Csütörtök, 2020. július 9.
LUKRÉCIA napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2012. szeptember 17. | Máthé Kincső

Új helyzet, új színész – interjú Galló Ernővel


Péntek este került sor a Tompa Miklós Társulat idei első bemutatójára, ahol a Szörényi Levente és Bródy János féle Kőműves Kelemen rockballadát láthatták a nézők, Somogyi Szilárd (Budapest) rendezésében. Az előadásban a társulat egyik új tagja, Galló Ernő is szerephez jutott, így a bemutató ürügyén egy rövid beszélgetés erejéig őt is megkereste a vasarhely.ro. Az új helyzetről, a beilleszkedésről, a friss és alakulóban lévő szerepekről egyaránt kérdeztük a fiatal színészt.

– Tavaly még a szatmári társulat tagja voltál. Hogy kerültél a Tompa Miklós csapatába, milyen út vezetett idáig?

– Én Kolozsváron végeztem a színit, az osztályvezető tanárom Csíky András, az asszisztense Keresztes Attila volt, így az az út, irány, vélemény, amit ők a színházról alkottak, nagy hatással volt rám, erősen befolyásolt. Olyannyira, hogy határozottan ezen az úton szeretnék továbbhaladni későbbi munkáim során is. Nemsokára Keresztes Attilának felajánlották a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata művészeti igazgatói székét, amit el is vállalt. Egy év múlva hívott engem is Kolozsvárról Szatmárra, és mivel nagyon izgatott, hogy milyen érzés lehet máshol új impulzusokkal gazdagodni, úgy döntöttem, hogy átszerződöm. Most ugyanez történt meg Marosvásárhellyel is.

– Csak az érdekesség kedvéért: és ha nem hívták volna Keresztes Attilát akár Szatmárra, akár ide, szerettél volna ezeknél a színházaknál játszani?

– Az igazság az, hogy soha nem is gondolkodtam el azon, hogy Szatmárra vagy bárhová is elszerződjek. Nekem megvolt a helyem a kolozsvári társulatnál, nem azért kerültem el onnan, mert nem játszattak, nem lett volna feladatom. Tehát nem volt könnyű a döntés. Viszont az is igaz, hogy az a környezet, ahová én frissen végzett színészként bekerültem, már egy kiforrott csapat volt, s én sokkal később csöppentem bele ebbe az útkeresési folyamatba, így tulajdonképpen mindig is izgatott, hogy saját bőrömön tapasztalhassam, ahogyan egy társulat „összerázódik”, úgymond épp akkor indul el a „kiforrás” útján. De, ahogy már említettem, én nagyon szeretem Keresztes Attila színházát, és azt gondolom, hogy egy egészséges, inspiráló színész-rendező viszony alakult ki közöttünk, ezért pedig nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Tudniillik én – bár lehet, hogy naivan hangzik – hiszek a csapatban, az egészséges csapatmunkában. De elég ritka az, amikor úgy istenigazából összejön minden, ahogy például Tompa Gábor, vagy éppen Bocsárdi László is megalkotta a saját színházát, társulatát.

– Amúgy hátránynak érezted, esetleg érzed azt, hogy általa, miatta kerültél be egy-egy új csapatba, környezetbe?

– Nem, egyáltalán nem. Sőt. Szatmáron olyan szerepeket játszhattam, amelyekre máshol ritkábban lett volna lehetőség. Tehát kipróbálhattam magam olyan műfajokban, amelyekben eddig nem volt részem, és kaphattam olyan feladatokat, amelyek – végre – újabb kihívásokat jelenthettek az életemben, szakmailag is. Mert gyönyörű érzés, amikor egy szerep kapcsán rácsodálkozhatsz önmagadra annak köszönhetően, hogy egy jó rendező, szakember teljesen váratlan szerepre oszt ki. Magyarán, olyan energiákat és érzéseket provokál ki a lelkecskémből, amelyek karaktertől és szereptől függetlenül rám is a meglepetés erejével hatnak. És ekkor érzem, hogy megszületik az a bizonyos Csoda. Ilyen volt például a Radu Afrim által rendezett Boldogtalanokban Húber Vilmos szerepe. Úgy érzem, hogy ez egy nagy találkozás volt.

– A csapat, a társulat szempontjából, milyen érzés itt lenni? Egyáltalán, hogy érzed magad itt?

– A társulat nagy részét, főleg a fiatalokat már régóta ismerem, izgatottan vártam és várom továbbra is a közös munkát, alkotást. Ami magát Vásárhelyt illeti, nekem mindig is szimpatikus volt ez a város. Amikor felvételiztünk a színire, én gondolkodtam azon, hogy ide jöjjek, de az a generáció a Figuránál, amelynek én is részese voltam, javarészt Kolozsvárra ment, így én is velük tartottam. Most, hogy itt vagyok, egyelőre nagyon jól érzem magam. Ismerkedem, szokom a várost.

– Jelenleg két aktuális előadásban is benne vagy. Játszol a Kőműves Kelemenben, közben pedig gőzerővel próbáljátok a Rómeó és Júliát. A próbafolyamatok során sikerült összerázódni az új kollégákkal?

– Persze, a Kőműves próbafolyamata izgalmas volt, mert például Ördög Miklós Leventét már Figurás korom óta ismerem, ahogyan a csapat nagy részét is, hiszen egy generáció vagyunk. Egyedül Nagy Istvánt nem ismertem még személyesen, de már az elején úgy éreztem, hogy a társulat javarésze elfogadott és befogadott. Természetes módon az új környezet miatt én is izgultam egy kicsit. De ez pár próba után rendszeresen elmúlt. A munka, a munka, a munka – az a legfontosabb.

– Apropó munka… Pénteken került sor a Kőműves Kelemen bemutatójára. Színészként milyennek élted meg a próbafolyamatot, hogy tetszett a munka?

– Számomra nem idegen ez a műfaj. Nagyon szeretem a zenés darabokat akkor, ha igényesen vannak színpadra állítva. Sokan a tingli-tangli jelzővel illetik, olcsó műfajnak titulálják, holott színészként nagyobb technikai tudást igényel, és azt kell mondanom, hogy néha nehezebb ezt játszani, mint más műfajokat. A pontosság nagyon fontos. Nagyon szeretem Benedeket, a pici kis szerepemet, amit tényleg feladatként tudok kezelni. A színésznek ugyanis ez is kihívás és feladat, hogy egy pár mondatos szereppel is képes lelket önteni a figurába. Ezáltal pedig élővé varázsolhatja azt. Tehát nem csak végszavazni kell, hanem jelen kell lenni.

Mint már említettem, párhuzamosan próbálod a Rómeó és Júliát is. Ebben az előadásban milyen szerepben láthatunk viszont?

– Tulajdonképpen összevont szerepeket alakítok: eredetileg három karakterről van szó, de végül én kettőt játszom el a színpadon. A Capulet családból ott van Sámson, aki tulajdonképpen a kezdeti konfliktus kialakítója az első vívós jelenetben, valamint Péter, aki Júlia dajkájának a szolgája: ebből a kettőből vonódott össze egy szereppé a Péter névre keresztelt karakter. De emellett én játszom az őrparancsnokot is.