Kedd, 2019. október 22.
ELŐD napja
Menü

Köztér

Szerda, 2013. február 6. | Máthé Kincső

Színészportré – László Csaba


Ki gondolta volna, hogy László Csabát egy ismeretlen lány lelkesedése győzte meg arról, hogy színész legyen, és vajon sejtettük-e azt, hogy miként is viszonyul ő a főszerepeihez. A Színészportré legfrissebb interjúalanya, a Tompa Miklós Társulat színésze nemcsak az egyetemi évekről, de szakmáját meghatározó tanárairól és a különböző karakterek megformálásáról is mesélt a vasarhely.ro-nak. László Csabát legközelebb ma és holnap este 19.30-tól láthatják az érdeklődők A Gézagyerek című istendrámában, illetve szombat este a My Fair Lady-ben később pedig a Rómeó és Júlia című előadásokban is.

– Miért választottad ezt a szakmát. Mikor döntötted el, hogy színész leszel?

Hogy színész is lehet az ember, tulajdonképpen kilencedik osztályban fogalmazódott meg bennem. Amikor felvételiztem Székelykeresztúrra, a bentlakásban laktam és ott megismertem egy lányt, aki nagyon-nagyon szeretett volna színésznő lenni. Ennek hatására, a színészet gondolata bennem is nagyon erősen megragadt, kilencedik osztálytól pedig már eléggé tudatosan készültem arra, hogy színész leszek, színjátszó csoport tagja voltam és rendszeresen jártam szavalóversenyekre. Rájöttem, hogy én ezt szeretném csinálni, komolyan is gondoltam, később pedig tizenkettedik osztályban a Művészeti Egyetem felkészítőire is rendszeresen jártam.

Gheorghe szerepében a Megtorlás című előadásban

– Általában mindenkinek szép élményként maradnak meg a felkészítők, a felvételi pillanatai. Te is így vagy ezzel?

– Igen, nagyon. Tulajdonképpen ez a korszakom nekem nagyon felhőtlen volt, nem féltem semmitől, nem volt meg bennem a kudarctól való félelem érzete. Valamiért úgy alakult akkor a személyiségem, hogy eszembe sem jutott, hogy akár el is bukhatok. Az osztálytársaim mesélték, hogy a felvételi alatt annyira boldog voltam, hogy ők nem is értették, hogy lehet így kijönni egy vizsgáról. Tehát nem problémáztam semmiért. Amúgy simán is ment az egész, amolyan szépen. Stoppal jöttem fel Vásárhelyre, felvett egy képzőművész, Miholcsa József, aki még az autóban felajánlotta, hogy a felvételi ideje alatt lakhatok nála. Aztán az egyetemi éveim alatt is az édesanyjánál laktam albérletben. Tehát tényleg minden nagyon simán ment, elszóltam egy óhajt és rögtön hozta a választ rá az élet.

– Milyenek voltak az egyetemista évek?

– Szép egyetemi éveink voltak. Nagyon sok jó emberrel, jó rendezővel, jó tanárral találkoztunk. Nem szeretnék neveket sorolni, nehogy megbántsak valakit, de majd egyszer remélem lesz alkalmam meghálálni nekik.

– Négy év után a Tompa Miklós Társulat tagja lettél. Mi volt ennek az útja?

– Ez igazán érdekes, mert épp amennyire boldog időszakként maradt meg az egyetemi évek kezdete, négy év után épp annyira reménytelennek láttam az egész helyzetem. Nem igazán tettem annak érdekében, hogy bárhová is leszerződjek. Egyszerű volt a helyzet: Béres András volt akkor az igazgató, aki egy bizottsággal eljött és megnézte a vizsgaelőadásainkat, majd a csapat három tagját elhívta a társulathoz. Tehát nem is gondolkodtam azon, hogy bárhová máshová menjek, ez akkor nekem tökéletesen megfelelt.

– Ennek ellenére gyanítom, hogy mégis voltak szakmailag maradandó pillanataid. Mi ugrik be elsőnek?

– Nagyon élveztem negyed éven a Kovács Levente által rendezett Cabaret című darab Konferanszié szerepét. Azt imádtam csinálni, játszani, és azt hiszem, hogy eléggé jól is sikerült. Nagy a gyanúm, hogy ennek is köszönhetem például azt, hogy felvettek ehhez a társulathoz. Emlékszem, hogy akkoriban ez az előadás az embereknek is nagyon bejött, fiatal csapat voltunk, és számunkra is egy maradandó élmény

– Az ilyen emberek általában meghatározóak egy színész életében. Te mennyire érzed a kezük nyomát a munkáidon?

– Nagyon, de az igazság az, hogy az egyetemi évek után is nagyon fontos, hogy kikkel találkozik az ember, milyen rendezőkkel dolgozik. Ami szakmailag egy erős, emlékezetes munka volt számomra, az például a Szökés című darab próbafolyamata. Itt is különösen a B. Fülöp Erzsébet és a Bogdán Zsolt közös munkája volt az, ami szakmailag egy nagyon meghatározó élmény számomra. Erre úgy emlékszem, mintha akkor tényleg megláttam volna valamit a szakmából, amit addig még soha nem sikerült. Olyan volt, mint amikor két ember egyszerűen tudja – és tényleg precízen tudja – a szakmáját. Amúgy Bözse azóta is egy meghatározó személyiség az életemben, mind szakmailag, mind emberileg.

B. Fülöp Erzsébettel a Bolha a fülbe című előadásban

– Mennyire tudnak amúgy a színpadon lendületet, segítséget adni az ilyen partnerek egy színész munkájában?

Nagyon sokat segíthetnek. Például, szerintem, a környezet meg tud menteni egy főszerepet. Ha úgy állnak hozzá, akkor el tudják vinni a főszerepet a hátukon. Persze nem minden főszerepre érvényes, de tényleg képes a közege is éltetni azt. Ezt a példát csak a csapatmunka szempontjából tartom fontosnak. Végül is minden főszerep egy origó, amihez mindenki viszonyul, valamilyen formában mindenki életben kell tartsa ahhoz, hogy érvényesülhessen. Vannak helyzetek, amikor épp a mellékszerepek válnak főszereppé. Ez sem véletlen…

– Ha már a főszerepeknél tartunk… Nem egy előadás főszerepét is te játszod ebben az évadban. Jelent ez a titulus valamit számodra?

– Az ember azt hiszi ilyenkor, hogy valamit nagyon meg kell csinálni. Az a baj a főszerepekkel, hogy úgymond rátelepszik az emberre, felnöveszti a helyzetet, úgy érzi, hogy ez most tényleg valami fontos dolog. Szerintem meg ebben is meg kell találni az arany középutat. Nekem a Bolha a fülbe című előadásban volt az első főszerepem, s ennek kapcsán éreztem épp azt, amiről az előbb beszéltünk, hogy mennyire fontos, amikor a főszereplő körüli csapat megteremti azt a közeget, amelyben képes életben maradni a főhős karaktere. A Bölcs Náthán kapcsán például végig nagyon hálásnak éreztem magam azért, mert rám talált ez a szerep. Nagyon szeretem, amikor az éppen aktuális karakter, amin dolgoznom kell, valahogy találkozik azzal az elvvel, ami szerint élni kellene az életben. Mert Náthán egy jó ember, s ha az ő szerepével dolgozol, akkor ez képes feltölteni, a jóságról szóló elméleti írásokat gyakorlatba kell/kellene ültetni.

Náthán szerepében

– Átragadhat ez így, ilyen egyszerűen a szerepről a színészre?

– Szerintem igen. Most például az Éjjeli menedékhely próbái kapcsán is azokat a gondolatokat, amiket nagyon bölcs emberek, tanítók, mesterek  leírtak – arról, hogy miként kell élni –, azt meg kellene értsem, és meg kellene mutassam. De csak úgy tudom megmutatni, ha valahogy át tudom szűrni magamon. És ezért nagyon nehéz a Náthán szerepe is. Sokkal több eszköz van a rossz megformálására, a jót megmutatni mindig nehezebb.

– Apropó jó és rossz karakter… A most futó Rómeó és Júlia című előadásban – a szerepösszevonásoknak köszönhetően – épp két ilyen teljesen szélsőséges karaktert játszol. Egyrészt te vagy Lőrinc barát, illetve Tybalt is. Hogy lehet egy előadáson belül megvalósítani e kettő közti váltást?

– Tulajdonképpen, mivel Tybalttal van az első két jelenetem, az a nehezebb, amikor ebből Lőrinc barát szerepébe kell átlépnem. Erre van kevesebb időm, erre kell nagyobb figyelmet szenteljek, aztán a váltások már mennek maguktól. Igazából az első jelenetek fontosak, hogy ráhangolódjak a szerepre, elkaphassam a fonalat. Utána mar olyan, mintha egy szerep lenne a kettő. De nagyon érdekes például, hogy épp ez az előadás próbafolyamata alatt kaptam egy Hamvas Béla könyvet karácsonyra, és ennek olvasása nagyon sokat segített Lőrinc barát szerepének a megformálásában. Jelenetek előtt például beleolvasgattam, hogy ráérezzek a hangulatára.

Lőrinc barát szerepében a Rómeó és Júlia című előadásban

– Mi a helyzet a Gézagyerekkel? Ez az egyik legfontosabb szereped, ha lehet ilyet mondani…

– Visszaemlékszem arra a próbafolyamatra, úgy érzem, hogy sokkal több öröm volt benne, mint például vívódás. Az volt a jó, hogy nagyon bíztam a rendezőben, azt éreztem, hogy jó kézben vagyok tartva, nyugodtan végezhetem a munkámat, mert ő a megfelelő utakra terel. Nagyon nehéz szövegről van szó, nehezen tudtam megtanulni, és nagyon későre került a birtokomba olyan szinten a szöveg, hogy azzal nagyon tudatosan tudjak építkezni. Egyébként minden karakternek van valamilyen atmoszférája, hangulata, és ha sikerül arra ráéreznem, akkor azon belül nagyon biztosan tudom játszani. Ha csak sejtem és nem kapom el, akkor az szerintem nem egy sikerült alakítás, valamilyen szinten kívül reked, csak kóstolgatás marad, folyamatos munkát, keresgélést igényel.

A Gézagyerek

– Amúgy mikor érik be ez szerep nálad? Beérik-e egyáltalán?

– Ugyanolyan komolysággal akarom, igyekszem mindig eljátszani a szerepeimet. De ez sokszor nem sikerül. Hiába teszel a legjobb tudásod szerint, akkor sem. Azt hiszem, hogy talán ez is a gondviselés kérdése. Vagy nem tudom, mitől függ… Ilyenkor jön az, hogy az ember tudja a szakmát, lejátssza a partitúráját, megteremti a formát, aztán a csoda az vagy jön, vagy nem. A formához kell a szakmai tudás, a többi az vagy megadatik, vagy nem.