Hétfő, 2019. május 20.
BERNÁT, FELÍCIA napja
Menü

Köztér

Szerda, 2012. május 2. | Gagyi József

Város és részei/tájai


Úgy látom, lehet ugyan szemügyre venni és megérteni önmagában a »városi« társadalom viselkedését, de egyre inkább figyelni kell arra, hogy a várossal egybeépült, együtt élő, csak adminisztratíve különálló települések már életforma szempontjából nem különállóak, sőt nyilvánvaló, hogy ezek a települések szuburbán zónákként, »alvótelepülésekként« funkcionálnak” – a vitaindítónk kapcsán született írások közül ezúttal a Gagyi Józsefét közöljük.

Marosvásárhelyen az utóbbi tíz év alatt több mint 15%-al csökkent a lakosság száma. De a város peremének községeit más tendencia jellemzi. Nőtt az utóbbi tíz évben a lakosság száma a Marosvásárhellyel közvetlenül határos, a várossal összenőtt településeken – név és százalék szerint Jedden (57,5%), Koronkában (56,5%), Marosszentannán (31,7%), Marosszentkirályon (16,1%), Marosszentgyörgyön (14,1%). Ha nem is nőtt ehhez hasonló mértékben, de nem csökken Ákosfalvának, Nagyernyének, meg a város (máig, de nem sokáig egyetlen) peremvárosának, Nyárádtőnek a lakossága.

A demográfiai, majd az erre épülő társadalomszerkezeti elemzéseknek külön kis fejezetét képezhetné a ,,városban” és közvetlen környékén, az úgynevezett metropolitán zónában élő lakosság/családok etnikai, kor szerinti, foglalkozás szerinti összetételének, demográfiai meg társadalmi viselkedésének vizsgálata. Marovásárhelyen a város koncentrikus szerveződése az 1989 utáni évtizedekben új körökkel gyarapodott. A belváros köré már 1960 után felépültek az északi, déli, keleti és nyugati kijáratoknál a tömbháznegyedek, majd a keletit és délit összekötötte a Pandúrok sugárút és a Kövesdomb. Ezek közül is a régebbiek ma a város legsűrűbben lakott, ugyanakkor egyre inkább elavuló infrastrukturájú, környezeti-gazdasági értékükből veszítő részei. Ugyanez az (időleges, de általános) értékvesztés jellemzi a város szövetében az egykori gyárak helyén ma létező ,,lyukakat”: egykori cukorgyár, egykori hűtőház a nagyállomás szomszádságában, egykori konzervgyár. Az értékessé váló területek ezeken a körökön kívül fekszenek: a városhatár előtti mindeddig beépítetlen, vagy az elmúlt 10 évben beépülő városrészek (hipermarketek a nagy parkolókkal, szállodák a város déli és keleti bejáratánál), meg a peremközségek – vagyis éppen az a Jedd, Koronka, Marosszentkirály, Marosszentanna és Marosszentgyörgy, ahol nőtt a lakosságszám. Ezek ma a városi lakosság számára környezeti szempontból felértékelődő, jól megközelíthető helyszínek, meg a növekvő, de még mindig viszonylag alacsony telekárak miatt ezek az ingatlan- meg gazdasági befektetők célterületei. Egy új várostörténeti, de társadalomtörténeti korszak jellegzetes helyszínei.

Úgy látom, lehet ugyan szemügyre venni és megérteni önmagában a ,,városi” társadalom viselkedését, de egyre inkább figyelni kell arra, hogy a várossal egybeépült, együtt élő, csak adminisztratíve különálló települések már életforma szempontjából nem különállóak, sőt nyilvánvaló, hogy ezek a települések szuburbán zónákként, ,,alvótelepülésekként” (mivelhogy méretük és adminisztratív jellemzőik miatt nem nevezhetjük nyugati terminussal alvóvárosoknak őket) funkcionálnak, a ,,városi társadalom” pedig egyszerre él (lakik, dolgozik, szabadidőt tölt) az adminisztratív értelemben vett városban – meg a környező településeken. Hogy példát mondjak: az utóbbi tíz évben a város határára, de mégis a határán kívülre telepített egyik legjelentősebb beruházás a 2006-ban átadott, mintegy 250 alkalmazottat és 900 diákot ,,foglalkoztató” Sapientia EMTE kampusz, amely természetesen nem koronkai, hanem marosvásárhelyi intézményként (a város egyik tudományos-oktatási centrumaként) határozza meg magát. Kérdés az is, hogy Koronkán, a főút mellett felépült autószalon, gyógyszergyár, szálloda mennyire városiként és mennyire vidékiként hirdeti magát – ha egyáltlán felmerül ez a különbségtevés. A város mind munka- és lakóhely, mindennapi kapcsolatok tere és kulturális életforma  ma már Erdélyben sem értelmezhető a szűk értelemben vett városhatárokon belüli, ebbe bezárt szerkezetként. A városi életforma része a megnövekedett mobilitás: lakhely és munkahely, képzési helyek és a szabadidő eltöltésének helyszínei közötti állandó mozgás.

Annak érdekében tehát, hogy Marosvásárhely, egy erdélyi, gazdaságilag közvetlen vetélytársánál, Kolozsvárnál kevésbé dinamikusan átalakuló, és ennek következtében is 1990 óta lakosságának több mint 20 %-át elvesztő, újra és újra nyílt vagy lappangó etnikai vetélkedések színteréül szolgáló nagyváros jelenét és jövőjét megvizsgálhassuk és értelmezéseket fogalmazhassunk meg, a vitaindító kérdéseket részben át kell fogalmazni.

Például túl kellene lépni azon, hogy a várost önmagában szemléljük, és azt kellene alaposan vizsgálni, hogy hogyan oszlik meg területileg és társadalmilag ez az ötvenhétezer plusz még kb. tizenhatezer ember, akik a városban és a(z előbb felsorolt) peremtelepüléseken 2011-ben magyarnak vallották magukat. Valóban kisebb részeiben, negyedeiben és utcáiban is vegyes ez a város, és nincsenek többségében magyar lakossági körzetek? Igaz az, hogy a peremközségek új, kertvárosi életformának helyet adó negyedei, meg a falusi jellegű, de már nagyrészt kiköltözők által belakott településrészei is vegyesek – vagy éppen ellenkezőleg, inkább etnikai alapon elkülönülve szerveződnek? Valóban igaz az, amit az első benyomások után sokan megfogalmaznak: a peremközségek új lakónegyedeibe, dombra épült palotáiba leginkább román állami hivatalnokok és vállalkozók költöznek, a magyarok a város régi, vagy a tömbháznegyedek leromló részeiben fordulnak elő nagyobb arányban?

Hogyan tekint – a magyarságot képviselő, a magyarság „hangján” szinte kizárólagosan megszólaló – elit és középosztály saját szerepére a város és környéke társadalmán belül? Elsősorban nem az adminisztráló, szervező, gazdaságot működtető, hanem az etnikai, kulturális identitást erősítő szerepvállalásra, elképzelésekre gondolok.

Világos számomra, hogy szemléletváltásra lenne szükség: a város hagyományos központja és az ide települt intézmények működtetése mellett el kellene ismerni, támogatni kellene a kisebb centrumok létének jogosságát, kiépülésének fontosságát. Be kellene kapcsolódni ezek kezdeményezéseibe – és ezeket is kapcsolni kellene a város centrumában zajló magyar kulturális eseményekhez. Az elmúlt évtizedekben a tömbháznegyedek közül a Kövesdombon alakult ki saját, magyar rendezvényeket, kulturális eseményeket generáló vagy azokat befogadó centrum. A peremközségek közül kétségtelenül Marosszentgyörgyön van a legtöbb magyar rendezvény, fesztivál (ideszámítva, hogy a Félsziget is marosszentgyörgyi területet bérel...). De miért nem alakulnak ki olyan saját rendezvények, amelyek egyszerre szólnak a helyieknek és a városnak? A községek örökségápolási tevékenységei, identitáskonstruáló eseményei, fesztiváljai, nyári rendezvényei megtervezésének, kialakításának feladata egyszerre kellene a helyieké – és a városiaké is legyen. Ehhez kellene a városi elit segítsége, az intézmények támogatása. Igen szép, de páratlan akció a Mikházi Csűrszínházi Napok – miért nem lehetne a városhoz közelebb is hasonló nyári rendezvénysorozatokat meghonosítani?

Az elit feladata lenne az integrációs folyamatok végiggondolása és támogatása. Egy igen lényeges területet említek: milyen kapcsolatai vannak a községek és a város óvodáinak és iskoláinak? Vannak-e közös rendezvényeik, versenyeik – vagy igen egyszerű, fölé-alárendelő a viszony: a városi intézmények igyekeznek elszívni a községiek tehetségesebb gyermekanyagát, ebben partnerek a községekben lakó szülők is (akik ezt elfogadják) és a községi iskolák (akik nem javítják a feltételeket, hogy a gyerekek helyben is hozzájussanak ahhoz az oktatási minőséghez, amelyet a városi intézmények nyújtanak).

Ha azt mondjuk, hogy Marosvásárhely, akkor az a tér, amelyet megnevezünk, rég nem a Bernády idejében épült főtér, a városmagot alkotó épületek és nem az  itt zajló tevékenységek.  Évtizedekkel ezelőtt a főtéren a vasárnapi korzózás volt a legfontosabb, leginkább tömegeket vonzó társadalmi-szabadidős esemény. Aztán kialakultak az új szabadidő-központok: Wikendtelep, Somostető, majd a városból való hétvégi kivonulás gyakorlata. Ma már vasárnap a főtér csak egy az alternatív társadalmi találkozóhelyek közül. Korzózás folyik a Kövesdomb, meg a Pandúrok sétány bizonyos részein, vagy éppen a Gyémánt-piac melletti parkban, és legújabban célállomás lett a Promenada Mall meg a Real is. Nem beszélve a városból kivonulva kertészkedő, hétvégi házakat használó tömbházlakók sokaságáról.

A posztindusztriális korszak elhozta számunkra azt a változást, hogy az egykori városvége (ahol csorgó volt, ahol a vásárra igyekvő szekeres falusiak lovaikat itatták) ma már szintén központ (Mall, Real).

Egyszerre globális és lokális, multietnikusan kevert és elkülönült kulturális kisebb részekből/tájakból tevődik össze a mai nagyváros.

Ha már a lakók így használják, akkor akik vizsgálódnak, azok is tekintsenek rá eképpen.

 

(a szövegközi légifotókat Czajlik Zoltán készítette)