Péntek, 2020. október 30.
ALFONZ napja
Menü

Kultúrtér

Szombat, 2015. január 24. | Szabó Ádám

„Az idő visszafelé pereg” – Szilágyi Júlia az 53. Látó Irodalmi Játékokon


Szilágyi Júlia Álmatlan könyvének bevezető, Pro Domo című írásában így fogalmaz: „A memoárban, mint egy fordított nevelődési regényben, az idő visszafelé pereg. Az emlékező felnőtt szemmel tekint gyermekkorára. A gyerek és a felnőtt – két életkor – dialógusában a gyermeklét emlékeit a felnőtt értelmezi.” Egy Látó-estről is csak hasonlóképpen lehet írni: emlékszünk rá, róla, miután lejárt, az est végén visszamenőleg értelmezve, kontextusba helyezve a történteket.  

Nem velünk kezdődik a világ, és nem velünk ér véget, mondta szerda este utolsó mondatként Szilágyi Júlia a Gében, majd hozzátette: Köszönöm figyelmüket. Nem olvasó, olvasók vannak, első sorban fiának írta a könyvet, hiszen fontos, hogy a nemzedékek tudjanak egymás történetéről, mondta el az írónő az est egyik házigazdája, Balázs Imre József kérdésére. Az emlékein keresztül kapaszkodik gyökereihez, egy idős ember ezeken keresztül tud leginkább kapcsolatot teremteni a külvilággal. Őt kimeríti a régen vele történtekre gondolni (például amikor Kolozsváron a zsidók nem utazhattak buszon, édesanyja ezért levette ruhájáról a sárga csillagot, egy szomszéd pedig a buszon fennhangon kérdezte a gyermektől, hogy szereti-e a csólentet, mire nagynénje felszólítására, akinek pedig szabad volt buszon utazni, hiszen „árja-párja volt”, a következő megállónál leszálltak), de szüksége is van ezek felidézésére.

Balázs Imre József, Szilágyi Júlia, Láng Zsolt

A Talizmán című novelláját olvasta fel az írónő, melyben a fentebb említett esemény, történetelem is helyet kapott. Kolozsvárhoz kapcsolódik ez az emlékirat is, nem véletlenül, hiszen Szilágyi Júlia itt született, szült és temette el a szüleit. Nagyon fiatalon megtapasztalta az emberekben rejlő legjobbat és legrosszabbat, hiszen azért ülhet az asztalnál, memoárkönyvéről beszélve, mert a családjának a keresztény része támogatta és megvédte a zsidó családtagokat, segített túlélni nekik Dachau borzalmait, ezért is lehetséges neki derűvel, nem pedig csak (például Kertész Imréhez hasonlóan, Láng Zsolt hasonlítása szerint) iróniával írni a fiatalon megtapasztalt borzalmas dolgokról. A nyelv önmagában is lehet a derű forrása, szinte fizikai élvezetet tud okozni művelése.

A nyelvhez fűződő viszonyáról az est korábbi részében is mesélt Szilágyi Júlia, 1944. március 15-én a tanítónője rábízta a Nemzeti Dal elszavalását, az iskolából hazafelé pedig néhány osztálytársa, kikkel korábban semmiféle összeütközése nem volt, megverték és számon kérték rajta, hogy zsidóként hogy mer Petőfit szavalni. Édesanyja annak idején a konyhájukban Petőfit és Adyt szavalt, ezért az írónő az egyik legnagyobb traumájaként és megaláztatásaként élte meg azt a momentumot, amikor meg akarták őt fosztani Petőfitől. Amikor hazaért, a hátsó ajtón ment fel a lakásukba, nem érezte méltónak magát arra, hogy az első ajtót használja, bár akkor még nem volt tudatában a gesztus szimbolikus jelentőségének.

Az emlékek magukkal hozták a nyelvezetet is, amikor bizonyos emberekre, nagyapjára vagy édesanyjára emlékezett vissza, az ő nyelvhasználatukkal írt. Eljutott abba a korba, amikor szükségét érzi a leltárnak, de csak felnőttként visszanézve, utólag értelmezve a dolgokat tudott írni a vele történtekről. Ez egyfajta csalás, ahhoz hasonló, mint amikor a Lehet-e esszét tanítani című kötetébe prózát is becsempészett, emlegette fel Balázs Imre József, akire kedves barátjaként, diákjaként, nem pedig tanítványaként tekint Szilágyi Júlia.

Január 21-én este, a Magyar Kultúra Napján beültünk a Gé Caféba a Látó Irodalmi Játékok 53. kiadására, amelyen Szilágy Júlia Balázs Imre József és Láng Zsolt társaságában mutatta be Álmatlan könyv című memoárkötetét. 

(Fotók: facebook/Látó)