Csütörtök, 2020. július 9.
LUKRÉCIA napja
Menü

Köztér

Hétfő, 2013. október 28. | Péter Árpád

Utópia az autonómia?


Valószínű, hogy a 2013. október 27-én, Kökös és Bereck települések között lezajlott „Székelyek Nagy Menetelése” hosszú ideig meghatározza még a Székelyföld autonómiájával, a most Romániában élő, (természetesen: őshonos) magyar közösségek önrendelkezési lehetőségeiről folytatott beszélgetéseket.

Ez a megmozdulás több szempontból is fölöttébb érdekes. Elsősorban amiatt, mert részt vettek rajta gyakorlatilag minden erdélyi magyar politikai párt és jelentősebb léptékű erdélyi magyar civil szervezet képviselői – és jelenlétükkel tulajdonképpen kijelentették azt, hogy ugyanazt (is...) akarják a romániai magyar kisebbség jövőjével kapcsolatban, másodsorban pedig azért, mert a Menetelés közvetlenül egy másik, Marosvásárhelyhez köthető közösségi szolidaritási akció után következik be, ahol, jóllehet, nem ilyen nagy léptékben, de szintén kifejeződött a romániai magyar közösségek együttműködési képessége.

Igen: e második eset a „Lakó-ügy”, az az ad hoc esemény, amely spontán módon szerveződött, és valósággal végigharapózott kies hazánkon, és sokunkat rávett arra, hogy egy, a romániai magyarokat közvetlenül érintő, bevallottan szimbolikus töltetű esemény pozitív végkifejletéhez járuljunk hozzá szimbolikus adományokkal.

A „Nagy Menetelés” is szimbolikus, kohézióerősítés és az önrendelkezési szándék artikulálásának céljából létrejött esemény, amelynek akadálytalan lezajlásáért valószínűleg szervezők tucatjai izzadtak hónapokig, ám tanulságos lehet számunkra (erdélyi-romániai magyarok számára) az tény, hogy a spontánabb „Lakó-ügy” megelőzte ezt az megarendezvényt, amelyről sajnos, a szokásos, hatóságiak vs. résztvevők „számháborúja” miatt nem tudjuk pontosan, hogy milyen léptékű is volt (az állami tisztségviselők tízezres tömegről beszélnek, míg a szervezők 120 ezer köré teszik a résztvevők számát). Biztosan másképpen nézett volna ki a „Lakó-ügy” a Menetelés után robbant volna ki, ám így az a szerencse ért bennünket, romániai magyarokat, hogy spontán módon vehettünk részt egy, gyakorlatilag civil úton lebonyolított önállóság- és önszerveződés-kijelentésben.

Visszatérve a számokhoz: nem mintha számítana sokat ez a lépték-eltérés, hiszen a szimbólumoknak pont az tulajdonsága, hogy őnekik nem kell óriásiaknak lenniük ahhoz, hogy mérhetetlen entitásokat (például eszméket) idézzenek fel, és ezt a kicsinyes „számháborút” is nyugodtan a szimbolikus mérkőzések, vetélkedők soraiba taszajthatjuk, viszont számít az, hogy a „Lakó-ügy” adomány-banijai konkrétumok, megvalósították céljukat (sőt: túl is teljesítettünk ebben a „befektetésben”!), míg a felvonulás erős szimbolikus töltete arra a következtetésre juttathat bennünket, hogy esetében a konkrétan implementált autonómiatörekvések incipiens fázisával állunk szemben.

Azt már megmutatta a marosvásárhelyi piaci incidens, hogy alacsony implikációs szinten, közvetlenül értelmezhető helyzetekben, amelyek kivitelezhető gesztusokat kívánnak meg, már létezik hatékony kollaboráció. Az autonómia (a konszenzus hiányában mi most eltekintünk ennek a fogalomnak a relativizáló definiálásától) azonban – hadd csapjunk át közhelybe – egész embert kíván, nem csak a banijainkat, emiatt logikus, hogy nem értelmezhető közvetlenül mindenki számára ennek az (utópikus) állapotnak az elérése, a megteremtése.

Az is egyértelmű, hogy az autonómiába vezető út nem Kökös és Bereck között húzódik, de a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Székelyudvarhely–Csíkszereda (egyelőre képzeletbeli...) autópályával sem azonosíthatjuk (szimbolikusan) ezt a távot, és az idődimenziói sem egyértelműen lehatárolhatóak (magyarán: nem tudjuk, mikor lesz autonómiánk...), és az erdélyi-székelyföldi autonómiatörekvések eddig lezajlott szimbolikus és konkrét lépéseinek lajstromozásához most nem áll rendelkezésünkre megfelelő idő, viszont a fent említett két történés kontrasztba állítása is nagyon tanulságos lehet számunkra.

A „Lakó-ügy” kiindulása (a mi értelmezésünk szerint legalábbis), a közösségen belüli anyanyelvhasználati jogainkat negatívan befolyásoló hatósági, állami beavatkozás (egyes interpretációk szerint: túlkapás), míg a váltakozó intenzitású autonómiamozgalmat az itt (értsd: helyben, ahonnan beszélünk) magyarként való létezésünket és megnyilvánulásunkat folyamatosan megnehezítő, szakadatlan, állami szintű beavatkozás keltette és tartja életben. A kis léptékű, de erős szimbolikus töltetű, piaci ügy megoldódott, a nagyobbik még várat magára.

Valószínűleg a legfontosabb tényező, amire egyértelműen megtanít bennünket ez a két, akár szélsőségesnek is nevezhető esemény, az az, hogy – legalábbis közbeszéd és „közösségi észleltség” szintjén – mi, romániai magyarok képesek vagyunk egységesen fellépni, tekintet nélkül pártokra vagy egyéb orientációkra, de ezen közösségi fellépések egyelőre még inkább a szimbolikus területére korlátozódnak. Ugyanakkor az is valószínű, hogy a legnagyobb probléma, amire felhívja a figyelmünket ez a két esemény, az az, hogy túlzottan hajlamosak vagyunk egységesnek, ha úgy tetszik, „monolitikusnak” tekinteni az Államunk szerveit. Holott azok nap mint nap azt bizonyítják be, hogy az Alkotmány által kijelentett területi egységen kívül (amelyet, nota bene, néha meg-megkérdőjeleznek a Nagyok, a Nálunk is Erősebbek – l. pl. a Kígyók-szigetének sagáját) gyakorlatilag semmi sem egységes kies hazánkban. Eszméletlenül irracionális következetlenségeket érhetünk tetten a kóbor kutyák ügyének rendezésében/„nemrendezésében”, a tej-kifli-program megtervezésében és kivitelezésében, az árvíz- illetve szárazságvédelmi „politikákban”, a kormány- és ellenzékpártok ideológiája meg cselekedetei között, a ciántechnológia implementálásában/letiltásában, a vélt vagy valós plágiumügyek kezelésében stb., stb., stb... Sorolhatnánk estig, de csak erre, az előbb már kijelentett a következtetésre jutnánk, hogy édes-kies hazánkban gyakorlatilag már azt cselekszi mindenki, amire csak éppen képes, hogy ezek a törekvések már erősen rég széttartóak (jóval a ’89-es rendszerváltás előtt megkezdődött ez a tendencia), és hogy ezek a cselekedetek visszakövetése során akármit fel lehetne vázolni, csak épp egy erős, központosított Állam (tér)képét nem.

Magyarán: Romániában, akinek megfelelő ereje van, az már rég független mind a törvényektől, mind az Állam egyéb kontroll-eszközeitől, az esetleges pártideológiák vagy üzleti elvek meg épp csak azt szabják meg, hogy ezekből az önállóságra való törekvésekből mennyit engednek a nyilvánosság elé. Szerintem egyértelmű, hogy Románia sem ideológiailag, sem gazdaságilag, sem erkölcsileg, sem semminémű törekvésben nem definiálható egységesként.

És ironizálva, de muszáj kijelentenem, hogy mi, romániai magyarok, valószínűleg hiába lépünk fel közösségként, hiába fogunk össze, míg tulajdonképpen nem is létezik olyan, egységes nézőpontot képviselő állami fórum, amely megfelelően tudná kezelni, értelmezni a hozzá felterjesztett kulturális és/vagy területi autonómia kérdését... Ugyanbiza’ ki várja el bármely két, a Fővárosban székelő, bármely nemzetiségű „politikustól”, hogy egymással egyetértsenek bármilyen autonómiakoncepció vonatkozásairól, mikor nékik ennél sokkal fontosabb, saját, személyes, családi, törzsi „autonómiájukat” (értsd: minél szélesebb körű gazdasági önrendelkezésüket) megteremtő, megerősítő törekvésekre kell összpontosítaniuk (azért írom, hogy kell, mert különben hetek alatt lesöprik őket a bármilyen erővel, hatalommal járó fórumról azok a „politikusok”, akik az ilyen típusú „autonómiák” bevallatlan hívei).

A másik szomorú aspektusa a „Lakó-ügynek” és a nagy felvonulásnak, hogy félő: motiválatlan eufóriát fognak kelteni bennünk. Hogy miért is? Nos, hát mi, romániai magyarok sem vagyunk jottányival sem jobbak, mint az az állam, mely keretbe foglal bennünket – kit szorosabba, kit tágabba. Köztünk is mindennapos az végletes önzés, köztünk is kegyetlen, vérre menő harcok mennek néhány száz vagy millió eurókért (társadalmi „pozíciótól” függően), mi is képesek vagyunk démonizálni egymást, ugyanúgy, ahogy az autonómiatörekvések szélsőségesei démonizálják az Állam Hajthatatlan Szerveit. Tehát magyarán: ahhoz, hogy autonómiánk legyen, előbb el kellene érjük azt, hogy erőnket ne egymás ellehetetlenítésére használjuk, hanem a térben és időben érintkező létezéseinket kellene optimizáljuk.

Egy normális autonómia-kérő helyzetben egy Államra – lett légyen bármilyen az – nem ellenségként, hanem szövetségesként kell tekinteni. Normál’ helyzetben egy államnak örülnie kellene amiatt, hogy közösségei, a szubszidiaritás elvének hatékony alkalmazásával, megoldják gyakorlatilag összes felmerülő problémájukat, szolgáltatások és bőséges anyagi javak létrehozásával gazdagítják a központi adminisztrációt, segítik a kizárólag központosítottan működtethető intézmények hatékonyságát stb...

Ám, sajnos, a miénk nem normális helyzet: nem normális az Államunk, mert folyvást önös érdekek tépik szét erőforrásait – gyakorlatilag azóta, mióta egységes, de lehet, hogy már előtte is... De, sajnos, nem normális, nem funkcionális a közösségünk sem, mert eléggé hangsúlyos elöregedési tendenciát mutat, néhány befolyásosabb család vette át kisebb-nagyobb régiók, különböző, minket (romániai magyarokat) illető társadalmi-gazdasági-kulturális doméniumok irányítását (és ezzel nem lenne baj, ha nem önzően, mások – főképp jóravaló emberek – megkárosításával végeznék a dolgukat...), és, nem utolsó sorban, sajnos nem elég erős ahhoz, hogy éljen a hazánkban már amúgy is régóta létező, fentebb leírt „hallgatólagos autonómia” lehetőségeivel.

Széttartó, egyénekre szakadó, marakodó közösségek soha nem fognak autonómiának alapot teremteni, és a közelmúltból csak ez a két, nagyobb léptékű romániai magyar vonatkozású esemény juthat eszünkbe... Szimbolikusan kivonultunk Marosvásárhely piactereire, de facto kivonultunk a Bereck–Kökös útra, de nékünk elsősorban saját életünkben, saját kisebb közösségeinkben kellene funkcionálisabban jelen lennünk ahhoz, hogy egyáltalán felmerülhessen az autonómia megvalósulásának a lehetősége – olyan autonómiáé, ahol az Állam szeretettel és örömmel venné tudomásul, hogy fiai/polgárai immár felnőttek, és gyakorlatilag nincs rá szükség ahhoz, hogy gyerekes kakaskodásaikat folyton csillapítsa vagy éppen szítsa – mint ahogyan történik ez mostanság, mert bizony hatékony államvezetésről elég nehezen beszélhetünk idehaza.

Valószínű, hogy az autonómiát a teret, no meg a térbe és időbe foglalt lehetőségeket funkcionálisan megélő, használó közösségek vonatkozásában kellene megtervezni, nem pedig holmi démonizált, amúgy meg totál’ diszfunkciós Hatóságok ellenében kijelenteni.