Szombat, 2019. szeptember 21.
MÁTÉ, MIRELLA napja
Menü

Kultúrtér

Kedd, 2015. december 22. | Farkas István

Mucsa kultúrfővárosi álma?


„Ha engem alkotóként, kultúraszervező emberként kérdeznek meg, akkor én ezt a pályázatot nem tette volna le” – jelentette ki a vasarhely.ro-nak adott interjúban Gáspárik Attila, Marosvásárhely Európa Kulturális Fővárosa 2021 cím elnyeréséhez benyújtott pályázatával kapcsolatosan. „Aki már járt életében Stájerország székhelyén, Grácban, vagy akár Aachemben, szándékosan nem Párizst mondtam, az tudja, hogy Mucsa vagyunk. Nagyon sajnálom ezt mondani, viszont ez az igazság” – fogalmazott. Erről a mucsai kultúrfővárosi álomról, a projekt gyenge pontjairól és a politikusok által kudarcként megélt végeredményről beszélgettünk.

– Amikor interjúidőpontot egyeztettünk, jó néhány keresetlen szóval illette Marosvásárhely kultúrfővárosi pályázatát. Mégis nevét adta ehhez a projekthez...

Színházigazgatóként nem mondhattam azt, hogy jaj, mi nem akarjuk. Egy intézményvezető igenis álljon oda, ezért van ott. Én román lapokban ezt már korábban lenyilatkoztam, ha valaki esetleg most arra gondol, hogy igen, most utólag mosakodik Gáspárik is. A pályázat bukaresti megvédése előtt három héttel azt nyilatkoztam, hogy nagyon egymásnak feszül bennem az intellektus és a színházigazgató. De ezt muszáj volt felvállalni. Abban a csapatban, amelyikkel leutaztunk Bukarestbe, szintén volt egy-két hezitáló, akik azon töprengtek, hogy jó-e hogy itt vannak? Akkor is azt mondtam, nem lehet elmagyarázni azt, hogy mi nem akartuk. Nekünk ezt itt és most akarni kell, pont.

Gáspárik Attila (Fotó: facebook.com/gasparik.attila - Váry István)

– Azt láttuk, hogy a helyi politikum nagyon akarta ezt a dolgot. Vagy legalábbis azt mutatta kifele, hogy nagyon akarja. Ez mennyire segített?

Románia még mindig egy agyonpolitizált ország, még egy ilyen pályázatból is politikát csinálunk. Meg volt győződve a marosvásárhelyi polgármester és a megyei tanács elnöke is, hogy ők főszereplők ebben az ügyben. Holott ők igazából – és ezt jelenti jelenleg az európai színvonal – biztosítják a szabad alkotásnak a helyét. De ők el akarták magyarázni ezen a vizsgán, hogy ők milyen fantasztikus kultúrprogramokat fognak szervezni. Amitől valószínűleg „megijedt a zsűri”. És meg vagyok győződve, hogy Sepsiszentgyörgyön sem volt ez másként. A bukás után a polgármestert láttam nyilatkozni, hogy nagyon jó volt a pályázat, és mi vagyunk a legnagyobb vesztesek. Ezt azonban egy politikus nem mondhatja ki, nem az ő dolga. A kultúrába ne szóljon bele, egy politikusnak megadatik a lehetőség, hogy támogassa a kultúrát.

– Mindketten tudjuk, hogy sokkal inkább a beleszólást, vagy a beleszólással együtt járó támogatást részesítik előnyban a politikusaink. Legalábbis a nagy többségük. A továbbjutó városok nevének a bejelentése után mintha alábbhagyott volna a mellveregetés.

Egy közösség erejét és demokráciáját az jelzi, hogy hogyan vallom be ezt az egészet. Hazajöttünk és sunyítunk, hallgat mindenki, meggyőződésem, hogy a „politikum” teljes kudarcként élte meg ezt az egészet. Nem úgy fogják fel, hogy ez egy verseny volt, hanem azt nézik, hogy dolgoztak, és mșgsem értékelik. A zsűri tagjai kedvesen mosolyogtak, megtapsolták a bemutatónk végét, de nekik nem ez kellett. Mi elmentünk almával, de ők körtét akartak vásárolni.

– Ön szerint miért bukott el a pályázat? Tényleg le lehet redukálni az egészet annyira, hogy nekik nem ez kellett?

Nem azon bukott el a pályázat, hogy rossz volt, vagy rosszul védtük meg. Összhatásában kell nézni ezeket a dolgokat. Az ember interneten rákeres arra, hogy mi történik a pályázó városban, és kiderül, hogy nincs mozija, sőt még a megyében sincs mozi, de Európa kulturális fővárosa akar lenni. A másik pályázó ingyenes, nagyon kétes minőségű, gyere babám, láss vásárt koncertekkel eteti a népet. Tudják azt, hogy ha ezek eddig Julio Iglesias ingyenes koncertjével csődítették össze az embereket a város főterére, akkor kevés a garancia arra, hogy amit leírtak a projektbe, az működni is fog.

Marosvásárhely karácsonyi pompában (Fotó: facebook.com/Mures2021 - Cristina Gânj)

– Ön is így látja? Valóban ennyire szomorú a helyzet?

Nézzük meg a kulturális helyzetet Maros megyében, mert a megyeközpont nem csak a saját nevében pályázott. Persze azt is gyorsan hozzá kell tennünk, hogy Marosvásárhely nem volt akkora támogatója ennek a projektnek, ezt Maros megye, helyesebben Ciprian Dobre és köre akarta nagyon. Nyilvánvalóan, dicséretes, hogy valamire gondolt, de sajnos nem tudott kiszakadni abból a kontextusból, hogy számunkra a nyár legnagyobb eseménye az volt, hogy vajon sikerül-e Segesváron megsütni a világ legnagyobb perecét. Sokan azt gondolják, hogy az a kultúra, meg vannak győződve afelől, hogy ha egy harmadrangú turkálóból összeválogatott ruhákat magukra öltenek, és dobolnak az utcán, akkor kultúrát csináltak. Vagy felállítják a világ leghosszabb kardját. Ennek az égvilágon semmi köze a kultúrához. Az a társaság, akik Segesváron ezzel foglalkoznak, itt, Marosvásárhelyen is szervezik a kritikán aluli rendezvényeket. Őket nyilván kivonták a forgalomból a pályázat előkészítői, amikor arról volt szó, hogy ki menjen megvédésre Bukarestbe. Rájöttek arra, hogy Smaranda Enache, Kós Anna, Alina Nelega azok, akikkel meg lehet jelenni egy bizottság előtt, de ez már kései kapkodás.

Én nem szidom Sepsiszentgyörgyöt, de a legnagyobb ágyukat ők is Kolozsvárról hozták. Azonban a bizottság tagjai szakértőkkel voltak körbevéve, látják, hogy hoppá, ezek csinálták Kolozsváron az Ífjúsági Főváros pályázatot, csak most lementek bérmunkába Sepsiszentgyörgyre. Ők nem arra kíváncsiak, hogy ki mit tud megfizetni. Ezt tette egyébként Vásárhely is, hozott egy olyan embert, aki volt már menedzser egy ilyen projektben. Nagyon ékesszólóan tudott beszélni, de azt sem tudta, hogy hol van Marosvásárhely.

(Fotó: facebook.com/Mures2021)

Azt hiszem, hogy ez egy probléma. De mégegyszer: nem történt semmi. Vittünk egy ajánlatot, ami nem kellett nekik. Őket nem érdekli, hogy a magyarok és a románok jóban vannak egymással, és ha kulturális főváros leszünk, akkor még jobban lesznek. És a romák zenélni fognak, hogy legyen mire táncoljanak a románok és a magyarok. Nagyon szépen megmondták a szemünkbe: oldjátok meg otthon, ez a ti dolgotok, ahhoz nem kell Európa kulturális fővárosának lenni, hogy ti otthon egymást szeressétek.

– Helyi szinten mennyire vannak problémák a kultúrához, kulturális eseményekhez való viszonyulásban?

Hány könyvesbolt van a városban? Hányan járunk a filharmónia koncertjeire? Hány működő kultúrház van Marosvásárhely körül, amelyekben nemcsak torokat, lakodalmakat tartanak, hanem öntevékeny színjátszó csoportok működnek. Mi van Marosvásárhelyen? Van egy fogatlan oroszlán alternatív filmfesztivál, van egy ingyenes Tiberius komolyzenei fesztivál, amely a világ egyik legjobb ilyen jellegű rendezvénye lenne, ha lenne közönsége. Van egy ingyenes klasszikusgitár fesztiválunk, amely a világ egyik legjobb gitárfesztiválja lenne, ha volna közönsége. Soroljam tovább?

Ștefan Hrușcă, a román kolindák legnépszerűbb tolmácsa a polgármesteri hivatal által
szervezett ingyenes koncerten (Fotó: facebook.com/Claudiu Maior)

– Lát esélyt arra, hogy megvalósulhasson most, a kudarc – vagy nevezzük kiszavazásnak –  után néhány pont a pályázatból?

Tetszettek a vásárhelyi pályázatban levő ötletek. Alakítsuk kortárs művészeti központtá az Azomureș volt fotóérzékeny gyárát, csak csináljuk meg, átláthatóan. Utóbbi épp annyira fontos, mint maga a végeredmény. A várban ki volt adva különböző művészetek képviselőinek három vagy négy bástya, de az ember sosem tudta, hogy a kedvezményezettek, hogy jutottak hozzá. Ezzel nem azt mondom, hogy nem születtek ott jó dolgok. De soha nem volt egy pályázat sem meghirdetve ezek elnyerésére. Másképp kell csinálni ezeket a dolgokat: le akarok festetni egy lépcsőt, rendben van. Hirdessünk meg egy pályázatot, a legjobb terv nyerjen, majd dolgozzon az azt leadó csapat. Ellenkező esetben mindig lesznek olyanok, akikben keserűség marad.

– Mit tart a pályázat legnagyobb hibájának? Mi a legnagyobb hiányossága?

A legnagyobb probléma az volt, hogy túl későn kezdték el, a pályázat megírását pedig nem előzte meg konzultáció. Pedig nem kellett volna nagy dolgot csinálni, csak annak a néhány kicsi fesztiválnak a vezetőit meghívni és megkérdezni tőlük, hogy fiúk, lehet-e ezt szerintetek fejleszteni, vagy ezek mellett valami újat kitalálni? És nem győzöm hangsúlyozni: itt még mindig van egy román–magyar feszültség. A megyei tanács két éve kitalálta, hogy számára a legkedvesebb fesztivál a TIFF, ezért legalább annyit ömleszt bele, mint az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztiválba. Ami itt van, helyben, de hát mégiscsak egy magyar rendezvény, mondják ők, pedig annyira magyar, mint amennyire román, vagy annyira román, mint amennyire angol. De nem... Vagy itt van a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amely évről-évre bizonyítja létjogosultságát, de elhozzuk Bukarestből a Bookfest-et, és kétszerannyit adunk rá, holott negyedakkora a közönsége, mint a könyvvásárnak. Ahelyett, hogy azt mondanánk Káli Király Istvánnak, hogy nézd, nem tudnál egy román könyvfesztivált is szervezni. De nem, mi inkább lábujjhegyen keresünk egy új rendezvényt. Én ebben még mindig azt érzem, hogy burkoltan mégiscsak ott van az, hogy mégiscsak egy román rendezvény kellene. Nem tudom, hogy ettől mikor fogunk megszabadulni. Amikor beszélgetek a helyi román politikusokkal, mindig azt mondják, hogy „nálad, a Tompa Miklós Társulatnál”. És mindig el kell magyarázzam nekik, hogy nem, nálam nincs Tompa Miklós Társulat, nálam nemzeti színház van. A Tompa Miklós Társulat ügyeiért forduljon Keresztes Attilához, a Liviu Rebreanu Társulat ügyeiért Alina Nelegához. A csontjaink mélyén ott van mindig az utolsó bélyeg, hogy de azért a nagyanyja, de azért a nagyapja. És ettől nem lehet megszabadulni. És ha ezzel kimész megmutatni sebként egy Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versenyben, akkor Európa azt mondja, hogy jó, rendben, de old meg otthon.