a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz. Ennél a társulatnál voltam kerek három esztendeig. Szerencsére nagyon sokat játszottam, és jól éreztem magam ott, sokféle embert ismertem meg, akiktől mind tanultam valamit. Aztán a magánéletem Marosvásárhelyre hozott, ezért úgy gondoltam, hogy elvégzem a mesterképzést, 2010-ben be is iratkoztam.

– Ilyen formában nem lehet azt mondani rólad, hogy pályakezdő színész vagy…

De igen, pályakezdő vagyok. Én azt gondolom, hogy egy színész még öt – vagy talán még több – év után is pályakezdőnek számít, mert ezen a pályán tényleg sok mindent meg kell tudni tanulni. És pontosan ez az izgalmas benne, hogy folyamatosan tanulhat az ember, folyamatosan lehet fejlődni – talán ezért is szeretem ennyire.

Ferike szerepében a Tamacisza Egyesület által bemutatott Borbála című előadásban

– Mégis, tapasztalatból nincs hiány ezek szerint. Az összes eddigi szereped közül melyik volt a kedvenced?

Több is van, de a kedvenceim most jelenleg, a Két lengyelül beszélő szegény román című előadásból a Parcha szerepe, a kolozsvári egyetemista éveim alatt volt a konferanszié szerepe a Kabaré musicalből, illetve Püladész szerepe az Tomcsa Sándor Színház 2007-es Elektra című előadásából. Azt hiszem, hogy ezekkel a szerepekkel sikerült a leginkább találkoznom. Megtaláltam magamat bennük, és olyan oldalamat is megismertem általuk, amelyről nem is sejtettem volna, hogy egyáltalán bennem van. Mindegyik szerep nagyon izgalmas, és mindegyik valami másért.

Parcha szerepében a Két lengyelül beszélő szegény román című előadásban

– A Két lengyelül beszélő szegény román című előadás jelenleg is szerepel a Tompa Miklós Társulat repertoárján. Miért fontos számodra különösen ez a szerep?

Ez egy óriási lehetőség volt számomra, ugyanakkor tagadhatatlanul egy hatalmas kihívás, egy nagy feladat. Én ilyen nagy feladatot nem kaptam még, ráadásul remek színészekkel, kollégákkal dolgozom együtt, nagyon jó csapat tagjává lehettem. Azt érzem, hogy az egész munkafolyamat alatt rengeteget segítettek, a rendezővel együtt mondhatni a tenyerükön hordoztak. Tehát nagyon jó hangulatú, felszabadul próbafolyamat volt, nagy örömmel keresgéltünk és dolgoztunk. Amúgy a figura azért is áll közel hozzám, mert hasonló életérzéseket már átéltem a magánéletemben is. Gondolok itt akár a drogokra, akár a mentális elcsúszásra is. Tehát nem idegen számomra Parcha világa, éppen ezért érdekes volt újra átélni, megkeresni magamban ezeket az élményeket. Sok mindenben megerősített engem ez a szerep.

– Van-e kedvenc drámaíród, műfajod?

Igen, Mrożeket nagyon szeretem, oda vagyok az abszurd világért, az ő nyelvezetéért. De érdekes, hogy ugyanakkor a könnyedebb, zenés műfajoktól sem tartok, mindenevő vagyok. Sok színész számára idegen ez a műfaj, én mégis azt gondolom, hogy ez is lehet ugyanolyan érvényes, mint például Csehov vagy Shakespeare művei, csak megfelelőképpen kell hozzáállni.

Pillanatkép a My fair Lady című musical-ből

– Létezik-e álomszerep a számodra?

Nem, nincs. Én mindig úgy nézem ezt a dolgot, hogy ha kapok egy szerepet, akkor azt megpróbálom a legjobb tudásom szerint megoldani, megteremteni. Ez pedig független attól, hogy mekkora ez a szerep. Tehát nekem ilyen vágyaim sincsenek, hogy nagy, vagy kicsi, vagy közepes szerep legyen. Ugyanakkor nagyon fontos számomra, hogy tudjam szeretni azt, amit csinálok. Mert akkor tud igaz lenni. Nagyon ritka az, amikor teljesen felszabadultan tudok játszani, vagy képes vagyok teljesen felhőtlenül érezni magam egy szerepben. De mindenképpen azt az érzést keresem, hogy teljesen át tudjam adni magam annak, aki abban a pillanatban vagyok. Hogy szeressem azt, amit csinálok – ez az alap. Amúgy én csapatjátékosnak gondolom magam. Mindig úgy nézek egy produkcióra, hogy próbálom nyilván megkeresni a helyemet a munkafolyamatban, de ezen túl drukkolok mindenki másnak is, aki az éppen szóban forgó produkcióban játszik. Úgy gondolom, hogy egy előadás nem egyemberes, hanem több kollégáról szól, és ha sikerül együtt létezni, játszani, akkor születhetnek igazán jó dolgok.  

– Amúgy te hogyan szoktál felépíteni egy-egy szerepet, karaktert?

Ezt pontosan nem tudom megfogalmazni. Utána szoktam olvasni, próbálom előbb megismerni, hogy kiről is, miről is van szó. Utána általában igyekszem megtalálni a szerep formáját – én hiszek amúgy abban, hogy az erős forma segíthet –, és ami után ez összeáll bennem, akkor próbálom megtalálni a lélektani realizmusát is a figurának. Így próbálok meg közeledni hozzá. Talán úgy tudom ezt egyszerűen megfogalmazni, hogy akkor sikeres egy ilyen munka, ha van például egy ajtó, amin ha kívül tudom hagyni Botit, és megjelenhet a másik figura, akkor az élővé válhat.

– Igen, amolyan örök törvény, hogy a színésznek a magánéletét kint kell hagynia az ajtón kívül. Mennyire nehéz különben ezt elérni?

Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert az ember olyan érzéseket, élményeket él át – jobb esetben – a színpadon, amiből azért ki kell tudni lépni, haza kell menni a családhoz, és apának kell lenni, férjnek kell lenni. Ez pedig egy teljesen másik szerepkör. Van például, amikor ezt nem is tudom leválasztani, hazaviszem magammal a figura érzéseit, vagy azt az élményvilágot, amiben a színpadon részem volt. És ez nem minden esetben jó. Sőt, fordított esetben sem, amikor otthonról viszed be a színházba a dolgaidat. Ennek ellenére úgy hiszem, hogy mindkét esetben erősíthet is ez a dolog. Mert van olyan szerencsés eset, amikor például a magánéletemre a kiegyensúlyozottság jellemző, és ha ezt be tudom hozni a színházba, akkor ennek köszönhetően nyitottabb tudok lenni.

Rómeó és Júlia

– Magánszemélyként milyen embernek látod magad? Mennyit engedsz megmutatni magadból a színpadon kívül?

Én egy nyitott embernek tartom magam, úgy hiszem, hogy egy optimista, pozitív lelkületű ember vagyok. És szeretem az embereket, elég könnyen szoktam ismerkedni, úgyhogy nem titkolózom, kimondom azt, amit gondolok. Amúgy nem vagyok egy tolakodó típus. Ez különben útközben mindig kialakul. Megérzem, hogy a megfelelő emberrel, partnerrel tudok-e beszélni, kommunikálni. És nem is erőltetem ezt a dolgot.

– Mit csinálsz akkor, amikor nem épp a színpadon vagy?

Én sportolni szoktam. Nagyon szeretek úszni, sízni – sífutásra és lesiklásra is gondolok, mind a kettő kikapcsol. Szeretek kirándulni, szeretek japán turisták módjára végigmenni a városokon és mindent megnézni, amit lehet. Persze imádok a családommal is lenni, az mindig feltölt. Főleg a gyerekem és a feleségem.

Színész a szabadidejében

– Hogyan képzeled el az életed, mondjuk harminc év múlva?

Elképzelni nagyon nem tudom. Az egyetlen vágyam az, hogy minél több érdekes emberrel legyen lehetőségem találkozni, hogy olyan élményekben legye részem, amit a hétköznapokban nem tudok megélni, minél jobb alkotásokat szeretnék abban a csapatban, amelyikben létezem, szeretném, hogy emberileg és szakmailag is fejlődjek – mert szerintem ez a kettő szorosan összefügg egymással. Nagyobb vágyam nincsen. Jelen esetben azt mondom az elkövetkező évekről, hogy egy nagy utazás lesz, amin én végig szeretnék menni, ameddig lehet. Lehet, hogy törések is lesznek benne, lehet tartok majd szünetet, de egyelőre azt érzem, hogy csak végig akarom csinálni.