Vasárnap, 2019. augusztus 25.
LAJOS, PATRÍCIA napja
Menü

Köztér

Péntek, 2013. február 15. | Máthé Kincső

Színészportré – Bokor Barna


Bokor Barna neve nem lehet idegen a vásárhelyiek számára. De tudták-e például azt, hogy nem csak rádiózott, színészkedett, de még idegenvezető is volt Egyiptomban, illetve, hogy annak idején laposra verte kézilabdában a Magyar Válogatottat? A Színészportré legújabb beszélgetőtársa Bokor Barna, a Tompa Miklós Társulat tagja, akit nemcsak regényes életútjáról, de a szerepeihez, művészetekhez való viszonyáról is kifaggatunk. Barnát legközelebb szombat este a Nemzeti Színház My Fair Lady című musicaljében láthatják, hallhatják a színházkedvelők.

– Mikor, miért és miként lett színész belőled?  

– Középiskolás koromban intenzíven kézilabdáztam Szovátán, majd három társammal együtt átigazoltam a székelyudvarhelyi klubhoz, ahol elég nagy sikereket értünk el. Például, amikor junior kettesek voltunk, megvertük a Magyar Válogatottat egy kiskunhalasi bajnokságon. Úgyhogy annak idején nagyrészt ez töltötte ki az életemet, nem igazán gondolkodtam azon, hogy színész legyek. Viszont már akkoriban ott motoszkált bennem az eredendően jelen lévő színészi ambíció, sőt az utolsó éveimben már nagyon erősen éreztem azt is, hogy nem igazán akarok kézilabdás lenni, valahogy nem erre születtem. Talán az is elmondható, hogy édesanyám gyakorolt elég erős hatást arra, hogy végül ezt a szakmát válasszam. Ő volt ugyanis az, aki kipiszkálta belőlem ezeket a dolgokat, ő tette elém a szövegeket, amikkel felvételiztem, sőt a repertoáromat is ő állította össze. Tény ugyanakkor, hogy én is éreztem magamban bizonyos kvalitásokat, már gyerekkoromban volt egyfajta érzékem az előadóművészetekhez. Velem szavaltatták például a verseket az iskolában. Úgyhogy igen, akkoriban azt hitték, azt hittük és én is azt hittem, hogy ezt kell majd nekem csinálnom.

Pillanatkép a Fiatalság bolondság című előadásból (Veszprém, Petőfi Színház)

– De mégsem színész lettél előbb, hiszen már középiskolás korodban, végzős diákként elkezdtél dolgozni egy szovátai kereskedelmi rádiónál. Hogyan indult ez a fejezete az életednek?

– Tulajdonképpen engem már kiskorom óta nagyon izgatott az, hogy milyen hangok jönnek ki a rádióból, már akkor nagyon érdekelt, hogy miként jön létre minden, ami hang, vibráció, akusztika, rezgés. Kíváncsi voltam arra, hogyan lehet tovább adni a beszélt nyelv birtoklását, milyen hatást lehet elérni pusztán azzal, hogy szavakat mondunk ki. Aztán a ’90-es években átmentünk Magyarországra, ahol épp akkor jelentek meg a nagyon közvetlen stílust alkalmazó kereskedelmi rádiók. Nekem pedig nagyon megkapó volt hallani azokat a hangokat, amelyek itt megszólaltak és felkonferáltak egy dalt. Izgalmas volt tudatosítani, hogy egy-egy zene – lehetett bármennyire száraz és érdektelen –, életre kelt és fogyaszthatóvá vált azáltal, hogy előtte megszólalt a rádióbemondó hangja. Fantasztikus volt, ahogyan felvezettek, majd elengedtek egy-egy a dalt az éterben. Ennek hatására pedig, amikor hazaértünk, otthon, a saját lakásunkban elkezdtem utánozni ezeket a műsorvezetőket. Az unokatestvéremmel együtt interjúkat készítettünk a szomszédokkal, hangokat imitáltunk, beszélgetős műsorokat vetettünk fel a magnószalagra, tehát saját kis stúdiót működtettünk. Így igen, nem véletlen, hogy 1998-ban, amikor tizenkettedikes voltam, elvállaltam ezt a szovátai rádiózást.

Bokor Barna a mikrofon mögött

– Végül mégis eljöttél felvételizni a színire. Milyen gondolatokkal vágtál neki az egyetemi éveknek?

– Eljöttem ugyan az egyetemre, de az igazság az, hogy féltem ettől az egésztől, mert akkor még nagyon távol állt tőlem a művészkedős világ. Eleve nagyon kevés színházi tapasztalásom volt. Tudtam magamról, hogy van némi empatikus érzékem ahhoz, hogy más embereket megjeleníthessek, megmutassak, de nagyon kevés tudásom volt arról, hogy ez a színpadon valójában hogyan is működik. Nagyon kevés előadást láttam. Voltak ugyan kötelező színházlátogatások, de az kevés volt ahhoz, hogy engem maga a színház világa ragadjon meg, ahogy az természetes lenne. Ennek ellenére mégis vonzott a szakma, főleg a színészkedés, az előadóművészi lehetőségek voltak szimpatikusak. Amikor pedig eljöttem a felvételi előkészítőkre, és láttam, hogy tulajdonképpen mi is történik itt, rögtön bátorságot kaptam, elkezdtem beleolvadni ebbe a környezetbe.

– Legmaradandóbb élmény az egyetemről?

– Másodéves korunkban Kovács Levente felkérésére egyik osztálytársammal, Sorbán Csabával bekerültünk a negyedévesek előadásába. Sőt, nem is akárhogyan, hanem rögtön a főszerepekre osztottak ki, én voltam Liliomfi és ő volt Szellemfi. Ez a produkció pedig maximálisan meghatározta az életemet. Mivel utolsó pillanatokban kerültünk be a produkcióba, viszonylag kevés idő volt, és nem tudtunk gondolkodni azon, hogy mit csinálunk. Nem volt idő szerepet elemezni, két hetünk volt összehozni az előadást. Éjjel nappal mentek a próbák, egy adott ponton teljesen szédülten és kaotikusan néztem ki a fejemből, mert rájöttem, hogy semmit nem jegyzek meg abból, amit a rendező mond. Utána éjszaka álmomban feldolgozódott mindaz, amit hallottam, úgyhogy másnap reggel tudtam csinálni. De lényegében nagyon automatapilóta módon jött létre ez a szerep. Végül pedig egy hatalmas nagy siker lett belőle, legalábbis számunkra mindenképp az volt, hiszen ekkor találkoztunk először konkrétan egy szereppel.

– Közvetlenül az egyetem után kikerültél Veszprémbe, az ottani színházhoz szerződtél le. Milyen volt az ott töltött időszak?

– Szerettem azt a várost, nagyon kedvesen, szeretetteljesen fogadtak ott. De az igazat megvallva nem igazán tudtam érzékelni a közösséget, mindig hazavágytam. Bár szerettek engem, és én is szerettem egyénenként az ottani embereket, mégsem éreztem azt, hogy közéjük tartozom. Több szempontból is haza húzott a szívem.

Bartha Alexandrával Az aranyember című előadásban (Veszprém, Petőfi Színház)

– Végül mégsem haza jöttél Veszprémből, hanem elmentél Egyiptomba idegenvezetőnek. Ennek mi a története?

– Tulajdonképpen mindig is érdekelt ez a kultúra, és ennek a kultúrának a belső megtapasztalása, nem pedig csak az amolyan „átutazós” megismerése. Nem volt utolsó szempont ugyanakkor, hogy annak idején jó pénzt lehetett keresni ezzel a szakmával. Igaz, amikor én kijutottam, ez már nem volt annyira kifizetődő, főleg az akkori robbantások miatt. Állandó terror fenyegetettség volt akkoriban. Mikor bementünk Kairóba a piacra, folyamatosan fennállt a lehetősége annak, hogy valaki felrobbantja magát. Tehát egy eléggé feldúlt időszakban voltam ott, így nem igazán jöttek a turisták. De rengeteg időt töltöttem nílusi hajóutakon, és ez nagyon meghatározó élmény volt számomra, azóta beégett a retinámba a bibliai nílusi táj. Igaz, a főhadiszállásaink leginkább a tengerparti szállodák voltak – hiszen javarészt oda érkeztek meg a turisták –, de természetesen azért a kulturális Egyiptomot is rendesen körbejártuk. Amúgy nagyon érdekes volt ez a fejezete az életemnek, tudni illik nagyon váratlanul jött a lehetősége az egyiptomi idegenvezetésnek. Kedden szóltak telefonon, hogy pénteken indulok, és ennyi idő alatt nem igazán volt időm átlapozni az egyiptomi istenségek kislexikonját – még turista szinten sem. Egyszerűen csak egy szandált tudtam vásárolni magamnak, ráadásul arról is kiderült később, hogy a homokban a csukott cipő sokkal tanácsosabb lenne. Tehát, végső soron az összes rossz felkészülési manővert elkövettem, ahelyett, hogy oda tettem volna magam tanulni. Ráadásul a levegőben, a repülőgépen tudtam meg, hogy nem is oda megyek, ahová eredetileg eltervezték, úgyhogy egy teljesen ismeretlen terepen szálltam le, hogy „tessék, vezesd az idegeneket”. Nem csoda hát, hogy néha a turisták – akik eleve hetek óta készültek a maguk utazására – jobban tudták, hogy mit fognak látogatni, mint én, a zöldfülű. Tagadhatatlan, hogy néha a fantáziám és az improvizációs készségem rántott ki a bajból. Persze azért nem volt ez túl gyakori, hiszen ennél a szakmánál azért nem nagyon lehet mellé beszélni. De ügyes voltam, párhuzamosan ment a gyakorlati és elméleti része a munkának, ilyen formán pedig már vezettem a turistákat, miközben egy turisztikai atlaszt tartottam a kezemben és minden puskázás ellenére is csak annyit tudtam mondani, hogy „jobbra sivatag, és… balra is sivatag”. Úgyhogy égtem rendesen, nagyon szánalmas volt, ahogyan igyekeztem puskázni, amolyan értelmes tekintettel és félrebiccentett fejjel. Végső soron azok, akik felületesebben kezelték a kirándulást, azoknak rendben volt így, azokkal viszont, akik ennél többet szerettek volna, már nem igazán tudtam zöld ágra vergődni. No, de mindezek ellenére szépen, lassan belerázódtam a dologba. Aztán bizonyos idő után hazajöttem, hiszen oda nem végleg, nem egy életre megy ki általában az ember, és én sem így képzeltem el az életemet.

Egyiptomban a Hórusz templom előtt, egy helyi régész-idegenvezető társaságában

– Amikor hazajöttél egyenesen a Tompa Miklós Társulathoz szerződtél le, újra színpadra álltál… Azokból az évekből milyen maradandó élményeid vannak?

– Én ezt úgy élem meg, hogy akkoriban kezdődött el a folyamatos bukások sorozata, hiszen ebben az időszakban a közönség nem igazán díjazta azokat az előadásokat, amelyeken mi, a csapat rengeteget dolgoztunk, iszonyatos munkákat fektettünk bele. Ezek az előadások nem voltak népszerűek, nem örvendtek akkora nézői sikernek, mint ahogy az például egy másik városban megtörténhetett volna. De lényegében izgalmas időszak volt.

Petruchio szerepében A makrancos hölgy című előadásban

– A színház mellett egy másik fontos szakma is szerepet játszott az életedben. Mi vonzott afelé, hogy a Gaga munkatársa légy?

– Tulajdonképpen már az egyetemen elkezdtem a Gagánál dolgozni. Akkoriban ugyanis, amikor megjelent ez a rádió, akkor ez tényleg nagy dolognak számított, s mivel én már korábban is kapcsolatban voltam a kereskedelmi rádiózással, szerettem volna ennek is a közelébe férkőzni. Kíváncsi voltam arra, hogy milyen az, amikor egy profi cuccon szólal meg minden, milyen egy jó infrastruktúrában, komoly logisztikával dolgozni. Úgyhogy tényleg vonzott, hogy valamilyen formában a részese legyek egy ilyennek. Aztán egyszer elmentük felolvasni néhány közleményt, majd rostaszerű válogatás után, végül is elkezdtem dolgozni ennél a rádiónál. Eleinte csak hétvégén, majd hét közben is, végül pedig a fő műsoridő matinéját vezettem. Amikor már nagyon nem bírtam egyedül – hiszen nehéz volt egyeztetni a színészi munkával a rádiózást –, akkor kaptam magam mellé egy műsorvezető társat.

A Gaga stúdiójában, kisfia, Lacika társaságában

– Miért szerettél, szeretsz rádiózni?

– A rádiózás egy olyan műfaj, ami mögött nem létezik arc, így javarészt a hallgató fantáziájában zajlik le a dolog. Hall egy hangot és eközben társít hozzá bizonyos dolgokat. Éppen ezért könnyebb szerintem megtalálni a hallgatót rádión keresztül, mint például egy televízió esetében. Hiszen itt a hallgató nincs kiszolgáltatva más dolgoknak, nem kell, hogy ítélkezzen az alapján, amit lát. Pusztán csak a hang által lép kapcsolatba veled, a műsorvezetővel. Te pedig a lényedet a hangodon keresztül kell tudd átadni. Ezt szeretem benne. Az a fontos, hogy egy hullámhosszon légy a hallgatóval, és ezt egy jó rádiós el tudja érni. Mert ez igazán a szép.

– Egy ideje abbahagytad a műsorvezetést. Lehet szó arról, hogy visszaülsz még a mikrofon mögé?

– Abbahagytam, igen, hiszen fontosnak tartom azt, hogy teljes emberként tudjak színházat csinálni. És talán, amikor már kevesebbet fogok a színházban dolgozni és lesz elég időm rá, akkor talán még fogok rádiózni. Szeretnék.

– Egyelőre tehát a színpadon találkozhatnak veled leginkább az emberek, jó pár előadásban játszol jelenleg is. Hogyan viszonyulsz most a szerepeidhez, egyáltalán a színpadi munkáidhoz?

– Nagyon érdekes, hogy olyan erős párhuzamot vélek felfedezni a szerepeim és a saját életem között, ami már félelmetesnek mondható. Nem tudom, hogy a szerepek találnak-e meg, vagy valamilyen szintű vonzásai vannak a szerepeknek az életem történéseihez, de az utóbbi időben szinte már-már mágikus összefüggéseket vélek felfedezni a kettő között. Például annak idején a Platonov szerepe nagyon passzolt hozzám, bizonyos velem megtörtén külső események és a tényszerűségek alapján, tökéletesen rám lehetne húzni az ő karakterét. Az is igaz, hogy ha most kezdeném el megformálni ezt a szerepet, jóval nagyobb beleérzéssel tudnék hozzányúlni, mert akkor talán túl közel volt hozzám ez a karakter. Ilyen mágikus összefüggésekre gondolok. Az élet ugyanis mágikus természetű. Ha valamit akarsz, az bekövetkezik, és ugyanígy ennek az ellenkezője is igaz: ha bármit akarsz, akkor az élet nem törődik vele és nem fog bekövetkezni. Az igazság pedig, szerintem, ennek a kettőségnek a meghaladásában rejlik. Mert a szerepek és a saját életem kapcsán például, én igazán féltem attól, hogy bizonyos dolgok be fognak következni. És minden, amitől féltem, be is következett. Most azonban már nincsenek ilyen félelmeim. A színpad és az élet vonatkozásában, most akár egy húron is pendülhet a kettő, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen semmi baj nincsen ezzel.

A Platonov című darab címszerepében

– A mostani előadások és különösen a My Fair Lady kapcsán – szemmel láthatóan és füllel hallhatóan – kitűnik, hogy nagy adag zeneszeretet van benned. Tévedek?

– Nem, egyáltalán nem. Annak ellenére, hogy civil emberként a pop műfajhoz kapcsoló dalokat énekelek leginkább, nem feltétlenül csak erre a zenére korlátozom magam, hanem a klasszikus zenétől a népzenén keresztül egészen a jazzig mindent szeretek. Sőt, még a manele közül is meghallgatom azt, ami igényesen van felépítve. Ha valami autentikusan jól szól, az nekem teljesen rendben van. Én a tehetséget szeretem, és azt, ha képes megnyilvánulni.

– Tudjuk, hogy nem rég jött ki a legújabb önálló dalod. Van-e ezzel az énekléssel valami konkrét, közeljövőbéli terved?

– Úgy tervezzük, hogy év végére összehozunk egy albumot, és ha minden jól megy, akkor csinálunk egy koncertet is. De például nem akarom, hogy a színházi életem és ez a másik szenvedélyem teljesen külön váljék.Bár elválik egymástól a két dolog, de én mégsem szeretném külön választani. (Bokor Barna legújabb dalát itt hallgathatják meg)

A mikrofon mögött, kicsit másként

– Gondolom, akkor neked szimpatikus, hogy most a zenés műfajok is hangsúlyos szerepet kapnak a színházi munkáidban…

– Én nagyon örülök ennek. Szeretem ezt a műfajt, s ami még jobb, a nézők is nagyon szeretik. De ugyanilyen jól érzem magam például az épp próbafolyamatban lévő Gorkij darabban is, amit most rendez Keresztes Attila. Ebben is nagyon otthonosan mozgok. Tehát nem tudom leszögelni magam egyetlen műfajnál sem, nem tudom azt mondani, hogy mondjuk, csak ez vagy az számít művészetnek. Ez is csupán „egy más fajta” művészet.

Pillanatkép a My Fair Lady című musicalből

– És akkor számodra mi a művészet?

– Azt hiszem, hogy a művészet az emberi kiterjedéshez kapcsolódik. Ahhoz kell az ember. Mert ha ránézünk például egy tájra, ott nem igazán tud esztétikázni az ember. Beleborzonghatunk, de nem mondhatjuk rá például azt, hogy csúnya. A művészetnél azonban már bejönnek az esztétikai dolgok, ott már kezdünk ítélkezni, az már mindenkinek az egyéni finomságáról szól. Számomra a művészet nagyon széles, sok minden tartozhat alá. De csak azt merem ennek nevezni, ami szembesít a saját természetemmel, amiben meglátom önmagam, és amiben a saját arcomat tapasztalom. Nekem ez a művészet.