Hétfő, 2020. február 17.
DONÁT napja
Menü

Köztér

Vasárnap, 2013. október 27. | Jaszenovics Lilla

Történelem, szépirodalom, G. Café


Október 26-án, szombaton, este 6 órától, a Látó Irodalmi Játékok immáron 30. kiadásán, Vida Gábor: Ahol az ő lelke című regényének bemutatása került terítékre. A G. Café a szépirodalom és a történelem fúziójának színterévé vált, és erre bizony sokan voltak kíváncsiak.

Egy picit Erdélyről, egy picit Trianonról, egy picit pedig egy székely család életéről szóló alkotást mutattak be a G. Caféban. Húsbavágó történelmi események kontra hétköznapok, mert enni, inni, és a mindennapi teendőket elvégezni muszáj, akármi történik a nagyvilágban. Ezt az ellentétet már az első oldal érzékelteti erős, provokatív képével:

„És bár nem feladatom választ adni a kérdésre, hogy miért történhetett ez meg, pontosabban: miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele. Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.

Viszont a nagyapám azon a szomorú, sötét Karácsonyon is enni adott a lovának, és még utána legalább ötven évig minden nap. Feltéve, hogy volt széna vagy abrak. Feltéve, hogy volt lova. Feltéve, hogy volt nagyapám.”

Elgondolkodtató.

Marosvásárhely, Ratosnya, Trieszt, Afrika, Budapest, Kolozsvár. Csak néhány állomás a főhős, Werner Lukács izgalmas útjából, aki apja volt szeretőjével készül találkozni Triesztbe. A kalandvágy, meg a sors Afrikába szólítja. Ott értesül, újságot olvasva az otthoni helyzetről, a háborúról. Nem szeretett volna megszökni, Erdélyben akar lenni ebben a nehéz időszakban. Apjával, 1919 őszére beszélték meg a hazatérést, és ez szent. Háborús időben, mint annyi más dolog, ez is bonyolultabb. Afrikában nem maradhat, üldözik a britek. Tűzön- vízen át jönne már haza, a szerelem miatt is.

A könyv egyik főszereplője még a Mátyás-szobor. A király mellől hiányzó nőalak is lényeges motívum. Jókai azt mondta Fadrusznak, hogy minden fontos szobor leszáll a talapzatáról és elindul a városban. Vajon a múlt eme szomorú időszakában miért nem jön az ügyefogyott, és mindent csak elrontani tudó magyar elit közé?

A regényen erőteljesen érződő fizikai részvétellel kapcsolatosan feltett kérdésre, a szerző elmondta, hogy több helyen megfordult, és ahol meg nem, abban segítette az internet. Rengeteg utánajárás, rengeteg munka, adatfeldolgozás, évek gyümölcse ez. Az író amatőr történészként, könyvmolyként kutatott. És bár nem célja történelmi hiánypótlóvá tenni a művét, igyekezett, hogy amit tényként leír, az valós legyen.

A könyv eredeti címe, egyébként, A lógós lett volna, amely ma már diákok jelzőjévé vált ugyan, de eredetileg a négylovas hintóban a hátsó paripa, aminek, valljuk be, elenyésző a munkavégzése.

Hangos kacagás tör fel, amikor az író azzal viccelődik, hogy: „ugyan hogy nézett volna az ki, hogy Vida Gábor: A lógós”.

“Ne siessünk, mert lemarad a lelkünk.” Ezt az afrikai mondást tanuljuk. Innen a könyvben az, hogy nem halhatsz meg, ha nincs ott a lelked.

Zárásként felolvasás következett. Hirtelen Afrikában találjuk magunkat, egy parányi faluban. Werner Lukáccsal szemléljük a gonosz elefánt dézsányi lábnyomát, aki már sok falubelit eltaposott. Vele félünk, és nem az elefánttól, vagy a megannyi kórságot terjesztő rovartól, ahogyan ő sem, hanem a karját felemelő, az állatra mutató öregember vaksi szemétől. Valamint a falubeliek furcsa bámulásától. Üres kunyhó, gyékény, a vadon hangjai. Az elefántlesés és üldözés viszontagságai. Képek, és a könyv által megelevenedő agyi filmvásznak.

Kiálltam a sort, és beszereztem én is egy példányt, már ott alig vártam, hogy érdeklődve lapozhassam. Jó este volt, köszönjük!

(Fotók: Fekete Zsolt Lovacska)