Péntek, 2020. augusztus 14.
MARCELL napja
Menü

Kultúrtér

Hétfő, 2016. február 22. | Lokodi Imre

Elfolyt a tentánk, Marosi úr!


Utoljára a Köteles Sámuel utcai kapualjban élcelődött velem. Azt mondta, kolléga, elfolyt a tentád… Emlékszem, mezőségi riportot közöltem a kenyéradó országos lapban, beleírtam szórványt, sarat, hitvány mezőségi sorsot, és Bethlen miniszterelnököt is beleírtam. Esett a tantusz, mondtam, mifelénk kilóra megy az élet, Barna. Sok jellel, pontosabban: karakterrel ideig-óráig letudva a penzum. Megértette, mert bizonyára ő is, vagy, mert csak kioktattam. Bächer Iván is megértette, mert biztosan ő is. A budapesti Népszabadság emblematikus tárcaírója, Lipócia tisztelt, szeretett írója kért meg, mutatnám meg Molter Károly házát. Ha megmutattam, becsengetne a Marosi családhoz. Barna jött kaput nyitni, s ha már, megeresztett tintakékre. Aznap, úgy is mondhatnám, élcelődésében én lettem a penzum. Iván, ez a Köteles Sámuel utca, mondtam. Szervusz. 
Iván már nem keresi Marosi Barnát, a Kerepesi temető Fiumei úti kertjében zónázik. Barna sem nyit kaput, ő a marosvásárhelyi reformátusban élcelődik tovább, lakik ott sok szellemi-szellemes nagyság, vitathatatlanul elit társaság, micsoda duma mehet.
 
 
Halálhírére szólt valaki Budapestről, küldeném el nekrológját, és mindent, ami az újságírására vonatkozna, mert világhálón nézi a lapokat, de alig.  Írtam vissza, meglehetősen rövidre fogva, talán az irodalom táján keresd. Mert? Mert a szakma, mármint az újságírás személyesebb búcsúvételre aligha mer vállalkozni. Ha csak nem valaki a kortársak közül. Számoltunk, névsort olvastunk, de hát ki lehet az? Ki van még jelen, ha szólítanánk? Tessék már jelentkezni!
 
Személye kivételes, a szakma arisztokratája volt. Gyanítom, valamiért nem kívánt belekeveredni, ha koránál fogva kikeveredett onnan. Sejtem, vagy tisztára tudok valamit immár, hogy – egyszer, felfelé menet vele a Bolyai utcán – mintha keserűsége támadt volna. Végül is, esőkabátját magán erősen szűkösre húzta, azt mondta, baj van. Értettem, elegáns távolságtartótól ennyi elég is, egyáltalán nem hízelgő a szakmára nézve, gondoltam, hogy Marosi Barna távolabbra állt, bár lehet, azután, hogy kiállt, eleve szemellenzővel nézte, mi folyik itt, vagyis hogy a tenta.  Jött lefelé a szakma a lejtőn, már akkor csúszni kezdett jócskán.
Rám hagyta hűlt helyét. Az illetékesek azt mondták, az ő meleg helyét kapod. Az is valami, hogy egy országos magyar napilapnál. Az is valami, hogy Marosi székét kapod. 
Tudod-e egyáltalán, ki volt? Na, ahhoz tartsd magad. 
Most kit röhögjek szembe, néztem a szerkesztők szemébe, hiszen nincs, remélhetőleg nem lesz többé kilencven március. Azért tudom, ki volt.  Na ugye, tudják, hogy tudom, ki volt Marosi Barna. 
A riportjai? Csak az tud olyan riportokat írni a Duna mentéről, ipari telepekről, bányavidéki sujtólégről és rezesbandáról, vonalakról és mindenféle szocialista maszatokról, aki megmártózik nyakig. Elvégre Molter Károly fia szerzett tapasztalatokat, miután az ötvenhatos forradalomról nem úgy beszélt.  Gumicsizmában nyirkosan vezette az ezer voltokat, tapintott magasfeszültséget. A szakmát, vásárhelyiséget otthonról kell hozni, vérrel, szemmel, füllel, nem de? Akinek személyes emlékei voltak Kosztolányiról és Móriczról, annak tessék kétkezi, fizikai munkából élni, és lehetőleg ne írjon. Ja, hogy vegyészmérnök? Biztos vagyok abban, hogy látta azokat a proli, tarsándori mélységeket, ahol a melós kesztyűjéről sav csöpögött a főnök elvtárs fényezett cipőjére… És akkor nem értem, miért csak a Kapu utca 1o, mint regény, széppróza, akármi. Jaj, mert közben olvasom, nem tudom, mit szólna Marosi úr egy ilyesféle sajtócímre: „Mindnyájan árvák maradtunk halálával”, mármint hogy Umberto Eco elment… Lehet-e ilyen sutaságot? Küldöm a tippet, hogy legyen neki amin odaát. 
 
Mondják, Marosi Barna az erdélyi magyar érdekvédelem szürke eminenciása volt. Nem tudom, hogy szürke eminenciás volt, vagy nem volt szürke eminenciás, az viszont vitathatatlan, hogy ő már mindeneknél korábban rámutatott, hogy milyen polgármestere nem lesz soha Marosvásárhelynek. Merthogy, ugye Bernády György korának, személyének kiváló ismerője volt. Könyvek. Mondtuk, a voltokkal sokat foglalkozott, világokat bolygatott.. Hol van ma már utazó riporteri státusz, Sújtólégben – rezesbandával a Zsil völgyében.  
Dehogyis a meleg helyét kaptam, széke volt ugyan, de nem járt be a szerkesztőségbe. Egy fiókba kivált. Valamirevaló újságíró tudja, hova nem szabad bejárni, mondta a szál RMSZ-es kolléga. Azt is: Isten hozott!
Hírlett, jelentett. Most a kölcsön kenyér esete, vágom is elébe: Marosi úr, elég nem szép öntől. Elfolyt a tentája? Kényes, kínos szitu, mindenképpen van olvasmányunk hozzá, ha valamit meg akarunk érteni a dolgok bonyolultságából. Kézügyben Tar Sándor, Esterházy Javítottja, újabban Forgách András anyailag vitt III/III-as sztorija. Azt mondjuk, értjük, és azt is, hogy nincs mentség… 
A napokban a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ rendezvényén Marosi Barnára emlékeztek. Gazdag életpályájáról Gálfalvi Zsolt beszélt. A valóságfeltáró újságíró kivételes látásmódjáról, a megfogalmazások frissességéről és hitelességéről volt szó. Valójában az újságírás múló lényegéről.
 
 
Jó tisztelni, szívvel emlékezni Marosi Barnára. Kapaszkodó. Jó lenne, ha élcelődne velünk, Öcsikék, miféle újságírást művelnek önök? Hol van ma már az a bizonyos tentásüveg… És hol vannak azok, akik a legendás pipafüsttől errefelé a Bolyai utcából fordultak fel a Kötelesbe. Lehet, ezen dolgokon élcelődnek, no csak.