Kedd, 2019. október 22.
ELŐD napja
Menü

Köztér

Szerda, 2013. január 30. | Máthé Kincső

Színházról, életről, közvetlenül


Kedd délután került sor a Kemény Zsigmond Társaság legutóbbi összejövetelére, melynek meghívottja ez alkalommal Kovács Levente rendező volt. A Bernády Házban megszervezett találkozón szép számmal jelentek meg az érdeklődők, akik többek közt a mai színházi palettákról, igényekről és kínálatról hallhattak előadást. A rendezvényt követően Kovács Leventét kérdeztük meg a beszélgetés kapcsán megfogalmazódott gondolatairól.

A Csíky Boldizsár által vezetett beszélgetés igencsak kellemes, baráti hangulatban zajlott. Köszönhető ez annak, hogy a moderátor a lehető legjobb kérdéseket tette fel ahhoz, hogy az elhangzott válaszok a résztvevők kíváncsiságát teljes mértékben kielégíthessék. Mivel a beszélgetés tárgyait a színház, a város, illetve az élet dolgai képezték, nem egyszer nosztalgiázásba, ezen felül pedig mélyebb, elméleti boncolgatásba is átcsaptak a gondolatok.

(Fotó: muvelodes.ro)

A találkozó egyik érdekessége pontosan abban a témafelvetésben jelentkezett, amely a mai kortárs színházi produkciók érvényességét elemezte. Aktuális előadásokról és általános színházi jelenségekről is szó esett. Elhangzott például, hogy az átlagnézők visszajelzései alapján egyfajta problémáról beszélhetünk a színházi gondolkodásmódot, ábrázolásmódot és a színházi nyelv változását illetően. Kovács Levente pedig épp arra adott lehetőséget, hogy ezekről a problémákról konkrét és érzékelhető magyarázatot kaphasson a hallgatóság. „Érzékelhető, hogy az irodalom és az irodalmi szövegközpontúságon belül, a színházi nyelv elmozdult egy komplexebb kifejezés felé. Tehát az a közönség, amely azon szocializálódott, hogy azért megy el színházba, mert az irodalmi művet, vagy annak interpretálását akarja látni, az bizonyos szempontból meghökkenve, idegenkedve, elutasítóan áll azok előtt a jelenségek előtt, amelyekben a verbális kifejezés 90 százalékról 40 százalékra csökkent, helyettük pedig másfajta kifejezőeszközök kerültek előtérbe. Másrészt azt érzékelik, hogy az élet illúziójának a keltése helyett egy teátrális nyelv van kialakulóban.” – magyarázta Kovács Levente. Saját elmondása szerint, arra próbált reflektálni a közönség előtt, hogy ilyen szempontból a nézők részéről is szükség van egyfajta nyitottságra.

Arra is kitért, hogy minden területen születhetnek nagyon jó és nagyon rossz előadások, annak ellenére, hogy az irodalmi textualitástól eljutottunk a posztmodern vagy posztdramatikus gondolkodásig: „Attól, hogy valami irodalmi színház, attól nem biztos, hogy rossz, csak az, ha ezt valamilyen módon egy olyasfajta kiürült teatralitással vagy patetikussággal hozzák létre, ami által nem a szöveg gondolati tartalmai, hanem valamilyen külsőségesség érvényesül. Ennek ellenére vannak olyan helyzetek is, amikor egy felolvasó előadás is működhet az irodalmi szöveg révén, és van olyan eset is, amikor egy posztmodern előadás – bármilyen szenzációs külső eszközökkel van megtöltve – nem működik, mert a gondolatiság egysége valahol mégis hiányzik belőle.”

(Fotó: kronika.ro)

Mindezek mellett szó esett a mai kor rendező-centrikus színházáról, a színházi produkciókat életben tartó négy sávról, támpillérről, valamint ezek stabilitásáról, végül pedig a katarzisról is. A találkozó végeztével pedig már-már, mintha színházelméleti jegyzet tanulmányozása lett volna, információkkal, sőt mi több, igazi élményekkel távozhattak a résztvevők. Kérdésünkre, hogy a beszélgetés után milyen élményekkel maradt az előadó, Kovács Levente csupán egyetlen dolgot hiányolt:„Felfigyeltem egy – általam már régebben érzékelt – marosvásárhelyi jelenségre, amire másoknak is érdemes lenne odafigyelni. Ez pedig nem más, mint hogy vannak bizonyos kulturális rendezvények (könyvbemutató, sajtóklub, tárlat), és ezeken nagyjából 85 százalékban mindig ugyanazok az emberek vesznek részt. Tehát van egy bizonyos szűk réteg, aki mindenhol ott van, és akiknek túltelítettsége van a kulturális rendezvényektől. Ezzel párhuzamosan nagyon sok ember van, akiket soha, sehol sem látunk – holott tudjuk, hogy ők is valamilyen formában érdeklődőeknek, értelmiségieknek számítanak. Nagyon hiányolom például az ilyen rendezvényekről a teatrológus hallgatókat, azokat a magisztereseket, akik a közönségkapcsolatokkal foglalkoznak, egyáltalán színházat alkotnak, mert az ilyen beszélgetéseken nagyon jól fel lehet mérni, hogyan is viszonyul a különböző művészeti jelenségekhez a vásárhelyi értelmiségnek egy bizonyos rétege, akik között vannak olyan megrögzött színházba járók, akik 30, 40 éve járnak már oda, és akikről nem szabad lemondani.”