Kedd, 2019. október 22.
ELŐD napja
Menü

Köztér

Szombat, 2013. március 30. | Máthé Kincső

Színészportré – Benő Kinga


Arcfestés, sminkelés, lufi csavargatás, mozgás, tánc, gyerekek, színház, színpad, jótékonykodás. Csak néhány dolog azon számtalan más közül, amellyel Benő Kinga, a Tompa Miklós Társulat színésznője foglalkozik. A Színészportré legújabb interjúalanya egy igazán színes egyéniség. Nemcsak a színpadon, de egyedülálló anyaként is megállja a helyét, és a nap huszonnégy órájában éli nagyon intenzív életét. Hogyan fér össze ennyi minden, honnan ered a gyerekszeretete, és miért is hiszi azt, hogy a dolgok mindig úgy történnek meg, ahogyan az meg vagyon írva? Többek között ezekre a kérdésekre kapunk választ a vele készített interjúban. Benő Kingát legközelebb április 3-án, a My Fair Lady című musicalben, illetve április 4-én A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása című vígjátékban láthatják a színházkedvelők.

– Hogyan indult a te színésznős történeted?

Soha nem volt határozott célom, hogy színésznő legyen belőlem. Tulajdonképpen a középiskolás tanárnőmnek, Farkas Mártának köszönhetem azt, hogy végül ezt a szakmát választottam, hiszen akkoriban ő volt az, aki folyamatosan bátorított, hogy felvételizzek a színire. Ennek ellenére a gyerekek mindig is nagy szerepet töltöttek be az életemben, mindig vonzott az a csodavilág, amiben ők élnek. Így egész pici korom óta élt bennem a vágy, hogy velük foglalkozhassak, és valójában óvónő vagy tanítónő szerettem volna lenni. Olyannyira, hogy felvételiztem is a tanítóképzőbe, de mivel matekból mindig is gyenge voltam, sajnos nem sikerült a bejutás. Így végül a Papiuban kötöttem ki. Aztán innen mentem tovább tizenkettedik osztály végén a színire, de tulajdonképpen mindvégig bántam, hogy nem próbáltam meg még egyszer felvételizni, átiratkozni a tanítóképzőbe.

– Ez a gyerekszeretet viszont szemmel láthatóan az óta sem múlt el…

Így van, mai napig imádok foglalkozni velük, az óvónős énem az óta is erőteljesen dominál bennem. Első éves egyetemista voltam már, amikor elkezdtem árvaházakba járni és gyerekekkel foglalkozni. Ez egy nagyon szép időszaka volt az életemnek. Mindig, amikor megjelentem ezeknél az árvaházas gyerekeknél az ajtóban, ők folyton rám csimpaszkodtak, és mindannyian arra kérleltek, hogy vigyem haza őket. Persze ez akkor nem volt lehetséges, de idővel mégiscsak akadt egy kisfiú, Laika, akinek sikerült meggyőznie engem. Őt nem egyszer haza is vittem a szüleimhez, majd közel három éven keresztül minden hétvégét, ünnepet és vakációt ott töltött nálunk. Sajnos azonban amiatt, hogy sokat volt velünk, folyamatosan összetűzésbe keveredett a többi árvaházas gyerekkel. Aztán néhány év múlva elkerült Dicsőbe, úgyhogy nem igazán találkoztam már vele. Évekkel később egyszer a buszmegállóban láttam egy fiút, aki nagyon hasonlított rá. Mondtam is az egyik barátnőmnek, hogy mennyire ismerős az a szempár, s amikor valaki egyszer a nevét is elkiáltotta a tömegben, akkor jöttem csak rá, hogy valóban Laikát láttam. Ő azonban már egyáltalán nem ismert meg engem. Viszont mindenképp egy meghatározó élmény volt számomra ennek a kisfiúnak a nevelése, szép története ez az életemnek. Ide gyökerezik vissza például annak az ünnepi adománygyűjtésnek és árvaházas adakozásnak is az ötlete, amit a színházzal közösen immár második éve megvalósítunk.

Csoportkép a Nemzeti Színházzal közösen gyűjtött jótékonysági ajándékok átadásáról

– Idővel pedig neked is saját gyerekeid lettek. Milyen velük az élet?

Amióta csak nőként gondolok magamra, mindig is sokgyerekes családot szerettem volna. Úgyhogy imádom mind a két kislányomat, és nagyon odavagyok a mi kis csajos életünkért. Tudniillik, most már annyira nagyok lettek a lányok, hogy előszeretettel lehet velük „más” dolgokról is beszélgetni, rendszerint a felnőttes témákat is megdumáljuk már. Sőt a teljes igazság az, hogy néha ki is használom ezeket a helyzeteket, számomra ugyanis nagyon jó feltöltődési lehetőség. Mostanában például már hetente beiktatunk egy kerekasztal beszélgetést, amikor mindenki mesél a saját gondjairól. Leülünk és akkor a lányok rendszerint elmondják, hogy éppen azon a héten ki bántotta meg a lelküket. Akár a másik testvér bántásáról, akár az enyémről, akár egy külső ember sértéséről van szó, ezeket mindig el szoktuk mondani egymásnak. De egyébként soha nem kezeltem le őket, sőt. Mindig is nyíltan megbeszéltem velük a problémákat, nem titkoltam el semmit, így nem is csoda, hogy egy ilyen jó kis csajos trió lett belőlünk. Nincs már meg a gyerek-szülő státus, hanem épp ellenkezőleg, ezeknek a beszélgetéseknek köszönhetően, én is nagyon sok mindent tanulhattam tőlük. Például bocsánatot tudok már kérni akkor, ha rájövök, hogy hibáztam. És ha belátom, hogy hibáztam, akkor el tudok jutni arra a szintre, hogy el is ismerem és el is tudom magyarázni nekik, hogy miért is voltam dühös, vagy miért is ripakodtam rájuk.

A két kislánya: Abigél és Dóra

– Hány évesek most a lányok?

Hét és kilenc. És amúgy nagyon büszke vagyok arra is, hogy – talán épp ezeknek a beszélgetéseknek köszönhetően – rettentően önálló lányok lettek. Ha például nekem be kell jönnöm a színházba, akkor nyugodt lélekkel otthon merem hagyni őket a lakásban. Ellátják magukat, vacsoráznak, mesét olvasnak, lefekszenek, vigyáznak egymásra. Persze az is tény, hogy az élethelyzetünk is közrejátszott abban, hogy így alakultak a dolgok, hiszen nem volt más megoldás, rá kellett nevelődjenek erre az önállóságra. Épp azért, mert egyedül neveltem őket, már egészen pici koruktól tudatosan próbáltam beléjük nevelni a kölcsönös bizalmat. Mert szerintem tényleg az a legfontosabb, hogy egyenrangúként kezeljem őket. Hogy bízzunk egymásban, én bízzak abban, hogy meg tudják csinálni, aztán hogy meg is tudjam dicsérni őket ha kell, és meg is tudjam dorgálni, ha arra van szükség. Éppen ezért fontosnak tartom azt, hogy mindent megbeszéljünk, és ezért nagyon jók a csajos-trió beszélgetéseink, hiszen naponta tanítanak engem a türelemre, az egyetértésre és a kommunikációra.

Tengerparti nyaraláson a csajos trió

– Befolyásolják a színpadi munkádat azok a dolgok, amiket a lányoktól és általuk tanulsz meg?

Természetesen. Hiszen számomra nagyon fontos, hogy a rendező és színész közti viszonyban is meglegyen a kölcsönös bizalom, a kommunikáció és a nyitottság. Én tudom, hogy egy olyan ember vagyok, aki ha csak egy cseppnyi bizalmat kap a munkafolyamat során, akkor nagyon el tud szárnyalni, de ha begörcsöltetnek, akkor előjönnek a frusztrációim és inkább hátra lépek kettőt, mintsem előre. De különben így van ez bármelyik kapcsolatomban is. Legyen az színház, gyerekek, párkapcsolat vagy barátság. Ha kapok valamit a partnertől, akkor nagyon sokat tudok adni. És ehhez kell az a fajta bizalom, amit első sorban a lányoktól tanultam meg.

– A színpadi léted kapcsán, melyik volt az a munkafolyamat, amelynél a leginkább érezted ezt az adok-kapok bizalmat?

Jó példa erre a Gigi Căciuleanuval való közös próbafolyamat a Carmina Burana elkészítésekor. Igazából, amióta itt vagyok a vásárhelyi színháznál, ez volt az első olyan munka, ami hitet tudott adni nekem a további ittlétemben. Voltak ugyanis olyan pillanatok azelőtt, amikor elbizonytalanodtam, azt éreztem, hogy nem bíznak meg bennem. És ez a Carmina Burana volt az a munka, ami visszaigazolta, hogy ha szárnyakat adnak, akkor tényleg nagyon tudok repülni, és nem kell ahhoz két másik kolléga, hogy magasra szálljak. Szóval, nagyon szeretem ezt az előadást. Tulajdonképpen egy igazi alkotói munka volt számomra ez a próbafolyamat, hiszen nemcsak színészként voltam jelen, hanem nagyon sokszor a rendezőnek is segítettem. Volt például olyan, hogy én készítettem el egy-egy koreográfia részletét, majd miután megmutattam ezt Gigi Căciuleanunak, ő be is tette az előadásba.

Részlet a Gigi Căciuleanu által rendezett Carmina Burana című előadásból

– Van egyébként más, korábbi tapasztalatod a mozgásszínházat illetően?

Tulajdonképpen nincs. Már óvodás korom óta táncoltam, balettoztam, ritmikus tornáztam, de ezzel a műfajjal addig még nem foglalkoztam. A mozgás viszont mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. Versenyszerűen úsztam, sőt mai napig rendszeresen járok mozogni, nagyon fontos számomra a sport. Szükségem van arra, hogy naponta egy órát magamra szánjak, hogy elmondhassam, hogy legalább ennyi időt a testi és lelki kondíciómra fordítottam, hogy ennyit legalább letettem az asztalra. Magamért. Hogy aztán erős tudjak lenni a nap hátralévő részében, és a pici dolgokban meg tudjam osztani magam másokkal is. De mindezen kívül felvételiztem is a Művészeti Egyetem koreográfia szakára, be is jutottam, viszont a sűrű programom és a gyerekek miatt nem igazán tudtam folytatni. Inkább amolyan ambícióként volt ez az időszak az életemben. Viszont körülbelül öt-hat éve már rendszeresen visszajárok Temesvárra, ahol nyaranta más és más koreográfusok tartanak workshopokat. Általában ez a nyaram legjobb két hete, amit folyamatos tánccal, mozgással töltök el. Nagyon szeretem, sőt néha még közelebbinek is érzem magamhoz a táncos szakmát, mint a színészkedést. A tánccal valahogy jobban ki tudom fejezni magam. Ha szöveget mondok a színpadon, mindig van egy olyan érzésem, hogy abban a pillanatban, ahogyan kiejtem a szavakat, az egész dolog elveszti a varázsát. A mozgásban, mozdulatokban viszont van egyfajta titok és sűrítettség, ami képes fenntartani a dolgok folyamatos feszültségét.

– Apropó egyetem és szakmaválasztás. A főiskola után a szatmári Harag György társulathoz szerződtél le, később a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz kerültél, majd végül a Tompa Miklós Társulatnál kötöttél ki. Melyik a legmaradandóbb élményed a különböző színpadokon töltött éveidből?

Szatmár után öt évet töltöttem a sepsiszentgyörgyi színháznál, és ez volt az egyik legszebb időszaka az életemnek. Olyan előadásokban játszhattam ott, amelyek meghatározóak voltak a pályám kezdetén. Ezek közül is a legmaradandóbb és leginkább lelkemhez közel álló a Bocsárdi László által rendezett Csoda című előadás. Ennyi év távlatából is nagyon sokan vannak, akik emlékeznek erre a darabra, sőt talán én is eszükbe jutok egy-egy jelenet kapcsán. Ez pedig nagyon jól esik. A másik ilyen meghatározó előadás számomra a B. Fülöp Erzsébet által rendezett Pinokkió, amelyet itt a vásárhelyi színháznál játszottunk néhány éve. Ennél a produkciónál is azt éreztem, hogy valóban ki tudtam teljesedni és szárnyalhattam. Lévén, hogy gyerekelőadás volt, nagyon közel is állt hozzám. Mai napig is vannak olyan gyerekek, akik megállítanak az utcán, mert emlékeznek rám, sőt, ha elmegyek egy-egy gyerek buliba arcot festeni, akkor ott is rám ismernek, felismerik a hangomat például.

Korpos Andrással a Pinokkió című előadásban

– És igen, a gyerek bulik és az arcfestés. Ezzel is, illetve nagyon sok más dologgal is foglalkozol a mindennapjaidban…

Jaj, igen, az életem folyamán nagyon sok mindennel foglalkoztam. Például egy egész vakáción keresztül asszisztensnő is voltam fent a kórházban, a sebészeten. Aztán ott vannak ezek a gyerek bulik, az arcfestés és a lufi csavargatás. Ennek az ötlete akkoriban fogalmozódott meg bennem, amikor a saját lányaim megszülettek, és olyan foglalkozást, plusz tevékenységet kerestem magamnak, amivel a gyerekszeretetemet is ki tudom élni. Így döntöttem el, hogy gyerekzsúrokra, bulikra fogok járni. Miután pedig lefektettem a kisbabákat, mindig leültem a YouTube elé, nézegettem az arcfestős és lufi csavargatós videókat és minden este tanultam, hogy miként is vannak ennek a „szakmának” a fortélyai. Most már több éve rendszeresen járok különböző rendezvényekre, bulikra, festem a gyerekek arcát, lufit csavargatok, és közben meg nagyon imádom ezt csinálni.  Aztán a gyerekarcfestések után elkezdett érdekelni a komolyabb sminkelés is. Először csak otthon gyakoroltam, majd a barátnőkön, aztán meg elmentem egy színházi smink-tanfolyamra is. Ezen a kurzuson pedig igencsak sok pozitív visszajelzést kaptam, ami ugyancsak fontos számomra, hiszen a sminkelés is tulajdonképpen egy kreatív alkotói munka. A tanfolyam után, több felkérést is kaptam, a legelsőt a csíkszeredai színháznál, ahol egy mesejátékhoz kellett maszkokat készítenem, de itthon is én csináltam például Nagy Dorottya sminkjét a Bányavakság című előadásban. Úgyhogy most már ezzel is foglalkozom. Aztán ott van még a színház, a sport, a rendszeres mozgás és sok-sok más tevékenység, amivel kitöltöm a napjaimat. Nem tudok nyugton ülni. Ami jó, azt csinálom… (A Benő Kinga által készített színházi sminkekről a cikk végén lévő Galériában láthatnak több fotót)

Gyerekzsúron, lufi csavargatás közben

– Valóban nagyon szerteágazó egyéniség vagy, sok minden foglalkoztat, sok szakmát és mesterséget űzöl. Van-e, illetve kell-e szerinted ebből a sok dologból kiválasztani egyet, ami prioritást élvez?

Nagyon sokat gondolkodtam már én is azon, hogy lehet, hogy túl sok lovat ülök meg egyszerre. De nagyon érdekes, hogy az életem különböző szakaszaiban az egyik ilyen elfoglaltság mindig néhány lépéssel a többi előtt jár, mindig van valami, ami egy kicsivel nagyobb hangsúlyt kap a többinél. És így jön létre az egyensúly szerintem. Lehet, hogy többféle dolgot csinálok párhuzamosan, de azok egyensúlyban vannak, hiszen ha például nincs feladatom a színházban, akkor valószínűleg valahol máshol van hangsúlyosabb tennivalóm. És ez így van jól. És nem bosszankodom például amiatt, hogy ha nem vagyok kiosztva egy előadásban. Rájöttem ugyanis, hogy talán pontosan azért van ez így, mert akkor épp például a lányaimra kell jobban odafigyelnem. Én mindig meg tudom magyarázni magamnak, hogy mi miért történik, nagyon hiszek abban, hogy mindig mindennek oka van, hogy nem hiába történnek a dolgok, és hogy valakinek valami célja van velem. Éppen ezért bármivel foglalkozom, mindig igyekszem a legjobbat kihozni magamból, igyekszem a maximumot nyújtani minden területén az életemnek – legyen az színház, tánc, sminkelés vagy éppen gyereknevelés. Persze, én is szoktam mélyponton lenni, de ilyenkor mindig tudok „menekülni” ezekbe a különböző dolgokba. És próbálok úgy létezni ezekben az elfoglaltságokban, próbálok úgy találkozni az emberekkel, úgy letenni a párnára a fejem esténként, hogy mérlegeljem kitől és miből mit tanulhattam meg aznap. Hogy a következő napra is legyen lendületem. Mert mindnyájunk életében vannak mélypontok. De olyankor jó tudni azt, hogy valamit mégis tettél aznap, hogy valakinek tudtál adni valamit, hogy tudtál szeretni, és megengedted, hogy téged is szeressenek.