Péntek, 2020. augusztus 14.
MARCELL napja
Menü

Kultúrtér

Szerda, 2016. február 17. | Lokodi Imre

Magunk visszanézése – Gyarmathy János megközelítése


Ha valaki pár perces videomontázzsal, azaz képileg összerakta a világot (info: facebook) teszem azt az ősrobbanástól a Kennedy-gyilkosságig, vagy azon innen is, akkor millió és millió lájk neki. Szándékosan zártam a sort az amerikai elnök tragédiájával, mert ami azt követi, a magunk visszanézése lenne. A montázsban benne van végrobbanás (copyright), a Terra szétveretése nyilvánvalóan megint csak képileg, képjóslattal, technikai trükkökkel, onnantól kezdve szétmállunk a világegyetembe, finis. Mondjuk, nem így lesz, mert egy vérszegény feltételezésből, ösztönből kiindulva van még némi esély.

(A fényképeket Rab Zoltán készítette)

Ekkor jön egy másik formai világ, elhozza a feloldást a gyötrelem, a szorongás alól, másként szólva: megszabadít. Szó szerint. Ezen egyéni, privát felismerés nyomán járok vissza, amíg. Fogalmam sincs, mert meg se néztem, meddig tart nyitva a galéria, teljesen hidegen hagy, percig se nyomaszt a tudat, hogy egyszer bezár, átmenetileg jönnek a fehér falak, aztán valaki/valami másról ír a sajtó, viszi el az agy az élményt. Szóval, mit akarhat ez az ember, találgathat a követési kamera arról az egyénről, aki, legalább hetedszer jár vissza, és természetesen gyanút kelt, mert miért ne keltene. Sőt, a teremőr is valakivel összesúg, hogy né.

Részletekbe visszajárni, így találóbb. Mohó egy teremtés, aki vagyok: most, mindent lehetőleg, ha már. Galérialátogató fegyelem egyszer csak nincs, hogy sorban, lábujjhegyen, visszafojtott múzeumi lélegzettel, nehogy megzavarjuk azt, aki éppen az alkotás címénél tart. Pedig tekintettel kell lennünk ilyen szituációkra, mert szerintem a műalkotás címe robbantja fel a sejtelmeket, legitimálja a felismerést. Ezek a gondolatok Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész kiállításán indultak el bennem, és nem tudom, megérkeznek-e valaha valahova. Téves minden eddigi feltételezésem, hogy tárlatot nézni egyedül, csendben, magányban kell, vagy éppen magányban is lehet.   

Valahol, valamikor olvastam az ikonográfia klasszikusainak tanításáról, hogy a fontos művek mögött meg kell keresni azt a textust, narratívát, avagy alkalmazott filozófiát, amely támpontot ad a nézőnek a beszélgetéshez, a műről való ékesszóló vagy elgondolkodó megszólaláshoz. Nincs mű, ha nem beszélünk róla. Márpedig van mű, Gyarmathy János szobrairól sokat beszélnek, ez idő tájt nagyon sokat. Fogja magát a galériákat átlagosan látogató egyén, azt mondja, leteszteli magát (mint magam) és saját narratívába kezd. Hozzáteszem, lehet, nem tud mondani nyelvileg és szakmailag is jó, mármint szakmailag álló mondatokat, mindössze megérzéseire hagyatkozhat, de legyen bocsánattal. Jó?

Triviálisabb helyzetben akár egy fogadást is meg lehetne kockáztatni, leesik emberünk, vagy végig megy-e a kés élén. A kilengés ott van, kinyújtott kezek, úgy néz ki, működő egyensúly, innentől kezdve akármi megtörténhet, azt gondolom, nem érdemes találgatásokba bocsátkozni, ez a megfejthetetlen pillanat lényege: örökérvényű, folyamatos talány, ha pedig az, akkor gerjesztő izgalom. A műalkotás elöljárójaként: akarat, mint hajtómű. És az aránytalan végtagok, a semmibe kapaszkodó kezek nyitnak ki filozófiai sorokat. Csakugyan, az átjutás esélyét tovább lehet gondolni. Nekem van egy tippem, de nem keverednék a befolyásolás gyanújába.

Gyarmathy János negyven éve látható a főtéri galériában. Úgy értve, alkotói negyven éve látható, mert az idő itt különben is nagy léptékekben mérhető, kezdve attól a pillanattól, amikor megjelent a groteszk fogalma, ami, sejtem, a teremtéssel egyidős. Értelmezésem szerint attól a pillanattól jelen van, ahogy érezhetővé vált a fájdalom. Nézem az ülő plasztikát, lehet isteni csapásokat elviselő Jób, vagy valaki más bibliai szenvedő, mindenesetre savanarolla-i tekintet. Érzékelem a felület csiszolt vagy matt kontrasztját, a diagnosis poétikáját.

Másként fogalmazva: a bronz fájdalmát, az eleve groteszket tovább fejlesztő elváltozásokat, ízületi dudorokat, püffedt hasat, fintort, satöbbit.  Megint csak egyetemesen emberi a gonoszságról beszélő plasztika, mert minek hinni azt, hogy a felrepedt tojásokból általában szelíd csibék kelnek ki. Ha nem azzal a gyámoltalan réssel van szerencsénk, akkor nézhetjük a gyilkokat szorító öklöket. Vagy: nem tudnám megmondani, mennyit bír el az ember súlyilag. Hát persze, ha egyáltalán próbálkozik, mert ilyen a természete. De miért ne. Ölében valami irtózatos teher, zárt, függőleges körben vezet a kálvária, oda vezet vissza az kör mentén az út, ahonnan indítani kellett. Cipekedő ember indul hegynek, falnak, akárminek, percig sem szem előtt tartva fizikai törvényeket. Hátha, mégis, lehet, vagy ki tudja. Hatalmas irónia.

A Kultúrpalota földszinti galériájában legalább száz alkotás, szobor, dombormű, száz csoda. Valamennyiben megváltás reménye, ígérete: a kés éle, a függőleges kör bejárhatósága. Megannyi mestermű, negyven alkotó esztendő mitológiai, bibliai, filozófiai kiszélesítése.

Reménykedem.

„A kéz, a szem és a vízió alkotja Gyarmathy János univerzumát, ezen égi karnevált. E kiállításnak saját színháza van, amelyben a világ parabolikusan jelenik meg. Uralja a szobrászat kódját, ahogyan a művészi kézművességet is. Egyik legnagyobb erénye, hogy munkáinak megélése belülről fakad. Kései romantikus, aki lelkét csempészi mindegyik alkotásába. Ez a tárlat az, amelyen keresztül ránk hagyományozza ősiségét, archaitását. És mivel minden nagy művész felnőttkora 60 éves korától kezdődik, érdeklődéssel várjuk további munkáit is.” (Mircea Oliv műkritikus)