Vasárnap, 2019. augusztus 25.
LAJOS, PATRÍCIA napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2013. március 4. | Máthé Kincső

Színészportré – Nagy Dorottya


Hosszú és izgalmas út vezetett addig, amíg Nagy Dorottya, a Nemzeti Színház színésznője ehhez a társulathoz szerződött le. Járt Csíkban, Szatmáron, de még Egerben is. Mára már anyuka, színésznő és nem utolsó sorban szórakozni vágyó, fiatal nő is. Hogy fér össze ennyi minden és hogy történtek annak idején a pályaválasztási huzavonák? Többek között ezekről a kérdésekről is faggatjuk a Tompa Miklós Társulat tagját a legújabb Színészportréban. Nagy Dorottyát egyébként a március 16-án bemutatásra kerülő Mélyben (Éjjeli menedékhely) című előadásban, valamint a Bányavirág és Bányavakság című darabokban is láthatják a színházkedvelők.

– Mindig is az volt az álmod, hogy színésznő légy?

– Soha nem akartam színésznő lenni, sőt 18 éves koromig meg sem fordult a fejemben, hogy ezt a pályát válasszam. Eredetileg Kolozsvárra készültem magyar-angol szakra, viszont tizenkettedik osztályban érdekes dolog történt, mert – amolyan derült égből villámcsapásként – megjelent életem első nagy szerelme, aki meggyőzött arról, hogy ne menjek el más városba tanulni. Az ő hatására végül meggondoltam magam, s miután közöltem a magyartanárnőmmel is ezt a döntést, ő azt tanácsolta, hogy akkor próbálkozzak meg itthon a színivel. Így tavasszal el is döntöttem, hogy felvételizni fogok, és furcsamód végül fel is vettek a színész szakra.De az igazság az, hogy annyira nem éreztem fontos dolognak ezt az egész helyzetet, hogy még az eredményhirdetésre sem mentem el. Tulajdonképpen nem az én álmom volt ez, nem olyan dolog volt, amire gyerekkorom óta vágytam volna. Egy utolsó percben hozott döntés volt.

Csoportkép Nagy Dorottya első főiskolás osztályáról

– Ennek következtében, hogyan érezted magad az egyetemi évek alatt?

– Eleinte teljesen idegen volt számomra a dolog. Nem értettem, hogy miről beszélnek, hogy mit akarnak tőlem. Ültem órákon és nem tudtam felfogni, hogy ez miért is jó számomra, egyáltalán mitől van mindenki elszállva. Emiatt sok konfliktusom volt az osztálytársakkal, hiszen közülük mindenki erre vágyott, nekik a színház jelentett mindent. Tehát amolyan igazi outsider voltam. Éppen ezért nagyon nehezen is indult a dolog, nem tudtam mit kezdeni magammal, ugyanakkor a tanáraim nagy része sem tudta, hogy mit kezdjen velem. Például Ferenczy Pista bácsi konkrétan meg is kérdezte, hogy én egyáltalán mit keresek ott. Én meg őszintén nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki. Úgyhogy ő nem is nagyon kedvelt engem az elején. Aztán persze ez később változott, tanárként és emberként egyaránt megszerettem.

Pillanatkép Ferenczy István tanár úrral

– Hogyan, mikor történt meg ez a változás?

– Nem tudom mit csinálhattam, de az egyik első éves vizsga után a tanárok rendesen el voltak ájulva attól, amit láttak. Egyszer csak elkezdtek figyelni rám. Így már az első év második felében bekerültem egy negyedéves produkcióba, az Ó, Ábrahám című musicalbe, ami kapcsán már egyfajta sztárolós állapot is elkezdődött. Igazából soha nem tudtam hová tenni ezt a reflektorfényt, mert tényleg távol állt tőlem még akkor is ez a dolog. Nem is értettem, hogy mi ez a nagy figyelem, hogy miért van, nem is láttam magamban azt a valamit, ami miatt engem ilyen hirtelen megkedvelhettek.

– Jól tudom, hogy ennek ellenére mégis otthagytad az egyetemet?

– Igen, másodéven valahogy elegem lett az egészből. Levizsgáztam ugyan az osztálytársaimmal, de szóltam, hogy ki fogom venni az irataimat az egyetemről, mert én nem akarom ezt tovább csinálni. Úgy éreztem, hogy ez nem az én életem, nem nekem való. Sok tanár próbált győzködni arról, hogy maradjak. Valószínűleg két-három nap után már én is megbántam a döntést – hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mihez fogok kezdeni –, de már csak azért is kitartottam az elhatározásom mellett. Lehet, hogy az elején valóban csak hisztiből döntöttem így, de a végén már makacsságból is végigcsináltam dolgot.

– De nem sokáig. Ekkor jött ugyanis egy érdekes ajánlat. Elmeséled, hogy történt a dolog?

– Egyik délelőtt csörgött a telefon, Egerből hívtak. Az ottani színházigazgató volt, aki elhívott, hogy szerepeljek az Ármány és szerelem című előadásában, hallotta ugyanis, hogy anno a darabban szereplő Lujza-monológgal felvételiztem az egyetemre. Persze ez nagyon meglepett, azt sem tudtam, hogy kicsoda ő és miért éppen engem akar. Szabadkoztam, hogy már lemondtam arról, hogy színésznő legyek, de addig-addig győzködött, hogy végül – miután megbeszéltem a szüleimmel – összecsomagoltam és kimentem. Nagyon jól összebarátkoztam az ottani színészekkel, nagyon szerettem ott. Aztán annak a lehetősége is adott volt, hogy leszerződjek a színházhoz, csak hát nem volt meg a hivatalos végzettségem. S miután az egyik ottani színészbarátom meggyőzött, hogy mégiscsak érdemes lenne befejeznem az egyetemet, végül tavasszal haza is jöttem. Bekopogtam a főiskolán Kovács Leventéhez, elmondtam mit szeretnék, majd azzal a feltétellel, hogy csak negyed évben megyek vissza Egerbe – ott ugyanis várt rám a Júlia szerepe a Rómeó és Júliából –, visszavettek az egyetemre. A harmadévet tehát itthon töltöttem, bekerültem Lohinszky Loránd osztályába és velük tanultam tovább. Aztán harmadéves koromban meghalt édesapám, anyukám egyedül maradt, a testvérem Budapesten volt, így vissza kellett mondanom az egri felkérést. Nem tudtam elszakadni itthonról, és az igazat megvallva, nagyon rossz időszak következett az életemben, ami nagyon megviselt. Maradtam tehát itthon és befejeztem a főiskolát.

A csapat, akikkel végül befejezte az egyetemet

– Melyik munkafolyamatod a legemlékezetesebb az egyetemi évekből?

– Van egy nagyon szép történet azokból az időkből. Gáspárik Attila az előző osztályommal – akikkel annak idején elkezdtem a főiskolát – negyedéven megrendezte a Szerelem című előadást. Engem is bevett ebbe az előadásba, Böskét játszottam, így még egyszer amolyan búcsúajándékként együtt lehettem ezzel az osztállyal. Végigturnéztuk ezzel a darabbal Erdélyt és Magyarországot is, és valóban nagyon szép élmény volt.

Gáspárik Attila által rendezett Szerelemben

– Az egyetem után Csíkszeredába kerültél. Miért épp oda?

– Amikor én végeztem, még minden színésznek több helyre is volt meghívása a főiskola elvégzése után. Nem az volt, mint most, hogy nekünk kellett menni és kopogtatni az ajtókon, hanem a színházigazgatók, a rendezők eljöttek a vizsgaelőadásainkra, megnézték azokat, és ők hívtak el a különböző színházakhoz. Engem akkoriban Sepsiszentgyörgyre, Nagyváradra, Szatmárra, Temesvárra, Csíkszeredába és Vásárhelyre is hívtak. Vásárhelyen nem akartam maradni, mert itteni vagyok, és kívántam már, hogy egy kicsit kimozduljak innen. Ezért úgy döntöttem el, hogy hová is megyek, hogy egyik este papír-fecnikre felírtam a különböző lehetőségeket és véletlenszerűen választottam egyet közülük. Csíkszeredát húztam ki, úgyhogy másnap fel is hívtam Parászka Miklóst, hogy hozzájuk szerződnék le. Amúgy Csíkban akkor még nem volt színház, még csak akkor indult ott a dolog. Volt egy terem, voltak üres öltözők, üres színpad, hat színész és ennyi. Így készítettük el ott az első előadást, a Dosztojevszkij regényekből összeállított Részegek című produkció, amit Dragoș Galgoțiurendezett.

Pillanatkép a Részegek című előadásból

– A csíkszeredai évek alatt Szatmárra is leszerződtél. Ennek mi a története?

– Egy bizonyos idő után elkezdtem Szatmáron is játszani, és három éven keresztül egyszerre játszottam a két társulatnál. Aztán végül fel is költöztem Szatmárra, ott éltem, és onnan ingáztam Csíkszeredába. Ezt az időszakot nagyon szerettem, hiszen azok után, hogy a pályám elején szabályszerűen haltam éhen, nagyon jól jött, hogy egyszerre két helyről is kaptam a fizetést. Csíkban például, amikor odaköltöztem, a szobámban egyetlen ruhaszárító és egy bőrönd volt, sőt olyan is előfordult, hogy három napig egyáltalán nem ettem.

Cintos Józseffel a Rómeó és Júlia című előadásban

– Most már lassan tíz éve, hogy hazajöttél Vásárhelyre és a Tompa Miklós Társulat tagja vagy. Melyik a kedvenc munkád ebből a tíz évből?

– Nagyon szerettem a Két nő közt című előadást, amit Colpacci-val készítettünk el. Ugyancsak maradandó élmény a Boldogtalanok, Bodó Viktor rendezésében. Egyébként nagyon sok emlék, élmény elúszik az idő folyamán, hiszen tényleg nagyon sok minden kell ahhoz, hogy valami valóban megragadjon bennem. Sok összetevője van: a rendező, a színészek, a darab mind-mind nagyon kell passzoljon ahhoz, hogy idővel fontos és szép élménnyé formálódjon egy-egy előadás. De mindenképp ilyen maradandó emlék az Yvonne, amit ugyancsak Colpacci rendezett.

Tompa Klárával a Két nő közt című előadásban

– Nem véletlen gondolom, hogy az Yvonne fontos pillanata volt az életednek. Volt itt egy drasztikus hajvágás is, szabályszerűen kopasszá varázsoltak téged. Színésznőként hogy élted meg ezt a dolgot annak idején?

– A figura hozta belőlem. Mellőzni akartam minden nőiességet, egy aszexuális figurát akartam megmutatni. Ezáltal tudtam a lehető leginkább nemtelenné tenni az általam megformált Yvonne-t. Amúgy mindig is szerettem volna kipróbálni a rövid hajat, de soha nem volt merszem hozzá. Úgyhogy ez tulajdonképpen egy jó ürügy is volt, arról nem is beszélve, hogy ez a szerep valóban megérdemelt egy ilyen áldozatot. Körülbelül két éven keresztül játszottuk az előadást, úgyhogy elég hosszú ideig mászkálhattam rövid hajjal. Egy adott idő után pedig, teljesen természetesnek vettem a dolgot, tagadhatatlanul nagyon meg is szerettem, sőt lehetséges, hogy körülbelül tíz év múlva újra rászánom magam egy ilyen drasztikus hajvágásra.

Nagy Dorottya rövid hajjal

– A rövid haj mellett azért más is történt az elmúlt tíz évben az életedben. Ott voltak például a filmszerepek…

– Igen, összesen három filmben játszottam ez alatt az idő alatt, és ezek is – ugyanúgy, ahogyan az életemben szinte minden véletlenszerűen talált rám – teljesen váratlanul és bárminemű csörtetés, tervezés, kigondolás nélkül jöttek az életembe. Ilyen szempontból amúgy nagyon lusta vagyok, a saját léhaságom, hogy nem igazán vadászom az ilyesfajta lehetőségeket. Ennek ellenére persze mindhárom nagyon jó volt.

– Melyek voltak ezek a filmek?

– Az első egy ifjúsági tévéfilm volt, Táncos címmel, majd játszottam a Koltai Róbert által rendezett Világszám című filmben is – ezt még nem is láttam –, illetve volt egy román film is, a Margo. Tulajdonképpen ez utóbbit szerettem a legjobban. A Táncos is nagyon jó élmény volt, Gyergyóban forgattuk, állatokkal dolgoztunk együtt, igazi medvét kellett kergetnem, lovagolnom kellett, és hasonlók. Tényleg szerettem. De az igazi nagy élmény mégiscsak a Margo volt. Amúgy ezek a filmezések által rá is jöttem, hogy mennyire szeretek filmben játszani, bármikor bevállalnám.

Pillanatkép a Táncos című film forgatásáról

– Mi gátol meg ebben?

– Tulajdonképpen mai napig kapom e-mailben a felhívásokat a különböző szereplőválogatásokra, de soha nem megyek el egyetlen egyre sem. Lusta vagyok, azt hiszem. Van bennem egy nagy adag nemtörődömség, de valószínűleg nem is tudnám bevállalni azt a stresszt, ami az ilyen válogatókkal együtt jár. Ha valaki odajönne, hogy konkrétan és biztosan engem akar, akkor esetleg bevállalnám. És persze, nem utolsó szempont az is, hogy most már ott van a kislányom, Borika is, aki eléggé kitölti a szabadidőmet ahhoz, hogy ne foglalkozzak az ilyesmivel.

– Apropó szép történések az elmúlt tíz évből… Szemmel láthatóan a kislányod, Borika az egyik legszebb ilyen tényező az életedben.

– Igen, tagadhatatlanul ő a legszebb dolog, ami valaha is történt velem. Mellette érzem azt, hogy a lehető legtermészetesebb állapotomban vagyok, általa hiszem el, hogy úgy istenigazából jól vagyok, és minden rendben van.

Borika

– Mit szoktatok együtt csinálni?

– Sok mindent. Most, háromévesen kezd abban a korba érni, amikor már észrevehető, hogy mi az, ami igazából foglalkoztatja és érdekelni őt. Most kezd kialakulni a személyisége. Viszont a legszívesebben mégis beszélni szeret, ez a kedvenc időtöltése. Képzeletbeli barátai vannak, ezekkel beszélgetünk egész nap, a legkülönbözőbb formákban. Általában legalább tizenöt féle hangon kell, hogy megszólaljak – mert persze mindig én válaszolok neki a „barátok” nevében –, így néha már nem is tudom, hogy éppen kinek a nevében és mit is kell, hogy mondjak. Igazából ez a legfárasztóbb, hogy hatalmas kommunikációéhsége van, és egész nap be nem áll a szája. Ezt szereti a legjobban csinálni. Természetesen szeret labdázni, rajzolgatni, kockázni meg olvasni is – ez utóbbit nagyon.

Dorottya kislányával, Borikával

– Amikor nincs Borika, nincs színház, azon kívül mi van, mi fér még bele az életedbe?

– Borika mindig van. Ha pedig nincs színház, akkor maximálisan vele vagyok. Az én életem most már róla szól. Olyankor nincs ő, amikor például elmegyünk turnézni három-négy napra a társulattal, viszont ilyenkor is tulajdonképpen dolgozom. Csak néhány estém van általában, amikor szórakozom, de ezeket is jó előre meg kell terveznem. Egy kicsit kiveszett az életemből a spontaneitás, de visszajön, ha vissza kell jönnie. Amíg még Borika ilyen pici, nem lehet rajta kívüli életem, de talán ha majd nagyobb lesz, és már nem igényel olyan rettenetesen nagy figyelmet, akkor lehet, hogy én is újra élhetek a spontaneitás örömének.

– Szeretnél még gyereket?

– Nagyon szeretem a gyerekeket, ez tény. Sokszor arra gondoltam, hogyha nem színésznő lettem volna, akkor valami olyasmivel foglalkoznék, aminek köze van a gyerekekhez. Úgyhogy igen, természetesen szeretnék még gyereket vállalni. Annál csodálatosabb élményem ugyanis, mint a szülés maga, soha életemben nem volt. Én akár minden nap szülnék. Most, hogy Borika már hároméves, sokkal könnyebb. Néha az az érzésem, hogy van egy társam, akivel közösen megbeszéljük a dolgokat. Már ő is elmondja, kifejezi azt, amit érez.

– El tudnád képzelni, hogy Borikából egyszer majd színésznő legyen?

– Én bármit el tudok képzelni. Ha most megkérdezem őt, azt válaszolja, hogy ha felnő, akkor majd anyuka lesz, és sokszínű gyerekei lesznek. Lesz egy piros, egy sárga, egy zöld, egy fekete, egy barna, mindenféle. Valószínűleg azért mondja most ezt, mert azt látja legtöbbet, hogy én otthon anyuka vagyok, és ezt utánozza. Az akar lenni, ami most én vagyok számára. De tény, hogy csak mostanában kezdem behordozni a színházba is, úgyhogy lehet, hamarosan előáll azzal, hogy ő is színésznő akar lenni. Viszont ha így is lesz, szerintem ez még fog változni addig, amíg eléri a tizennyolc évet és konkrétan el kell döntenie, hogy milyen pályát válasszon.

– Hogy képzeled el az életedet, Borikát, a színházat például húsz év múlva?

– Ez az a dolog, amivel én nem szoktam törődni. Nem érdekel, hogy mi lesz húsz év múlva, egyáltalán mi lesz a jövőben. Régebben nagyon sokat foglalkoztam ezzel, belevájtam magam a múltamba, és sokat rágódtam az eljövendő dolgokon. És ez nem tett jót. Rájöttem ugyanis, hogy a múltból csak olyan dolgokat hozhatok elő, amiken már nincs mit változtatni, a jövőből pedig csak olyanokat idézhetek meg, amikről még fogalmam sincs. Úgyhogy nem törődöm vele. Úgy lesz, ahogy lesz, és úgy lesz jól, ahogy majd megtörténik. És nem lesz semmi gáz.