Péntek, 2020. augusztus 14.
MARCELL napja
Menü

Kultúrtér

Hétfő, 2015. február 16. | Lokodi Imre

Még nem jártak erre a láncfűrészek


Ezek a szakadt, foltos fekete-fehér februárok.
*
 
 
Kusztos Endre: Havas patak 
 
Feküdtünk a levegőn, valahol Vlegyásza alatt, azt mondta a pásztor, jó, ha ádámcsutkáig gomboljuk az inget, mert az ájer könnyen torkon harap. Látni innen a kőtörő üzemeket, ha a por leülepszik. A kőtörők lejövet a sziklákról hosszúkat köpnek, a tüdejük sípol, szinte mind süket. Nézem, úgy fekszenek el a patak partján, mint mi odahaza tettük, ha elhasaltunk a folyóparti kavicson inni, mert ahol a víz áthalad hét kövön, mondják. Előbb szájat öblítenek, aztán isznak jót a juhganéj mellől. Nem jó sokat nézni ezeket az embereket, mert szájukban fekete csönkök lógnak, fogadok, szájtátásra terjed a fogszuvasodás. Mondja a juhász, a tegnap járt fent egy hajlott hátú öreg, valakikkel jött, biztosan Kolozsvárról, sajnálja, mukkot sem értett a jövevények beszédéből. A hajlott hátú öreg beállt a széltörésbe, fekete vesszővel valami fekete vonalakat firkált. Mintha villámtól csapott fáról törte volna.  Ilyeneket, mutatta fel erősen bütykös, nyomorék kezét a pásztor.  Körfűrész vitte el négy ujját, azóta nem jó neki az ipar, azóta jött fel a völgyből a legelőkre. Nem baj, farkast is torkon fog, ha dézsmál. Ropog a kőpor a fogai között, őröl, élni kell itt fent. Élni. A széldöntés is él, csak úgy tesz mintha nem. A pásztor ölnyi gallyat gyűjt a ropogósban, szenes, ép kezével puliszkát kever. Együnk, mert kóstolta oldalasát a hajlott hátú, mondta a pásztor, és nagyon elégedett volt.
Művészember, mondtuk. 
Értem, hát akkor piktor. 
Akár.
A pásztor nagyokat hallgatott, ahogy a pásztorok hallgatni szoktak, aztán még szólt valamit.
Pedig a hajlott hátú bötrün olyan parasztosan fogta meg a csontot... (Gábor, a Pestről jött íróember  sajnálta, hogy nem érezte ízében a pásztor bordás szólását, pedig régóta feljárt tömlős túróért kalotaszegi esztenákra.)
*  
 
 
Kusztos Endre: Domb
 
A Riszeg alatt többnyire magyarok, feszítenek vászont, lepedőt, széki szalmakalappal barátkozik a lófarkos filmproducer, ismerjük a TIFF-ről, és a fekete kalapjáról, visszaútban van, innen már Pestig tapossa, ha igaz. Megbeszéljük, hogy errefelé is volt szokás. A lányok a rétre jártak, az ortodox lányok a réten keresték meg a jövendőt, miközben legényeik a vonatgőzben álltak, indultak valamerre. Ott voltak a lányok Kőrösfeketetó rétjén, a hajdani csucsai magyar tanító szerint izzó szálakat kerestek, mert a hegyi ember, a magányos, a remete, ilyenkor indult útra, repült el északra, tán Máramaros felé. Árnyéka, mint nehéz téli parasztsóhaj, lassan úszott át a völgy házainak jobbágy kékre meszelt falain. Mondta a csucsai magyar tanító, hogy ősszel a szelek fésülik a remete szakállát. Jó jel volt, ha elhullajtott hosszú szálat fogtak el a szép fáták, hosszú, szétválaszthatatlan házasságnak néztek elébe. Ha mégis hűtlenek lettek a fecsorok, akkor a szál nem is a remete elhullajtott szakállából való volt, hanem csak őszi ökörnyál…
Endre bácsit Kőrösfőn értük utol másnap, valamit nagyon, fontosan mondott, talán kolozsváriaknak.
*
Endre bácsi azt mondta nekem, tulajdonképpen földiek volnánk, készül is hozzánk ezt-azt nézni. Járt már mifelénk, de még nézne. Szép szárnyas oltárt, kolostort? Talán. Kaput, hajdani fenyédi mesterek munkáját? Lehet. A tornácos Ángi-házat? Talán.  A Kallós Zoltán gyűjteményt, állandó képtárat? Lehet. Is-is, mindent, amit lehet. 
Hanem Endre bácsi egy sor szilvafát emlegetett. Eljártak már arra a láncfürészek?
Nem jártak el mondtam, tisztán emlékszem a sor szilvafára, száltól szálig gúzsba hajtotta a medve, csönköt, hasadást, száraz ágat szépen terem valamennyi. Még nem késő, talán most az ideje megnéznem valamennyit. 
Endre bácsi, szólok.
 
 
Kusztos Endre: Fehér falak
*
Jött egyszer hát hozzánk szénnel és papírral, mert van olyan fa is, amire nem kerül sor csak két-háromszáz évben egyszer. Kemény fa, úgy értve: puha szerkezete ellenére erősen kitartó, a tölgynél is konokabb. Identitásunkhoz szorosan, megkerülhetetlenül hozzánőtt. 
A hársfa magasságánál fogva égboltot karcoló szent fának volt tekintve, és ha az égig érő fák a világok határán helyezkednek el, akkor a koronák az égbe, a gyökerek pedig az alvilágba nyúlnak. Az öreg fa koronája vagy a törzse félőknek nyújt védelmet, de olykor kincseket vagy ártó szellemeket rejthet. Nekimentek az évszázadok során többször is, ha igaz, aztán az atyafiak mindannyiszor eldobták a fejszét. A göcsörtös fának valami titka csakugyan lehet; jó ideje nem engedi magát senkitől megkerülni, hozzánőtt a kápolnához, az időtlenségben egymást már el nem engedik. Így, valahogy így mondta Endre bácsi.
Hogy én is valamit, elé a szóbeszéddel. Jöttek egyszer vöröscsillagos katonák, vonaltól lemaradt német katonákat fogni. Benyitottak a kápolnába, Keresztelő János a képen hallgatott, a vöröscsillagosok meglepődtek, nem is kérdeztek Jánostól semmit. Később három szakadt katona mászott ki a fa odvából, sokkal később bizonyos Erich úr jött Münchenből, bólogatott a fának, meg is simogatta, névjegyet hagyott neki a bajor. Hogy a fa honnan kap nedvet minden szívós aszályban? Hírlik, Keresztelő János jár le a Nyárádra, kőkorsóval vizet hord, a fa tövét rendesen öntözi. Ha a csodának neve nincs, és János fájának nevezném. Endre bácsi helyeselt. 
A fa alatt állt, követ tapogatott. Valaki betűit veszített követ támasztott a fa tövének.
Ó nehogy, mondta Endre bácsi, s ha jól láttam, erősen benedvesedtek a szemei, talán sírt is egy kicsit.
*
Hogy földiek volnánk? Nem, Endre bácsi, legfeljebb alig, közvetetten csak.
A Bekecsen túl Sóvidék van, jegyezte meg Endre bácsi, bár tudta, hogy ismerős vagyok errefelé. Akár gyalog is az utat, mindössze félnapi ösvény. Olyan közel, hogy ha a Küküllő felől közelít az ember, a sós illatot magával hozza. Az erős, széltörést hozó viharokat feloldó ájert.
 
 
Kusztos Endre: Kiáltás
 
Képek: galeriaquadro.ro