Péntek, 2020. október 30.
ALFONZ napja
Menü

Köztér

Szerda, 2013. december 11. | Kiss Lóránd

A szobor mint pótcselekvés


Nem célom a vásárhelyi szobrok számbavétele, leltározása, összehasonlítása, csupán néhány, az utóbbi huszonhárom évet érintő észrevételt szeretnék megosztani. Az 1989-es fordulat mindenképpen törést jelentett a szoborállítások történetében. De hogy mégis mélyebbre nyúljunk a múltba: a század első felében berendezkedő új rezsimek azzal kezdték köztér-politikájukat, hogy eltüntették a korábbi idők ideológiailag vagy nemzeti kultúra szintjén nem megfelelőnek vélt köztéri elemeit. Ezekről a hajdani szobrokról még el lehetett mondani, hogy bár tucatjával álltak a régi Magyarország közterein, adott esetben formai, plasztikai közhelyszerűségeknek alárendelve ugyan, de túlnyomórészt mégiscsak kiváló mesterségbeli tudásról, mívességről árulkodtak. Akárcsak e kor homlokzatai vagy használati tárgyai (a sztereotípiákba merülő gyakori fantáziáziahiány dacára), mind-mind egyfajta polgári igényességről tettek tanúságot.

A szocializmus évei alatt állított szobrokról összességében szintén kijelenthető, hogy szakmai elvárás és zsűrizés eredményeképpen születtek meg. Az ideológiai megkötöttség nem tudott határt szabni az alkotóban tehetség szintjén birtokolt plasztikai képességeknek, s az ebből származó kifejezésbeli kvalitásnak. A sokszor és sokban vitatható összetételű zsűri-komissziók összehívásánál a kötelező pártelvtársi jelenlét mellett mindig is figyeltek a művészi színvonal mellett kiálló neves művészek bevonására.

A 89-es fordulat új lendületet adott a szoborállításnak. Ezt a lendületet sok mindenben a korábbi gondolati megkötöttség keltette frusztrációk gyorstalpaló rekompenzálása, levetkőzése pörgette fel. A radikális váltás hívei mellett, vagy sokszor közéjük keveredve a Ceauşescu-féle, sovén elemekkel átitatott nemzeti kommunizmus maszlagában nevelkedett „másikok” vezérei is, némi ideológiai arcfelvarrás után, Păunescu méltó követőiként próbálták minél több szoborral, fakereszttel, márványtáblával jelölni dominanciájuk, felségterületük a demokráciabeli felpezsdülés emlékmű-állító hevületében. Mivel hosszú ideig nem volt szabad emlékeznünk saját hőseinkre (akik szerintük háborús bűnösök és fordítva), mi is lelkesen próbáltuk behozni a lemaradást. Így alakult ki egy olyan verseny, melyben „mi”  megpróbáltuk tartani „velük” a lépést. Ebben az adok-kapokban, „egyet mi egyet ők” (utóbb meg „egyet mi kettőt ők”) játékban pont a lényeg veszett el mindkét oldalon. Megtelt a város az „ők” és a „mi” hőseivel. Nemigen született-születik már szobor az alkotás, vagy a szépség kedvéért. Helyet sem találnánk most már rá – mint a sakktábla, úgy néz ki lassan a városi közterület. (Az esztétikára fittyet hányó szoborállítási mánia sajátos, egyben legelrettentőbb példája egyébként a közeli Sárpatakon látható, de ez egy másik történet.)

Az „érdekvédő” politikum is hamar rájött, hogy ezek az avatások jó alkalmat kínálnak az öntömjénezésre, messze könyebb volt „átvinni” egy „low cost” mellszobor felállítását, mint egy magyar iskola vagy tagozat megvédését. Az idők során az egyre kevésbé felmutatható eredmények híján szobrokat avattak és avatnak. Jól megfigyelhető, hogy az „érdekvédők” érdeklődése nagyjából az avatásra, az ott elmondott beszédekre, a „néphez szólásra” szorítkozott, s a szobor puszta tárgyi ürügyévé zsugorodott a tulajdonképpen pour politikai akciónak. Általában valahogy úgy esett, hogy az avatások után nem sokkal urnákhoz is kellett járulnunk. Így lett a szobor afféle aszpirin a fanyalgó-panaszkodó vásárhelyi magyarok minden bújára-bajára. Ilyenkor egy félórára „miénk itt a tér”.  Az aszpirint általában az érdekvédők, az éppen regnáló polgármester, alpolgármester, vagy annak tanácsosa osztogatták.

Ebben a játékban pont a szobrok esztétikai minősége volt a legmellékesebb részletkérdés. Így lettünk gazdagabbak „a világ első matematikai szobrával”, ahol a „művész” modern fürdőszobai elemek, kellékek hatását idéző formai szinten operál, így akar felemelkedni egy olyan, a régiből egy új világot teremtő eszme magaslataira, mely nyilvánvalóan meghaladja kifejezőképességét. Hasonló, szemet és elmét keserítő burleszk köszön vissza az emberfejű légcsavar képződményénél. A szobrok esztétikai kiértékelésében „köztünk” és „köztük” mindössze árnyalati különbségek vannak: míg ők a regáti városok és mindenféle gittegyletek adományait állítgatják, a mi szobrainkat fizikatanárok zsűrizik.

E köztéri tárgyak, kevés kivétellel, semmilyen dialógusban nincsenek környezetükkel. (Míg a régi, monarchiás világban még az emléktáblákat is megterveztették, ma már Marosvásárhelyen nyugodt lelkiismerettel fel lehet állítani egy más térre, más célra készült szobrot, lásd Mihai Viteazul mellszobra). Végignézve Marosvásárhely közterein, nyilvánvaló, hogy a szoborállításokban jó ideje hiányzik,  vagy nem tud érvényesülni az esztétikai igény. Összehasonlítva egy kisebb, szintén székelyföldi várossal, Sepsiszentgyörggyel, nyugodtan kijelenthetjük (és ez az élet minden területére igaz), hogy bár majd feleakkora mind Vásárhely, szoborállító, köztér-politikájában sokkal nyitottabb, progresszívebb. Bár a sepsiszentgyörgyi Szent György szobor ( a „Dínó”) létjogosultságát sokan  vitatják, mégis áll. (Alkotója, Kolozsi Tíbor, a kolozsvári Mátyás szobor restaurátora, egy többszörösen díjazott alkotói pálya távlatában méltán engedheti meg magának, hogy Szent György témáját másképp lássa és látassa.)

Egy ilyen szobor felállítása Marosvásárhelyen elképzelhetetlen. Nem csak azért, mert nem a mi hősünk, nem az ő hősük, hanem azért sem, mert a Maros partján a kortárs plasztikai nyelv nincs jelen, nem emészthető. Egy olyan emlékmű mint a berlini Kristallnachtra emlékeztető, a járószintből kisejlő alkotás, mely nem a teret erőszakolja meg, elképzelhetetlen. (Berlin Bebelplatz, Micha Ullmann izraeli képzőművész alkotása). Mert a lényeg pont az erőszak. Rajtunk, vagy rajtuk. (Az efféle erőszak legkézzelfoghatóbb példája Avram Iancu fallisztikus kolozsvári emlékműve.) Abban a városban, ahol harminc éve a legsovénebb diktatórikus időkben olyan progresszív művészeti útkeresés körvonalazódott, mint a MAMŰ, ez mégiscsak megdöbbentő. Ma a kortárs művészeti útkereséseknek Marosvásárhelyen nincs sem fóruma, sem közössége (sem közönsége?).

Micha Ullmann: Denkmal zur Erinnerung an die Bücherverbrennung. Berlin Bebelplatz, 1995

Annak, hogy ennyire nem számít, mi mellett megyünk el nap mint nap, több oka van. Az első az, hogy mint igazi hűbérurak, a városvezetők, érdekvédők, fizikatanárok fenntartották maguknak a jogot, hogy „kiválasszák a legszebbet” (Jus primae noctis). A másik, nem kevésbé jelentős ok az, hogy közösségünk szakmai illetékesei, „beavatott” művészei-értelmiségijei sem hallatták kellőképpen a hangjukat egy-egy rajtuk-rajtunk esett erőszak esetén. A tanult emberek nemtetszése nem jutott túl a kávéházi zümmögés vagy motyogás szintjén. (Ez amúgy nemzetiségtől függetlenül mindenkire igaz.) A szobrok múlandó dolgok, mondhatnánk, de ismerve a helyi érzékenységeket, elég nehéz utólag elmozdítani őket. Talán csillagforduláskor. De csillagfordulások, mint tudjuk ritkán vannak. És ha lészen mégis csillagfordulás, akkor majd kezdődik minden elölről, aminek sok értelme nincs.

Az írás a Fantáziátlanság és művészet határán címmel közzétett vitaindítónkra érkezett