Csütörtök, 2020. július 9.
LUKRÉCIA napja
Menü

Kultúrtér

Kedd, 2014. december 2. | Bögözi Attila

Kakassarkú Kakas-saga


Ha történetem csak egy mese volna, akkor úgy kezdődne, hogy volt valamikor Marosvásárhelyen, egy kakassarkon forgó palota. Úgy hívták, hogy Aranykakas vendéglő. Szép volt, jó volt, legendás volt. A múlt idő itt még mindig szomorú jelenidejű állapotot is rögzít, mert két és fél évtizedes impotens városvezetés tehetetlenségéből mindössze egyetlen gyászos molinóra tellett, mely évek óta azt hirdeti, hogy „ez az épület nem a városé” (hitelesség kedvéért, íme, az agyonidézett szöveg románul is: „această clădire nu aparține orașului”). 
 
 
Csengeri tata púpcsontja
 
„Hát kié a franckarikáé?” – dohog a fülembe Mári néni, aki nem egy észkombájn, filológiai képzettsége egyenesen nulla, és romántudása is épp arra elegendő, hogy az utcasarkon virágait a járókelők kegyeibe, kissé tolakodó hangsúllyal beajánlja. De még neki is szemet szúr, hogy itt valami nem stimmel,  valami sántít, hiszen, ha valami a város területén van, legyen az akár trágyadomb, puccos luxus hotel, vályog viskó, dögös, modern palota, függetlenül attól, hogy szégyellnivaló ganéhegy vagy melldagasztó büszkeség-gyémánt, az mind, mind a városé. Mint ahogy a szabadságszobor New-Yorké, az Eiffel-torny Párizsé, a Téli Palota Szentpéterváré, az Aranykakas pedig igen, Marosvásárhelyé, azaz: a városé. 
Hogy nem a város tulajdona? 
Ja, kérem, az már más „muzi”. A tulajdon az, teccenek tudni, az dologi jog. És nem kell ahhoz jogi doktorátus, vagy olyan latin hókusz-pókuszok ismerete, mint ius possidendi, ius utendi, ius possidendi, ius alienandi meg ius mit tudom még mi, hogy az ember fia meg lánya megértse: a dolog felett való kizárólagos rendelkezésre jogosító teljes magánjogi hatalom (na, ez, száraz bikkfanyelven a tulajdonjog) – románul a „proprietate” – az, egy tészta, az pedig, hogy valami valahova „tartózik” – románul: aparține –  az egy egész más tészta. Mondaná, Mári néni: nagyon nem mindegy kérem, mint a tengeri csata csúcspontja, vagy csengeri tata púpcsontja.
 
 
Engem pedig az lep meg, hogy ez idáig, bár több könyvtárnyit írtak össze arról, hogy miért nem, meg, hogy mikor kukorékol újból az Aranykakas, és mindez idő alatt egyetlen, román nyelvben Mári néninél sokkal jártasabb polgárnak sem tűnt eddig fel, az, amit a virágárus asszonyság a maga faragatlan nyelvezetén egyszerűen csak „nagy szarságnak” nevez. Ezt szokta mondani, valahányszor valami velejétől bűzlik, és amihez nemtetszése, igazságérzete, vagy egyszerűen józan paraszti esze „szagot fog”, s ami belőle minden alkalommal hangos fölháborodást vált ki.
 
Koktélosítás, mint fokmérő
 
Manapság egyre több jóérzésű, a város épített öröksége iránt elkötelezett, felelősséget érző polgárt is felháborít az, ami az Aranykakassal történik – pontosabban, ami nem történik. Legutóbb, ez év szeptemberében szerveztek tüntetést a Bürger-házért, a volt Aranykakas vendéglő épületéért, az egykori sörgyáros, Bürger Albert villájáért, amely évek óta egy romhalmaz. A Demokratikus Marosvásárhelyért Egyesület rendezvényén több mint kétszáz ember tartotta érdemesnek részt venni, nagy többségük az idősebb korosztályhoz tartozó személy volt, akiknek életében jelentős szerepet játszott az egykor népszerű lokál, ami egyben a városi polgári építészet, a szecesszió öröksége is.
 
 
„Nem véletlen, hogy a kommunista rendszerváltás után az osztályharc éppen az efféle épületek ellen irányult és csoda, ha megmenekültek abban a korban. Az, hogy 1990 után a tulajdonosok méltatlanul, nemtörődöm módon viseltetnek az ingatlanok iránt, mintha azt sugallná, hogy az efféle műemlékek csak akkor pusztulnak el biztosan, ha felvásárolják őket és nem hasznosítják azokat” – ennyire kategorikusan fogalmazott Spielmann Mihály történész, amikor arról faggatta a sajtó, hogy mi lehet az oka annak a nemtörődömségnek, mely feudális kastélyokat és városi épített örökséget egyformán súlyt.
Ehhez képest a molinós „városhoz tartozik” és „város tulajdona” felületes megfogalmazás, a szavak, s azok jelentésének effajta „koktélosítása” lehetne akár a polgármester, hát nem éppen akadémia szintű nyelvtudásának fokmérője, hiszen az urbánus legenda szerint maga a molinó a rajta éktelenkedő szöveggel súlyosbítva, egy dühkirohanásának gyümölcse, ám mégsem kellene egyszerű kézlegyintéssel napirendre térni fölötte. Mert a szégyentáblának szánt óriás vászon pannón, a fogalmak összekeverése, jelképe annak a hozzá nem értő, dilettáns ügykezelésnek, amivel a városvezetés a „Kakas-sagát” kezelte.
Már akkor is, amikor az még a bukaresti Romarta Rt. tulajdona volt.
 
 
Hanyatt vágták maguk a csillagok
 
És itt kénytelen vagyok egy újabb zárójelet nyitni, mert sokan mai nap is azt hiszik, hogy a tulajdonos, a fent nevezett bukaresti cég, mint ahogy azt az óriás molinó is hirdeti. Még az olyan neves hírügynökség is, mint a Mediafax, nem régebb, mint idén nyáron is így ír az Aranykakasról, holott a Romarta céget – s ez a kereskedelmi kamaránál ellenőrizhető – 2001. július 23-án törölték a hivatalos cégjegyzékből, mert összeolvadt egy másik céggel. Vagyis: a 2007-ben kihelyezett molinókon már első pillanattól egy vastag hazugság szerepelt, amit portálunknak személyesen erősített meg Kovács István Dávid a Demokratikus Marosvásárhelyért Egyesület vezetője, aki a cégadatokat személyesen ellenőrizte. És a Médiafax nem az egyedüli médiafelület, ahol az Aranykakas tulajdonosa még mindig a Romarta Rt. De hát az is igaz, hogy az épület történetében nem ez az első alkalom, hogy a rendezetlen tulajdonviszonyai miatt jutott ebek harmincadjára.
A Bürger Albert építette palota (a tulajdonos, mint Bernády György híve hosszú ideig volt városi tanácsos, s a történelmi források egyéb tisztségei között említik még, hogy az akkori Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, az Országos Magyar Párt tagja volt, s a sörgyára mellett arról volt híres, hogy ő használt elsőként Marosvásárhelyen villanyáramot az ipari termelésben) először az államosítás után szeszlerakatként pusztult le, amit az Avicola tyúkfarm újított fel és nyitott benne vendéglőt Aranykakas néven.
Hogy miért pont Aranykakas néven, máig sem lehet pontosan tudni. Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök véleménye szerint legvalószínűbb, hogy az egyik tetőelemen látható kakasról nevezték így el, amely feltételezhetően aranyozott volt. Tény, hogy a kommunizmus idején, a Maros vendéglő mellett az Aranykakas volt a legkedveltebb lokál Vásárhelyen. A korabeli feljegyzések szerint: „…mindig tele volt, főleg a terasz, és nagy dolognak számított, ha valakinek sikerült helyet kapnia…, …de itt még lábon állva is szívesen megivott az ember egy sört…”.
 
 
A mostani állapotába a vendéglőt a kilencvenes évek zavaros privatizációs ügyletei taszították, amikor is telek-spekulánsok kaparintották meg. A már többször emlegetett Romarta Rt-nek legkisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy egyetlen fityinget is az épületre költsön, aztán a helyébe lépő Unicredit Capital, egy nemzetközi (német–görög), ingatlanbefektetéssel, kereskedelmi ingatlanok értékesítésével foglalkozó konzorcium (mellesleg az ország egyik legnagyobb portfoliójával rendelkezik) olyan áron dobta piacra, hogy attól a csillagok is menten hanyatt vágták magukat az égen. 
Az önkormányzat pedig labdába sem tudott rúgni.
 
Petíció – szépséghibával
 
 
Csegzi Sándor, korábbi alpolgármester a szeptemberi tüntetésen mondotta: „A városháza csakis törvényes keretek között, egy kívülálló szakértői jelentés által kimondott összegért tud ingatlanokat megvásárolni közpénzből, de a bukaresti tulajdonosok a valós áraknál sokkal nagyobb összegeket kértek. A bukarestiek, akik lelkileg nem kötődnek sem Marosvásárhelyhez, sem az épülethez, irreális áron akarták eladni az ingatlant.”
S míg éveken át folyt a süketek párbeszéde, a rövidet az épület húzta, tolvajok szétlopták, hajléktalanok lelakták, megmentéséhez az egyetlen járható útnak a civil összefogás látszik, aminek már több konkrét jele is mutatkozik. Mindenekelőtt a Demokratikus Marosvásárhelyért Egyesület, mely nyíltan felvállalta az Aranykakas megmentését. Az egyik legelső ténykedése pedig az volt, hogy 5700 aláírást gyűjtött össze, mellyel kérvényezték a városvezetéstől, hogy a helyi önkormányzat kérvényezze a Kulturális Minisztériumtól, hogy az épület kerüljön a város fennhatósága alá. A 2001-ben kiadott 422-es műemlékvédelmi törvény 48-as cikkelyének B paragrafusa értelmében ugyanis az önkormányzat elkobozhatja azt a műemléképületet (Műemlékjegyzék kód: MS-II-m-B-15542), amelynek a tulajdonosa nem tesz semmit az épület fenntartásáért.
Csakhogy időközben a civilek egyeztettek a Kulturális Minisztériummal, s a tárgyban folytatott levélváltásukból kiderült: a műemlékvédelmi törvény értelmében a Bürger-palota kisajátítását közhasznú célokra nem a városi önkormányzatnak, hanem a megyei tanácsnak kell indítványoznia. 
Ennek alapján a civilek nyílt levélben fordultak a megyei tanács alelnökéhez, Kelemen Mártonhoz, hogy kezdeményezze a kisajátítást, ám még mielőtt a tanács bármilyen saját, hivatalos álláspontot megfogalmazott volna, a Maros Megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóság vezetője, Nicolae Băciuţ belekotyogott a „nagyok dolgába” és szembe úszva a saját anyaintézményének, a Kulturális Minisztériumnak az álláspontjával, levélbe közölte a civilekkel, hogy álláspontja szerint a kisajátítás továbbra is „a városi önkormányzat feladata, hiszen az ingatlan a Marosvásárhely területén van.”
 
 
Ezért, de nemcsak, hisz Băciuţot tartják felelősnek azért is, hogy jóváhagyásai nyomán a belvárosban eredeti ablakkeretek, homlokzati díszek tömkelege tűnik el, és műemlék épületeket újítanak fel szakszerűtlenül, a civil szervezet most kezdeményezi a kulturális és örökségvédelmi igazgatóság vezetőjének a felfüggesztését is.
„A városom régi arculatát nem hagyhatom tovább elpusztulni, és egyes beosztott felelősök martalékává tenni” – olvasható abban a rövid petícióban, melyet a szervezet székhelyén délutánonként 15–20 óra között lehet aláírni, hétvégenként is. A folyamodvány legnagyobb (hitelrontó) szépséghibája (valóságtartalma vitán felüli), hogy a Demokratikus Marosvásárhelyért Egyesület Băciuţ leváltását – a megyei tanácsnál iktatott petíció tanúsága szerint – a megyei tanácstól kéri, holott a megyei önkormányzatnak a Megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatósághoz semmi intézményes köze, az igazgatóság lévén a Kulturális Minisztérium dekoncentrált intézménye…
Kovács István Dávid a vasarhely.ro-nak nyilatkozva továbbá elmondta azt is, hogy a bukaresti cég vezetőtanácsával folytatott tárgyalásai során (amely tárgyaláson más erdélyi városok városvédő civil szervezeteinek képviselői is jelen voltak), felhívták a tanácstagok figyelmét arra, hogy a 422/2001-es törvény kimondja, ha nem kezelik, védik, konzerválják a tulajdonukban lévő műemlék épületet, az a városi tanács kezdeményezése folytán elidegeníthető. Továbbá a Demokratikus Marosvásárhelyért Egyesület elnöke azt állítja, hogy szóbeli megállapodást kötött arról, hogy a tulajdonosok koncesszióba adnák hosszú távra az épületegyüttest a városnak, közösen megegyezett feltételek mellett. 
 
Palota lélegezető gépen
 
Ennyi össze-visszakuszált szál miatt, és némi tisztánlátás végett a vasarhely.ro megkereste a megyei tanács alelnökét, akinél – a civilek elmondása szerint – most „pattog az Aranykakas-labda”, s aki portálunknak a következőket nyilatkozta: „A tanács jogászai most tanulmányozzák egy esetleges kisajátítás törvényi feltételeit. Ezzel kapcsolatosan, kinevezése után, személyesen beszéltem Hegedűs Csilla miniszter asszonnyal, mert hasonló lépésre Romániában még nem volt precedens. Én mindenképpen fontosnak tartom a Burger-palotát, hiszen ez Marosvásárhely egy jelentős szimbóluma, és mint ilyen, nem zárkózom el attól, hogy akár országos precedenst teremtve, elindítsunk egy kisajátítást, s így helyezzük a Bürger-palotát lélegeztető gépre. De mivel itt egy ki nem taposott ösvényről van szó, nagyon óvatosan kell eljárni, mert bármelyik pillanatban el lehet követni egy jogi szempontból félreértelmezhető lépést, ami kisiklatja a legjobb, legnemesebb szándékot is, mert jól tudjuk: a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve. Én megkértem a miniszter asszonyt, hogy amennyiben lehet a kulturális minisztérium jogászai is segítsenek be a mi jogászainknak, hogy közösen találjuk meg azt a megoldást, amellyel az Aranykakast, vagy inkább a Bürger-palotát újból bekapcsolhatjuk a város vérkeringésébe, megtalálva egybe ehhez a legalkalmasabb rendeltetést is.”
 
 
És itt, ezen a ponton, még egyszer visszautalunk Demokratikus Marosvásárhelyért Egyesületre, mert Kovács István Dávid elnök legutóbbi sajtótájékoztatóján kitért arra a kenyérboltokban elérhető kérdőívre is, melyet az érdeklődők december közepéig tölthetnek ki, és amelyben arra a kérdésre kell válaszolniuk: mit javasolnak, mi legyen a majdan restaurált Bürger-palota rendeltetése: kulturális központ, óvoda/bölcsőde, hagyományos jellegű söröző, önkormányzati, kisipari vagy magántevékenységnek helyet adó ingatlan.
Bár még összesítés nem készült, a kérdőívek tanúsága szerint, a többség kulturális központot szeretne, és Kelemen Márton a megyei tanács alelnöke is ilyen elképzelést tudna támogatni.
Csak az újabb lendület bele ne fulladjon valami abszurd jogi csatározások végtelen mocsarába. És annyi megpróbáltatás után, végre, kakassarkon forogjon – a cifra mellett – az arany palota. Vásárhely, mindannyiunk javára.
Fotók: Deák Zsombor